Dunhuangi iratok
A Jáde Kapu a VII. században Kína nyugati határa volt, s a XIX-XX. századig nagyjából ezen a területen fogytak el a han kínaiak, s kezdődött a különböző közép-ázsiai népek szállásterülete. Ez a vidék egyszersmind a kínai önvédelem egyik kritikus terepe, melyet rendre elfoglaltak, ha volt erejük, s ahonnan rendre elfoglalták vagy csak megnyomorgatták őket, ha éppen nem volt. Xuanzang, miután visszatért Changanba, a kínai fővárosba, a császár kérésére leírta utazásának tapasztalatait. Fennmaradt írása az egyik legbőségesebb forrása a VII. századi buddhizmus indiai állapotának. Ez a vallás ugyanis az idők során kiszorult Indiából, s írásos rekvizitumai ott gyakorlatilag megsemmisültek.
A kínai szerzetes dolgozata volt az, amely a Jáde Kapuhoz, s a hozzá legközelebbi nagyobb városkába, Dunhuangba csalta a XX. század elején Stein Aurélt. Stein többek között foglalkozott az indiai buddhista művészettel, annak terjedésével, s már korábban ez vezette el őt a Selyemút oázisvárosaiba. Már ekkor is Xuanzang nyomán járt, Dunhuangnál azonban elhagyta az akkor kínainak hívott Turkesztánt, s belépett a valódi Kínába, amely sok szempontból már távol esett eredendő hivatásától. S bár kétségtelenül izgatta őt a sivatagi pletyka, mely szerint egy szerzetes rengeteg iratot talált egy dunhuangi barlangban, ottani tevékenysége azt mutatja, hogy nagyon komoly régészeti elképzelésekkel indult a térségbe.
A Jáde Kapu maradványai Stein látogatása óta annyit változhattak, hogy a műemlékvédelmi hatóság épített köré egy vaskorlátot. Ez kétségtelenül sokat ront a fotózási lehetőségeken, de azért vannak előnyei is. Ide ugyan nem áramlanak tömegesen a turisták, messze is van, nem igazán komfortos hely, s végül is a Jáde Kapu mai állapotában nem több, mint egy jól kiszáradt, behemót sártömb, erős gyanúval, hogy ilyet azért a természet nem tud csinálni. Vagyis ide többnyire csak az elmebetegek szoktak ellátogatni, akik nem törnek le a romokból többkilónyi darabokat, azok a normálisak, de azért... Egy francia haver, akivel kimentem, roppant kulturált, igen felkészült figura, szóval ő sem tudta megállni, hogy ne kezdje el simogatni, szálakat húzogatni belőle.
Ráadásul a Jáde Kapu még elég jól megúszta. Innen olyan nyolcvan kilométerre van a Déli Átkelő, egy hasonló egykori határátlépő hely. Valamiért a kettő közül ez volt a szimpatikusabb a helyi turisztikai és egyéb irányító szervezeteknek. Megszületett az elhatározás, hogy ezt a helyet, ahol hasonlóképpen csak egy nagy böszme sártömb jelezte a dicső múltat egy dombon, komoly turisztikai élvezőhellyé fejlesztik. Sajnos ilyenkor mindig a legkézenfekvőbb sinoamerikai gondolat szokott előugrani a hivatalos bucikból: talán építsük fel az eredetit. És - még sajnosabb - amit megígérnek, azt ők meg is teszik, ott éktelenkedik a garnizon mása egy fél kilométerre a Déli Átkelőtől, zsibárusokkal, bérfényképészekkel, lovagoltatókkal, bár ez nagy segítség a Jáde Kapunak, hiszen ezek után oda kínai turista már nem megy, hiszen ott nincs semmi.
Stein persze nem ezeken az átkelőkön érkezett, hiszen ezek a Tang-dinasztia dicsőségének multával csak a természettel küzdenek. Igazolva találta azonban a pletykákat. Wang Yuanlu, egy taoista pap, akinek fennhatósága alatt álltak a Dunhuang közelében található barlangtemplomok, valóban felfedezett egy pici, befalazott barlangot, amely teljesen tele volt irat- és festménytekercsekkel. Wang, aki buddhista szent helyek felett őrködött, igen értelmes ember volt, ám nem rügyezett benne semmiféle elképzelés arról, hogy mit lehetne kezdeni ezekkel a számára többnyire érthetetlen szövegekkel. A festmények és a többé-kevésbé érthető, vagyis újabb kínai szövegek még jók lehettek ajándéknak, de a többiről csak annyit tudhatott, hogy azok valószínűleg nagyon értékesek.
Ma az apró barlangot, amely egy nagy szentély bejárati folyosójából nyílik, egy szerzetes nyughelyeként mutatják be az idegenvezetők, s itt mondják el - az angol nyelven beszélők legalábbis korrekten - a nagy Stein-sztorit, amelyet egy múzeumban is - angol nyelven legalábbis korrekten - bemutatnak. A kínai nyelvű idegenvezetők egyike-másika azonban nem fukarkodik a becsmérlő szavakkal, s hajlamosak piszkos-mocskos gazemberként bemutatni nemcsak Steint, de kínai asszisztensét és Wangot is. Ha jól szűrtem le, éppen egy változásnak lehetünk tanúi, melyben a kínai tudományosság egy nem hatástalan része igyekszik precízen és kevésbé elfogultan értékelni a történteket. Ez már elszivárgott az idegenvezetői szintre is, de az évtizedes gyökereket azért nem olyan könnyű rávenni, hogy mostantól ott fönn egy másik fajta virágot tápláljanak.
Ismert a történet, hogy Stein az iratok egy tekintélyes részét megvette Wangtól (aki a pénzből egyébként a barlangokat kezdte felújítani), s azok máig a British Museumban vannak. Később még néhány kutató, a francia Paul Pelliot, az orosz Szergej Fjodorovics Oldenburg és az amerikai Langdon Warner is vitt el tekercseket, de megindult a széthordás is. Amikor Stein 1914-ben visszatért Dunhuangba, már ismeretlen seftelők kínáltak neki iratokat igen vastag pénzért. A bomba akkor vágott be, amikor az egész történet híre eljutott Pekingbe. A császárság végóráit élte, dúlt a korrupció és a kamarillaharc, az elitben a saját zsebén kívül senkit nem érdekelt semmi. Az iratok és a festmények viszont éppen a "zsebbe való" kategóriájába estek.
Ekkor kibontakozott egy Stein-ellenes kampány, s mint annyi más idegengyűlölő késő Qing-kori motívum, ez is betokozódott a XX. század bezárkózó időszakainak, így az 1976-ig tartó kommunista periódusnak eszmei kincstárába. A szituáció megítélése persze, nem olyan egyszerű, s főképp nem volt egyszerű akkor, amikor történt. Ma azonban az a helyzet, hogy a Stein által (s a Pelliot, Oldenburg, Warner által) elvitt tekercsek maradéktalanul megvannak, megfelelő körülmények között, kutathatóan. Jelenleg zajlik egy olyan internetes hely kiépítése, ahová a teljes, a világban szétszórt anyag felkerülne, s ebben a munkában jellemzően szintén részt vesz egy magyar, Galambos Imre. Viszont az anyagnak az a része, amelyet császári rendeletre Pekingbe kellett szállítani, igen töredékes, útközben kézen-közön eltűnt, elajándékozódott, s ennek darabjai cirkulálnak ma is a roppant gazdag magángyűjtők között.
Az egész egykori határtérségben számos helyen találhatók meg a nagy falnak a Han-dinasztia idejéből származó maradványai. Ez a Han nagy fal és nem része annak, amit úgy hívnak, hogy nagy fal. Az ellentmondás a kínaiak eldöntésmániájából fakad. Amikor a Ming-korban nekiláttak a fal felújításának, a mérnökök eldöntötték, hogy a projekt a Shanhai átkelőtől a Jiayu átkelőig tart, vagyis a nyugati vége Jiayuguanban van, akkor is, ha egyébként a fal - bár rekonstruálatlanul, pusztulva, de - megy tovább. Ahogy az átkelőknél, a barlangoknál, úgy a falnál is többnyire franciákkal találkoztam, úgyhogy ezt szóvá is kellett tennem, mert Kínában azért ez egy új tapasztalat volt. Kérdezték, nem tudom-e, hogy itt járt Pelliot, s a franciák egyébként is igen szeretik az ilyesmit. Azért ezen a Pelliot-n elgondolkodtam. Aztán abba maradtam magammal, hogy legalább én elsősorban Stein miatt mentem oda.
Dunhuang, 2005. szeptember
