Gatya a magasban
- Egy szempont vezérli a legtöbb turistát: fel szeretné ismerni, amit lát - igazít el a kínálat csak látszólagos dzsungelében Tamási István. Tudja, hogy mit beszél, hiszen a standja a turistaforgalom szívében, a Váci utca legelején áll. A csiricsáré hűtőmágnesek után a szem valósággal megpihen a fekete-fehér művészfotókon. A fóliába csomagolt, elegáns, fehér paszpartuval körbevett alkotások legtöbbje persze az unalomig ismert témákat járja körbe: Lánchíd, Országház, Halászbástya. Ám ez mégsem a megszokott képeslap-esztétika: egy kis köd itt, egy kis hajnali eső ott, és a város máris több, mint egyszerű bazár. A skála 1500 forinttól 7000-ig ível. Az ár, akárcsak a legjobb dolgokban, itt is a mérettől függ. Naponta ötven-hatvan érdeklődő áll meg a stand előtt, s hárman-négyen rendszerint vesznek is valamit. De ez még csak a szezon eleje.
A képek legtöbbje Hajtmanszki Zoltán alkotása, aki - dicsekszik el az eladó - épp most kapott valamilyen rangos elismerést. Balogh Rudolf-díjat - pislant bele a puskájába. Ez egy komoly, szakmai díj - mondja. Az egykori, aranykoszorús fényképészmester, a magyar stílus megteremtője minden bizonnyal mosolyogna ezen.
Aki a fényképeknél is autentikusabb emléket keres, annak a Duna-korzó az ideális terep. Még akkor is, ha a két évvel ezelőtti dömpingből mára csak hírmondó maradt. A korzó ma jobbára a kiülős éttermek és italbárok birodalma. De nem nehéz észrevenni egy csukható strandszéken üldögélő nénit, aki nyakig takarja be magát az eladásra szánt kaloteszegi asztalterítővel.
- Nekünk már lejárt, ez az egész már tiszta kínlódás, akár a káposzta hús nélkül - festi fel az alkalmi árusok apokalipszisét, de a nevét nem hajlandó elárulni. Még akkor sem, amikor ezerötért veszünk egy kisebb kalocsai terítőt. Ahogy rutinosan kirángatja a sporttáska megfelelő rekeszéből a műanyag zacskót, és a köteg pénzből visszaad, kicsit napfényesre vált az előbbi borús kép. Pedig állítólag csak havi tízezer jön össze az árusításból, amolyan nyugdíj-kiegészítésnek. Talán itt az ideje a váltásnak, tűnődik el, talán tanítana, mert a mérnöki diplomájával semmire sem megy.
Az értékért megint vissza kell kanyarodni a Váci utcába. Az akvarelles tutira megy: Lánchíd rézkarcon, színezett képen, keretezve vagy anélkül. De akinek a vadászat vagy a lovak jelentik Magyarországot, ezekből is kaphat takaros zsánerképeket, a népviseleteket felsorakoztató lenyomat szomszédságában.
- Az a jó, ha a mutatós és a lokális találkozik - árulja el a siker receptjét Varga Krisztina. Az ő standja április óta áll a Váci utca túlsó végében. Ők a már említett fotósstand sikerén felbuzdulva vágtak bele a vállalkozásba. Öt-hat fotóst alkalmaznak, neveseket és névteleneket egyaránt. A nevesek közül Bruno Bourel fotói vehetők meg potom tízezerért. Biztató, hogy a turisták egyre inkább keresik az eredeti megközelítést, azt, amiben van egy kis poén. Bourel egyik képe - madzagon lógó, száradó gatyák, alattuk kapirgáló tyúkok - bár nem kimondott hungarikum, a kreatív turistában mégis felidézhet valamit ebből a kis, poros, fülledt országból. A legsikeresebbek viszont Takács Ildikónak a gyermekrajzok bájosságát és esetlenségét imitáló munkái. Jelenleg a Mesés Budapest sorozat csalogatja leginkább a turistákat. Varga Krisztina még nem elégedett a standdal: kicsit zsúfolt, kicsit sokszínű még. A letisztultság ugyanis itt is követelmény, főként, ha valaki épp egy szuvenírboltból ájult ki.
Ha választani kell, mégis Kádas István egyik rézkarcát vittem volna haza. Háttérben az Árpád-házi királyok, előttük viszont egy mellét mutogató korabeli hölgyike mosolyog ránk. Hiszen történelem ide, hungarikum oda, az igazi értékek valahogy mégis kézzelfoghatók.
