Hídmászás a Föld túloldalán

A város egyik jelképének számító Harbour Bridge tetejére feljutni nemcsak az elképesztő kilátás miatt éri meg - legalább ilyen nagy élmény maga a mászás. A három és fél órás kaland elején még a résztvevők véralkoholszintjét is megmérik: ittasan senkit sem engednek a magasba.

Ám a feltételek ezzel korántsem érnek véget. A hídmászó legyen legalább tízéves, viseljen gumitalpú cipőt, egyetlen réteg ruhát viseljen, és mindent pakoljon ki a zsebéből. Sőt, a kísérőnk, Michael még arra is felhívja a figyelmet, hogy a karórákat és a nyakláncokat is az öltözőszekrényben kell hagynunk; az én szemüvegemnek megkegyelmeznek, de kis zsinórral a ruhámhoz erősítik. Ami ugyanis ilyen magasból a járókelők fejére pottyan...

S hogy igazán akciófilmben érezzük magunkat, szürke kezeslábast kell felvennünk, az övünkre adóvevőt, a fejünkre fülhallgatót teszünk. Na és a lényeg: a hídmászás alatt végig a hídhoz kötnek bennünket (az övünkről lelógó láncon ügyes kis szerkezet csüng, amely tovagurul a hídon végigfutó acélsodronyon). Ennek köszönhető, hogy bár 1998 óta közel kétmillióan megmászták már a hidat, senki sem esett - vagy ugrott - a mélybe.

Michael nem tudja pontosan, mennyi pénzt keresett eddig Paul Cave a merész ötlettel, mindenesetre érzékelteti: rengeteget. A nagy siker és a 180 ausztrál dolláros (27 ezer forintos) belépő láttán eztkönnyen elhisszük. Igaz, a BridgeClimb társaság alapító elnökének sok kitartásra volt szüksége. Sydney városának vezetői egyszer hatvankét pontban foglalták össze, szerintük miért képtelenség a hídmászást kivitelezni. Cave mind a hatvankét pontot megcáfolta, és végül sikerült megvédenie a tervét.

Sydney kikötője, égszínkék öblei, az operaház, a napfényben csillogó felhőkarcolók, az alattunk elsikló vitorlás hajók: egyszerre izgalmas és pihentető a Harbour Bridge tetejéről lepillantani. S máris azon gondolkozom, először melyik Duna-hídra másznék fel a legszívesebben.

Sydney, 2006. július

Alattunk Sydney világhíres operaháza, az égszínkék öböl