Ausztrália: keresd a kengurut!
Bár a kenguru kiskorom óta a kedvenc állatom (az egész egy Ausztráliából kapott képeslappal kezdődött), szégyenszemre csak most tudom meg, hogy éjjeli állatról van szó. Tehát: a nappali "kenguruvadászat" kilőve. De hiába is találnék szabadon élő példányokat - riogatnak sokan -, felettébb félénkek, és elmenekülnének. Igaz, mások azt mesélik, hogy nagyon is közel merészkednek az emberekhez, amint erről a házak melletti felborított kukák tanúskodnak.
Napközben így marad a koalamozizás, és amikor Robin bejelenti, hogy mindjárt eukaliptuszerdőbe érünk, mereszteni kezdem a szemem. Először ismét a csalódottság lesz úrrá rajtam: a magas eukaliptuszfák lombkoronájában apró barna gombolyagokat látni csupán, ezek az alacsony energiatartalmú levelektől és a sok rágcsálástól elpilledt koalák. Megyünk tovább.
Hirtelen alacsony, almafa nagyságú eukaliptuszokat pillantunk meg az út szélén. Kipattanunk, és állítólag még ausztrálokra is ritkán mosolyog ekkora szerencse: az ágakon, tőlünk egy méterre kövérkés koala sziesztázik. Sőt a szomszédos fán üldögélő társa váratlanul felébred, és nekiáll levéluzsonnázni.
Sötétedés után végre az ugráló bokszbajnokok nyomába eredünk. Mindjárt kiderül az alaptrükk: nagy (és lehetőleg nem elkerített) golfklubot kell keresni. Melbourne-től nem messze elegáns golfpályára kalauzol bennünket Robin is, aki a parkolóban felkapcsolja a kisbusz reflektorait. Nem hiszek a szememnek. A hatalmas gyepet teljesen ellepik a kenguruk, egymástól két-három méterre álldogálnak, és szorgalmasan legelik a füvet.
Az ausztrálok intelmeit szem előtt tartva eleinte nem merek közeledni. Aztán gondolok egyet, és mégiscsak sétálni indulok a kengurutömegben. Talán a golfjátékosoknak hála, ezek a kenguruk valódi társas lények: csak akkor ugrálnak arrébb, ha egészen közel megyek. Persze nem is tudom, szeretném-e megsimogatni őket. A helyi törvénykezés ezt tiltja, és védett állatokról beszél - meg aztán ha a bokszoláshoz nem is, a harapáshoz biztosan értenek.
