Az Adria Niagarája

Dalmatinac kalapácsa

Sibenik furcsa település. Nagyobbik fele olyasfajta, mint egy az ötvenes években vagy a hatvanas évek elején épült magyar iparváros. A történelmi része azonban - túlzás nélkül - varázslatos. Utcái nemcsak keskenyek és zegzugosak, a tenger felől lépcsők is tagolják őket. Egyik-másik ház talán - az alapja bizonnyal - már akkor állt, amikor a várost a velenceiekkel versengő magyar királyok uralták. Ők az akkori dalmát nagyvárosokéval azonos jogokat biztosító kiváltságlevelet is adtak a településnek. Akkor gyorsult föl a fejlődése.

Utána nem sokkal, a XV. század harmadik harmadában s a következő legelején épült föl Sibenik legnevezetesebb műemléke, a Szent Jakab székesegyház. Törtfehér köveit hajóval hozták a szigetekről - nem is az Adria legközelebbi szigeteiről, hanem Bracról, Krkről, Rabról, Korculáról -, hogy belőlük fölemelkedhessen a kor leghíresebb dalmáciai építészének, Jurij Dalmatinacnak a kései gótika jegyében fogant temploma. A mester 1431-től kisebb-nagyobb megszakításokkal a haláláig, 1473-ig dolgozott művén, saját kezűleg faragva meg a keresztelőkápolna medencéjét és mennyezetét, valamint a templom külső falának hetvenkét kőfejét - vagy legalább azok nagyobbik felét. Szakállas öregember és bajusztalan fiatal, gyönyörű arcú nő és talán vaksággal megvert kopasz férfi, marcona harcos és dundi kisfiú, rémült és nyugodt vonású polgár sorakozik egymás mellett. Talán jeles személyiségeket örökítenek meg - esetleg maga Dalmatinac is köztük van -, talán csak a képzelet szülöttei. Az azonban bizonyos, hogy a székesegyház terecskéjén robusztus talapzaton súlyos kalapácsot tartó szakállas férfi szobra tekint az épületre: ilyennek látta az alkotót utolsó művében a világhírű XX. századi utód, Ivan Mestrovic.

A székesegyház még egy építészt dicsér, Niccolo Florentinót. Ahogy Dalmatinac, ő is haláláig dolgozott rajta, hogy - immár reneszánsz stílusban - befejezze az épületet.

A székesegyháztól pár lépésnyire magasodik a Szent Borbála-templom. Nyitott harangtornyain három kisebb harang szólítja misére a hívőket, kapuját egy negyedik vigyázza: olyan nagy és olyan súlyos, hogy nem vihették föl a toronyba. A néma harang felirata elárulja, hogy 1704-ben öntötték. A templom másik érdekessége a főhomlokzat nem 12, hanem 24 részre osztott órája. De az nem különlegesség: effélét másfelé is látni Dalmáciában.

Sibenik legújabb nevezetessége a várostól néhány kilométernyire lévő - kevés híján nyolcezer embert befogadni képes sokmedencés, szaunás, aromaterápiás, thaimasszázsos Solaris szálloda-, bungaló- és kempingközpont. Aki gépkocsival érkezik, a szürke újvároson keresztülutazva nem is sejtheti, milyen hangulatos üdülőterület húzódik meg a közelben. Annál különlegesebb a Sibenikben hajót választók elé táruló látvány, a szokásos csupazöld partokon kívül elsősorban a háromszög alaprajzú, a tenger felé eső csúcsánál hatalmas körbástyával megerősített, Szent György nevét viselő szigeterőd. Ágyúlőréseiből a városhoz vezető rövid, szűk tengerszorost bármely irányból megközelíteni kívánó hajót erős tűzzel áraszthatták el. Segíthették a város védőit a város fölötti Szent Anna-erőd ágyúi is.

Zlarin koralljai

A Solaristól csak hajóugrásnyira lévő Zlarin szigetének azonos nevű "fővárosában" a jachtklub falán festett térkép segíti a turistát az eligazodásban. Különlegessége a valószínűleg a világon egyedülálló méretaránya: 1:3673. A városkában azonban enélkül is könnyű eligazodni, hiszen néhány utca csupán.

A kikötő mellett kispályás futballhoz való kapuk, mögöttük magasba akasztott, száradó halászhálók védik a szomszédos házak ablakait a célt tévesztő labdáktól. Mellette bocsapálya. A tengerpart kedvelt játékához elég egy 26,5x4 méteres sík terület és egyetlen pallino nevű, sárgabarack nagyságú kis golyó meg néhány majdnem kilónyi súlyú nagy golyó, azaz bocsa. A pálya közepére gurított pallinót a versenyzők a maguk bocsáival gurítással vagy dobással próbálják minél jobban megközelíteni. Esetleg úgy, hogy az ellenfél bocsáját tuszkolják távolabbra a kis golyótól. És a bocsa nemcsak sport, hanem társasági esemény is - különben nem állna a pálya szélén láthatólag házi gyártmányú halsütő készség.

Zlarinnak azonban nem a bocsapálya a fő nevezetessége - az megtalálható szinte mindegyik tengerparti településen. Korallcsiszoló, korall ékszereket készítő mesterek - inkább iparművészek - azonban másutt nemigen vagy legalábbis nem ennyire régen dolgoznak. Ennek a szakmának a szigeten hat évszázados hagyománya van. A mesterség eszközeinek egy része pedig évezredekkel ezelőtti elődeink találmánya.

A partról induló nem túlságosan meredek utcában kétszáz lépést sem kell megtenni, hogy rátaláljunk egy parányi műhelyre, előterében néhány csigákkal, kagylókkal, "nyers" korallokkal meg korall nyakláncokkal, függőkkel, karperecekkel tömött vitrinnel.

A mester majdnem méteres nyelű csípőfogóval darabolja a szükséges méretűre a helyi halászok zsákmányát. Aztán textilzacskóba rakja a darabokat, éles szemcséjű homokot önt hozzájuk, aztán rázza, rázza, hogy legömbölyödjön a koralldarabok durva vágásfelülete. E művelet végeztével ékekkel két deszkadarab közé szorít egy-egy korallszemecskét, hogy egy nagyon régi technikával kilyukassza azt. Az íjfúró úgy működik, hogy a mester a kétarasznyi íj idegét - ez esetben egyszerű zsineget - rácsavarja a golyóstollnyi fúróra. A sima hegyű fúrót beleilleszti egy az egyik oldalán kilyukasztott mandulahéjba - az lesz a "csapágyazás" - és az íjat ide-oda húzogatva forgatni kezdi a talán varrógéptűből eszkábált fúróhegyet. Hogy közben a munkadarab ne forrósodjon föl, folyamatosan hűti egy arasznyi fakádból nádszálon keresztül csöpögő vízzel. A lyukas korallszemekből karkötőt is, nyakláncot is lehet fűzni - akár olyat, amelyik 50 ezer forintnak megfelelő kunába kerül.

A zlarininál nagyobb kirándulás, ha valaki Sibenikből Zadarba látogat. A régi magyar történelemben Záraként szerepel a város. Nemzeti drámánkban pedig latin nevén említi Katona József. A Tiborc panasza néven ismert jelenetben Bánk bán észrevesz az öreg paraszt homlokán egy sebhelyet. Tiborc szégyenlősen igyekszik azt a hajával eltakarni, miközben visszaidézi a tűnt időket:

Huszonhat esztendő előtt vala ez -

még gyenge ifjonc voltál - Jáderánál

egy rossz velencei akart tégedet s

atyádat - Ej, hisz' az régen vala!

Egy dráma egy mondata, persze, nem történeti bizonyíték, de az bizonyos, hogy királyaink vagy képviseletükben vezéreik, főuraik sokszor fordultak meg fegyverrel is ezen a tájon.

És diplomáciai úton is küzdöttek ottani városaikért. Károly Róbert uralkodásának elején Zadar dolgában imigyen fordult V. Kelemen pápához: "Szentségtek felsége előtt óhajtom nyilvánvalóvá tenni jelen levelemmel, hogy Zára városa, amely Magyarország része, s amelyet a velenceiek már hosszú idő óta erőszakkal elfoglalva tartottak [amint az Kristó Gyula és Makk Ferenc Károly Róbert emlékezete című kötetében olvasható, a városról IV. Béla mondott le 1244-ben a Velencével kötött békében], most a mi országunkhoz tartozik, és hozzá tartozónak is vallja magát, visszatérve a mi uralmunk alá teljes hűséggel."

Az uralkodó fia, Nagy Lajos 1358-ban maga is megfordult a városban. A Szent Ferenc kolostorban írta alá azt a békét, amelyben a velenceiek Magyarország javára lemondtak Dalmáciáról és a szigetekről. Mindezt Kovács László, egy a Vajdaságból évtizedekkel ezelőtt Zadarba költöző nyugdíjas pedagógus a templom sekrestyéjében mondta el, ott ahol megtörtént a nevezetes aláírás. A kolostorban napjainkban is megfordulnak magyarok, mégpedig nemcsak turisták. A kerengőben a zadari zenei esték sorozatban rendszeresen lépnek fel magyar művészek.

A benedek rendiek kolostorának harangtornyára Könyves Kálmán tetemes összeget adott, a Szent Simon-templom két és fél mázsás - a szent csontjait őrző - ezüstkoporsóját pedig Nagy Lajos király második felesége, Erzsébet királyné készíttette egy helyi mesterrel - a koporsó domborműve egyebeken kívül Nagy Lajos Zárába való bevonulását ábrázolja.

Zadar magyarjai

Később is sokszor cserélt gazdát a város. A XX. század elején osztrák fennhatóság alatt élte az életét, az első világháborút követően Olaszországhoz csatolták, a második világháború után Jugoszlávia része lett, most pedig Horvátország egyik leghíresebb városa. Az olasz hatás máig érződik: köszönéskor az addio és a csao dívik, a más horvátországi piacokon pradajznak vagy rajcicának mondott paradicsomot pedig pomidorként árulják.

A hajdani magyar jelenlét persze már a múlté. Mert igaz ugyan - mondja Kovács László -, hogy a zadari telefonkönyvben hatvan magyar családnév olvasható, de az idei önkormányzati választásokon nem tudtak képviselőt választani, mert ahhoz legalább száz magyar szavazat kellett volna. A nyelvet, a kultúrát már csak az a tucatnyi idős ember őrzi, aki eljár a Magyar Kultúregyesület összejöveteleire. Könyvkiállítást, képzőművészeti bemutatót rendeznek, néha pedig zsíroskenyér-estet. Ott még elhangzik a magyar szó, de lassan az öregek is elfelejtik a szüleik használta szavakat. A fiatalok pedig már meg sem tanulják a magyar nyelvet.

Nem szabad úgy elmenni Sibenikből, hogy nem keressük föl a tengert a városnál elérő Krka folyó vízeséseit. Tehetjük ezt autóval, gyalog - bár ez meglehetősen hosszú és fárasztó kirándulás - és hajóval. Ez utóbbi változat mindenképpen a legkényelmesebb és a legszebb. A jó egyórás út meredek partok között kezdődik. Merész ívű vasbeton híd köti össze a kanyon két partját, azon vezet az út Zadar és Rijeka felé. Később egy épülőben lévő magas, hatalmas fesztávú másik ötlik a szemünkbe: a leendő Zágráb-Split autópálya itteni szakaszát előlegezi meg. De bármennyire grandiózusak ezek az alkotások, meg sem közelítik a természet ősi erőitől létrehozott objektumokat. A kéregmozgások helyenként tökéletesen függőlegesre gyűrték a kőzetet. Mintha egy roppant könyvet lapozna a XXI. század arra járója.

Önmagában a Krka nem különösebben nagy folyó. Forrásától a tengerig alig 70 kilométer a távolság. Annak java is inkább a tenger benyomulása a parti hegyek közé, semmint a folyó maga. Ezen a szakaszon alig érződik a sodrás. Csak följebb, a hajdani püspöki székhely, a - közhely ide, közhely oda - festői Skradin városka fölött érezni a víz mozgását. Közel már a híres vízesésegyüttes, amelynek lépcsőin a Krka bő csapadék idején másodpercenként 350 köbméter vizet zúdít le (összehasonlításul: ez az egyharmada a Tisza torkolati középvíz-mennyiségének). A Cipollino Alpok-Adria utazási iroda tulajdonosa, a dalmát partvidéket a tenyereként ismerő Farkas László szerint ez az Adria Niagarája.

És ha a világ leghíresebb zuhatagával a skradini vízesés a szó szoros értelmében nem is vetekedhet, a környéken valóban nincs különb efféle látványosság.

Még akkor sincs, ha valaki a Karlovac-Plitvicei tavak-Gracac-Sibenik úton autózik a tengerhez, és útközben "hozzáedződik" a majdani krkai látványhoz. Slunj városka alatt folydogál a Korana. A város fölött pedig a Slunjcica patak vágtat, hogy éppen ott ömöljön bele a Koranába. És teszi ezt úgy, hogy a házak között tucatnyi ágacskára szakadva, több tucatnyi aprócska vízlépcsőn táncolva ér el a céljához.

A másik előleg Obrovacnál a Zrmanja szurdokvölgye. A folyó "alig fér be" a városba, de hogy haragoszöld sodra és az ott lakók békésen megférnek egymással, azt temérdek csónak bizonyítja. Obrovactól a tengerig csupán néhány kilométernyi az út. Erről a folyószakaszról az Adria Niagarája mintájára azt mondhatnánk: az Adria-part "Grand Canyonja". Igaz, csak az egyik. Hasonlókkal - elég csak az isztriai Limski-fjordot vagy a Omisnál a Cetina kanyonját említeni - Horvátország másutt is kedveskedik az arra járónak.