Mór mozaik
Apró kerámiákból kiskalapáccsal készül, akár éveken át, egy-egy műremek. Marokkó több mint egy évezrede büszkélkedik a zelligeivel. Mint annyi más, ez is az egykori hatalmas Mór Birodalom andalúziai (ma Spanyolország) részéből származik. Született európai művészet ez Észak-Afrikában. Sőt: igazi bölcsője maga Bizánc. A maalem, ahogy a burkolóművészt nevezik, csak hét színt használ (fehér, fekete, kék, zöld, sárga, piros - és persze a marokkóiak kedvenc árnyalatát, az okkert). Egy jó mester (hát persze, a geometria) 360-féle formát használ a kalapáccsal faragott kövecskékből, és egyébként is, a zellig lényegében körkörös ábrázolások műfaja.
Mégsem ez Marrakech igazi szenzációja, hanem az este. Minden áldott este. A város főterén alkonyatkor kezdődik az utcabál, amelyet a környező bárok teraszáról lehet bámulni (a fogyasztás persze kötelező), de még jobb elvegyülni a naponta legalább ötezres tömegben. Van itt minden: kígyóbűvölő, népviseletben üvöltöző vízárus, tengernyi lacikonyha, hennafestő és szabadtéri hastánc is, amelyet női ruhában vonagló férfiak produkálnak (muzulmán asszony itt és így nem lép a nyilvánosság elé, igazi hastáncosnők csak a drága éttermek rivaldájában láthatók). A térre érdemes konflissal menni, előtte alaposan körbejárva a csaknem ezeresztendős, lenyűgöző mecsetet. Meg a szukot, azaz kőfallal körülvett piacot, ahol tényleg minden van, de ez Észak-Afrikában a legelemibb elvárás egy piactól.
Vissza a térre: amióta a turisták megszerették, azóta ez a legkedveltebb lenyúlós hely is Marokkóban. Mindenért "adakozni" kell, a fotózásért, a szóba elegyedésért, de még azért is, hogy a titkosrendőr ne okvetetlenkedjen helyi idegenvezetőnkkel. Akárhogy is, igen jót lehet enni, szórakozni, bámészkodni, rendre kóstolgatva a berber viszkit. Ez abszolút alkoholmentes mentatea, amelyet mintegy méternyi magasról csurgatnak az apró csészébe: mire odaér, addigra pont kellemes hőmérsékletű. Az árak egyébként nagyjából akkorák, amekkorára sikerül lealkudni őket. Ez könnyű. Az eladó által elsőre ajánlott árat meg kell felezni, majd a különbséget is megfelezni, aztán sértődötten megharagudni, végül nagy szeretetben kibékülni az előre pontosan tudott árközépben.
Essaourában kicsit más a helyzet. Először is, itt a szuk egy majdnem ezer éve változatlan tengerparti-hegylábi labirintusban van, az utcácskák szélessége alig egy méter, néha persze a tér kiöblösödik. Ahogy Marrakechben, itt is észrevenni: az arabok mellett berberek és tuaregek élnek errefelé, de látni élő nyomát az első ezredforduló viking kalandozásainak is: szőkés, vöröses berbereket például. A labirintus elképesztő élmény: eltekintve az áram bevezetésétől, élőben látható egy tíz-tizenöt századdal korábbi életforma.
Agadirt az 1960-as nagy földrengés után nem móriasan, hanem amerikaiul, Florida-típusúnak építették újjá. Itt már többsávos sugárutak, luxus- és luxus jellegű szállók, rövidnadrágos francia és bikinis belga turisták vannak, sokaknak ez kell, miután a mór emlék megtette kötelességét, a turista elmehet Agadirba.
A turista különben jól érzi magát, ha beleérzi magát egy kicsit a stilizált arab világba. A marokkói konyha büszkesége, a paprikás csirke kuszkuszkörettel is jó, de ki lehet próbálni ugyanazt nyúlból, kecskéből és marhából is. Érdemes kicsit fölutazni az Atlasz hegység oldalába, biztos találunk egy berber falut, benne kisvendéglőt, amely a patak kristálytiszta vizét kínálja a harmincöt fokos melegben sörről ábrándozó gyaur vendégnek.
