Kolozsvári séták 1.

Egyik ősöm itt nyugszik, fenn a Házsongárdon, korán elhalt író dédapám korán elhalt honvédtiszt apja. Dédapám itt kezdte hírlapírói pályáját, és újságíróskodott itt nagyobbik fia is, kisebbik lánya pedig a múlt század harmincas éveiben hat éven át volt az Ellenzék című derék magyar liberális napilap munkatársa, és egy derék, magyar, liberális kolozsvári orvos férje. Egy emlékezetes nyarat eltöltött náluk gyermekkorában apám is, két testvérével, és nagyanyjukkal, Gojszival.

Sokat hallottam Kolozsvárról, még többet olvastam róla, és magam is belekóstoltam párszor.

Elbeszélésekből, olvasmányaimból valamennyire sejtem, sejteni vélem a száz év előtti büszke, csillogó Kolozsvárt, a már csak szellemiekben gazdag hetven év előttit, és a hatvanas évek utóvédharcos Kolozsvárát, amely köré lassan bezárult fenyegető gyűrűje a blokkházrengetegnek.

A nyolcvanas évek elején már személyesen tapasztalhattam meg a sötétbe borult várost, a nincses Kolozsvárt, mikor a Fő téri egykori New York szálló egykor csillogó, akkor félhomályba búvó éttermének nem létező étlapján egyetlen egy fogás szerepelt, a resztelt csirkemáj. (Igaz, az finom volt.)

Öt-hat éve láttam a lassan tápászkodó várost is; kíváncsi voltam hát, most milyen állapotban lelem.

Vonattal utaztunk, Andrással, filmrendező barátommal, akivel egy kis portréfilmet csinálandó kerekedtünk fel. (Mostanában riporterkedem is, ez már az öregség jele, mikor egyre gyakrabban csinál olyasmit az ember, amihez nem ért.)

A MÁV-nak nem szívügye az erdélyi direkció; a vonat nem csupán Brassóba zakatolt, de vissza a múltba is; a helyjegyért csak helyet nem adtak, mindenki ott ült, ahol kedve tartotta, a mi kocsinkból elspórolták a fűtést, az ablakot se csukni, se nyitni egészen nem volt lehető, Püspökladánynál minden tájékoztatás nélkül kapcsoltak le összevissza kocsikat, így aztán egy utastársunk Debrecen helyett Váradon kötött ki, a klozetről nem is referálnék, mert a szerkesztő az egyedül illő szavakat úgyis kihúzná. Arról már nem is érdemes szólni, hogy a közel húszórás útra induló expresszvonaton a legtermészetesebb módon nincsen sem étkező-, sem büfékocsi, de még egy rozoga szendvicses-kávés toszoga sem.

Még szerencse, hogy azért nem csupán a múlt századi Balkánra röpített a MÁV, de - gyors tíz óra alatt - a mai Kolozsvárra is.

Éjjel fél egykor szálltunk le a patinás, egy bizonyos (hm) Hirschfeld Lajos tervei nyomán 1902-ben emelt indóháznál. (Hozzáolvasós fajta vagyok.) Itt már várt minket Istvánka barátom, aki sokéves vándorlás után telepedett vissza szülőföldjére, és aki hű kalauzom lesz egy héten át.

Taxira kaptunk, és meg sem álltunk az Óvár szívéig, a Mátyás király szülőháza mögött lévő kicsiny kertes házig, amelynek emeleti ötszobás polgárlakásában pezsgő élet fogadott minket. Ez volt az Aux Angels, az első lakáskocsma, amelyet megvizitáltunk. A lakáskocsmák a mai Kolozsvár unikális nevezetességei, most nem is szólnék róluk, külön fejezetet érdemelnek ki.

Innen a ránk türelmesen várakozó taxival fölkaptattunk valami hegyre, a diakonisszákhoz, a magyarországi reformátusság által szépen rendbe hozott szállásunkra, amely így aztán nem az isten háta mögött volt, de a centrumtól nagyon messzire. Ezért másnap reggel gyorsan le is hurcolkodtunk Istvánka szállodájába; Isten szívéből már úgyis kiestem, legalább Kolozsvár szívében lakozzak pár napot.

A Főtérről a Szamoson átívelő nagyhíd felé vezető, egykor Wesselényi, aztán Dózsa György, ma pedig Ferdinánd király nevét viselő utca elején lévő hotel első látásra is patinásnak tűnt fel, és közelebbi tudakozódások után is annak bizonyult. A klasszicista stílű, egyemeletes, keskeny és nagyon hosszú ház több mint száz éve szolgálja a helyi vendéglátás ügyét. A szobák többsége a nyitott gangról nyílik, ablakuk nemigen van, az ajtót kell nyitva hagyni nyáron, hogy legyen levegő. De most november volt, a célnak tökéletesen megfelelt a szállás. Még aznap megismerkedtünk Stadler úrral, a hotel tulajdonosával is. Az egykor Hungária, később Transilvánia, később Vladeasa-Vlegyásza, ma pedig ismét Transilvánia névre mélyen hallgató intézmény Stadler úrnak apai nagyanyjáé volt, a Weinberger-Vázsonyi családé. Amúgy Stadler úr civilben belgyógyász, Konstancában, Aranyosgyéresen, Tordán belgyógyászkodott évtizedeken át. Valamikor az ötvenes években beadta kivándorlási kérelmét, amit a román hatóságok el is bírálták pozitíve - 1989 nyarán. Mire a szegény doktor kialijázhatott végre családjával, már jöhetett is vissza. Itt már csak tíz évet kellett pereskednie, hogy visszakaphassa ősei jussát. Ő már csak inkább felügyel, országok között ingázó lányai viszik a munka nagyját. Kicsit romos az épület, kell lesz rá költeni, de majd csak beindul, jó helyen van, hogy mást ne mondjak, az Aux Angelstől két perc sétára csak.