Szájtátás Kenyában
- Nem, nem kell az a teve! Mit kezdenék vele, nemhogy haza nem tudnám szállítani, de még a tengerparti szállodából is elküldenének, ha a bejáratnál szeretnék vele parkolni. Bár nem is biztos! Olyan előzékenyek voltak a portán, meg a londiner is kedves volt. Lehet, hogy mégis meg kellene próbálni... Visszafordulok. A turbános öreg mintha belém látna; tudom, hogy tudja, mi jár a fejemben. Vérszemet kap, és odavonszolja a szerencsétlen állatot, akinek az orrán átütött lyuk még be se hegedt, és ordít a fájdalomtól, ahogy a férfi meghúzza a kötelet.
Nézem a fickó arcát. Nem fekete-afrikai, az biztos. Szomáli. Ez nem túl meglepő, mert bár a Kenya körülbelüli mértani közepének számító Isiolo városában vagyunk, elég távol a szomáliai határhoz, itt nagyon sok az idegen vándor nomád, szerte az országból.
Egynapi autókázásra vagyunk tengerparti szállodánktól, a hideg sörök, a kényelmes ágyak és az úszómedencék világától. Betonúton jöttünk idáig, többször átvágva az Egyenlítő képzeletbeli vonalán, elhagyva a hóval borított Kenya-hegyet is. Tegnap a szállodában a csoport egyik fele az ország déli részén elterülő szafariparkok meglátogatása mellett döntött. A Masai Mara Vadvédelmi Terület vagy a Tsavo Nemzeti Park valóban az elsők között meglátogatandó vidékek Kenyában, és az idelátogató turisták többsége a tengerparti üdülését joggal szakítja meg néhány napos állatlessel. Aki azonban másodszor vagy harmadszor jár ebben az országban, már egy kicsit többet szeretne látni, és más területek felé kacsingat. Szerencsére most is azok voltak többen, akik a Tsavóban szerettek volna tölteni néhány feledhetetlen napot, így mi néhányan észak felé vehettük az utunkat. Ez a város az első megállónk. Már az utazás elején áldottuk az eszünket a döntésért, mert majd minden állatot láttunk mi is az út széléről, amit a többiek a nemzeti parkokban láthatnak. De bennünket most nem is ez a része érdekel a dolognak.
Aki Isiolóig eljut, az állítólag megkezdheti útját az északi határvidék nomád népeinek világába. Ez nem a turistáknak beöltözött, "álbennszülöttek" világa, ahol az esti show után a táncosokkal a kocsmában futunk össze, ahol Nike pólójukban isszák a hideg importsört. Ezen a területen valamivel több mindent láthatunk a hagyományos kultúrákból, amelyek több száz éve ezen a területen élnek, szinte változatlan módon.
A tevés fickó némán a képembe bámul, várja a válaszomat a teve megvételére. A szemem sarkából látom, hogy társaim a szállodából egy másik árusnál egy hatalmas pajzsot nézegetnek. Magamban mosolyogva arra gondoltam, hogy nem csak én kerültem ilyen lehetetlen helyzetbe. Szakértő módon elkezdtem vizsgálni a tevét. Körbejártam, és kérdőn rámutattam a hátsó lábán lévő forradásos hegekre. A férfi széles mozdulatokkal akarta tudtomra adni, hogy ez természetes, és ha megvásárolom, nyugodtan átbillogozhatom a saját jelemre az "állatrendszámot". Ekkor szólalt meg a kocsink dudája, és az előre megbeszéltek szerint mindenki a kisbusz felé vette az irányt. Én is otthagytam a tevét a gazdájával együtt, aki tudomásul véve a kudarcba fulladt üzletet, visszatért társaihoz.
Indulunk is tovább. Következő célpontunk a még északabbra lévő Marsabit, pontosabban a város körüli nemzeti park. Bár az ide vezető út meglehetősen száraz területen vezet keresztül, a félsivatagos tájból kiálló vulkanikus eredetű hegyeket sűrű, zöld erdők borítják, melyek között csodálatos krátertavak bújnak meg elszórva. A park gazdag elefántokban és más nagyvadban is. Alighogy elindulunk a másnap reggeli párában, egy csoport ácsorgó bennszülöttel találkozunk az út szélén, akik alig várják, hogy lelassítsunk mellettük, és néhányan bepréselhessék magukat a kisbuszba. Hangosan mutogatják, hogy merre menjünk a kanyargó úton, és biztosítanak róla, hogy ha egyiküket felbéreljük vezetőnek, akkor olyan helyeket mutat nekünk, amitől szemünk-szánk tátva marad. Amikor az első krátertó peremére érünk, biztosítjuk őket: a szájtátás megtörtént.
