Fiumétól Rijekáig az Isztriai-félszigeten
Az idők homályába vesző legendás történetek szólnak arról, hogy ha a Monarchia utolsó időszakát élő író- és hírlapíró-eleink átmeneti lakászavarban voltak, a vasúti szabadjegyükhöz pótjegyet váltottak, és felszálltak a Budapestről Fiuméba induló vonat hálókocsijába. Már kora reggel megmártózhattak az Adria vizében, egész nap részesei lehettek a kikötőváros meg a közeli Abbázia mozgalmas életének, majd este hatkor ismét vonatra szállva - a második éjszakát is végigaludva - pihenten érkeztek vissza a fővárosba.. Aki ma akar vonattal az Adriára és onnan visszautazni, annak a menetrend nem kínál ilyen kedvező lehetőséget, a nap legérdemibb részét kell a vasúti kocsiban töltenie. Pedig az Adria ismét kedvelt úti cél, még akkor is, ha mostanság hivatalos ügyben szinte senki sem vonatozik Magyarországról az immár egy másik államhoz tartozó tengerparti városba. Annál inkább megteszik - vagy legalább is: megtennék - ezt a turisták. Mégpedig nemcsak személykocsival és nemcsak autóbusszal.
Az alagút gladiátorai
Ezt az igényt ismerte föl a Cipollino utazási iroda. Péntek esténként már a tavalyi turistaévadban is indított InterCity-különvonatot Fiuméba (vagyis hogy Rijekába - ám ez voltaképpen mindegy, hiszen mindkét elnevezés a várost keresztülszelő folyó nevéből, az olasz Fiumarából, illetőleg a horvát Rjecinából ered). Az idei főszezonban az iroda lehetőséget kínál arra is, hogy az utas igénybe vegye a MÁV-nak a különvonatra kapcsolt hálókocsiját (az utazási iroda azt tervezi, hogy jövőre a hálókocsin kívül személyautókat szállító vagont is csatoltat a szerelvényhez), majd Rijekában felszálljon az állomástól néhány közkedvelt üdülőhelyre induló buszok valamelyikére. Mint a "régi szép időkben" - a különbség csak annyi, hogy az utasnak útlevelet is tennie kell a poggyászába, és hogy az út most csupán kilenc óra.
Az idei első vonatnak - a "próbavonatnak" - kivételesen csak egy végső úti célja, "alaptábora" volt: a jó autóórányira lévő Duga Uvala (Hosszú öböl). Az erdős domboldalaktól övezett tengerbeszögellés partján tíz éve épült az első szálloda. A természet csöndjét, nyugalmát egyelőre nem töri darabokra a civilizációnak mondott "világvárosi" nyüzsgés. Az öböl reggeli vagy alkonyati hűvös szépsége önmagában persze nem mindenkit elégít ki. Néhány nem távoli néznivaló azonban a mozgékonyabbaknak is kínál különleges élményeket.
Például az immár nyolcvanezer lakosú Pulát. A több mint 2000 éves városnak az ókorból fennmaradt pompás látványossága Augustus oszlopos temploma - az előtte lévő hajdani fórumon az újabb időkben egy második burkolatot kellett lefektetni, mert a mai alatt jó egy méterrel lejjebb lévő régi római kövezetet a város folyamatosan süllyedése miatt mára elöntötte volna a tenger.
Az első számú nevezetesség, persze, a római uralom legbecsesebb emléke, az I. században épített amfiteátrum, amelynek képe ott díszlik a tízkunáson. Az egyik legnagyobb és legjobb állapotban fennmaradt ókori építmény a Földközi-tenger térségében. Nézőteréről gladiátorok életre-halálra menő viadalát vagy a szerencsétlen kiválasztottakra rászabadított vadállatok tombolását "élvezhette" az esetenként több mint húszezres közönség. A lelátók alatti kazamatákban ma az olajütés és a szőlőművelés római kori eszközei: prések, kőkádak, malomkövek, amforák egész garmadája. Annak idején ezekből a kazamatákból engedték ki a vadállatokat, és mellettük vártak "fellépésre" a gladiátorok. Felfegyverzett férfiak lépkedtek a sötét folyosón a szikrázóan fényes arénába - "látszott az alagút vége" -, aztán néhány perc, és már csak minden második volt életben. Dombok, hegyek között kanyarog az út Duga Uvalából a nemrégiben feltárt és csupán két esztendeje látogatható barendinei barlanghoz is. Az Isztria-félsziget ebbéli "divatja" szerint nem vízszintesen vagy enyhén lejtve vezet a föld mélyébe, hanem fentről lefelé szinte belelóg a karsztba. Néhány cseppkőképződményét a kőkorszaknak a barlangokkal barátságban lévő embere akkor sem láthatta volna, ha lemerészkedik a mélybe.
A barlang emberállatkája
A régebbi múltban nem a maihoz hasonló volt a "pisai ferde torony", a "hóember", a "nagyhasú öregúr", a "dalmát sonka" vagy a "Boldogasszony". A "spagettiterem" mennyezetéről sem lógtak még százszámra a pár milliméter átmérőjű, néhány centiméter hosszú cseppkövecskék. Nem voltak tízméteresek a zászlóerdőre emlékeztető szalagcseppkövek, és nem áraszthattak barátságos, puha fényt az első látásra észrevehetetlen, a zseblámpavilágtól azonban áttetszően felcsillanó kristálytömbök. Az ez idáig 137 méter mélységig ismert barlang alján két tó van - feltárásukból magyar kutatók is részt vállaltak. Odáig azonban a turista nem mehet. Neki csak 60 méterig építették ki a vaslépcsőket. Egy tavacska azonban már ezen a szinten is megcsodálható. Alig észrevehető, de annál érdekesebb látványossága egy arasznyi fehér hüllő. A helybéliek szerint elél száz esztendeig is. Emberállatkának mondják. A barlangi vakgőtének - így nevezi a karcsú teremtményt a magyar szaknyelv - csökevényes a szeme, és azt is bőr borítja. A teljes sötétségben persze nincs is szüksége rá, hogy lásson. Alig megmozdulva tűri a turisták zaját és az idegenvezető zseblámpájának sugarát.
Barendinétől nincs messze Rovinj. A hófehér kövek tarkította ligetes-erdős területek között felszántott táblák. Valószínűtlenül élénk vörösbarna színükhöz szépen illik a sarjadó szőlők friss zöldje meg az olajfák szürkés lombozata.
Rovinj az Isztria-félsziget talán legszebb városa. A kikötőben - a legpompásabb motorcsónaktól az ütött-kopott, mosógépdobból barkácsolt csörlővel fölszerelt halászcsónakig - hajó hajó hátán. A parton járóknak is hajóról kínálják az árusok a csigák, kagylók, halak sokaságát. A tengeri világ természetes szépségű kincseit - sajnos - festéssel, faragással, öszszeragasztgatással giccsé is átalakítják. Furcsa példa rá egy kagylóhéjba mesterkedett Mária-szobor, a feje fölött tengeri csillaggal. A történelemben legcsekélyebb jártasságú embernek is kínos mosolyra rándul a szája: az állatka megmaradt váza ötágú, a színe pedig vörös (vajon melyik elem perelhet mérgesebben a másikkal?!)
Az óváros mandula alakú, akárcsak jó néhány más régi város az Adrián. Azokéval közös a históriája abban is, hogy valaha sziget volt, amit emberi tevékenység kapcsolt a szárazföldhöz. Hoszszú évszázadokig olaszok lakták. Igaz, a második világháború után közülük sokan - nem okvetlenül önszántukból - elhagyták szülőhelyüket. Házaikban ma jobbára ajándékboltok, csöppnyi eszpresszók, gazdag kínálatú fagylaltozók, halvendéglők, képzőművészeti galériák csalogatják a turistát. Némelyik utcácskában tucatnyit számolhatni belőlük.
József Attila nyaralóhelye
Ahogyan érkezéskor az első, induláskor az utolsó állomás Rijeka-Fiume. A kalandos sorsú - már a rómaiak lakta, majd horvát, frank, osztrák, újra horvát, aztán magyar, rövid időre francia, megint osztrák, horvát és magyar, az első világháború befejezése után délszláv, majd olasz, jugoszláv, ma pedig horvát kézen lévő - településnek vannak ma is látható magyar emlékei is. Az utaskikötő régi vasszerkezetein magyar nyelvű feliratok is olvashatók. A régi magyar kormányzósági palotát - ma múzeum - Hauszmann Alajos tervezte. A nevét tér viseli a közelben. A helybeliek "baros"-nak mondják a fakikötőt. A hajdani magyar közlekedési miniszterről nevezik így. A magyar vagy magyar vonatkozású emlékek, persze, inkább a múltéi. Az 1910. évi népszámlálás Fiuméban 49 százaléknyi olasz és 26 százaléknyi horvát mellett 13 százaléknyi magyart regisztrált. Ott született Kádár János. Nevezetes vendégei is voltak a városnak meg a vele szinte egybeépült Abbáziának: a színésznő kedvesének, Schratt Katalinnak a társaságában Ferenc József magyar király, a múlt század elején ifjú feleségével, Nagy Bellával ott pihenő idős Jókai Mór, a szanatóriumi szerelmével ott időző Ady Endre vagy kortársaik közül Móricz, Babits, Kosztolányi. Az akkori gyermeknyaraltatási akció jóvoltából pedig a tizenhárom esztendős József Attila is eltölthetett néhány hetet az Adria abbáziai-fiumei partszakaszán.
Isztria, 2001. május