Gondolkodni szabad és szükséges
A német szélsőjobboldali párt elnöke és felesége az egyik németországi szállodában akarta eltölteni szabadságát. Foglalásukat visszaigazolták, csakhogy tíz nappal az érkezésük előtt a hotel igazgatója értesítette a leendő vendégeket, hogy nem léphetnek a szálloda területére. Mindezt azzal indokolta, hogy az illetők szélsőséges politikai nézetei nemcsak a szálloda hírnevének, hanem a vendégek nyugalmának és pihenési vágyának is ártanak.
A pártelnök a frankfurti bírósághoz fordult jogorvoslatért. A bíróság mindenekelőtt megállapította, hogy a német polgári jogban (a magyar polgári joghoz hasonlóan) szerződéskötési szabadság érvényesül, ami azt jelenti, hogy a kevés, törvényben nevesített kivételtől eltekintve mindenki azzal köt szerződést, akivel akar. Ez érvényes a szállodai szerződésekre is: a hotel nem köteles elfogadni a vendég foglalását és szerződést kötni vele. Az igazgató, mint a „szállásadói jog gyakorlója”, jogosult annak eldöntésére, hogy a potenciális vendég jelenthet-e valamilyen hátrányt akár a szállodának, akár a vendégeknek, és ha – mint a perbeli esetben – úgy látja, hogy igen, akkor jogában áll visszautasítani a foglalást, illetve a szerződés megkötését.
Mindezek alapján a bíróság úgy döntött, hogy a szálloda magatartása nem volt jogellenes, és elutasította a keresetet.
Az utazási iroda idegenvezetője figyelmeztette az utasokat, hogy vigyázzanak a holmijukra, mert lopnak a szállodában. Ennek ellenére az utasok a szobájukban hagyták vadonatúj mobiltelefonjukat; lába is kelt, mire visszatértek. Az utazási iroda visszautasította kártérítési követelésüket, rendőrségi feljelentés nem volt.
A hazai jogszabályok alapján az utazási iroda az utas dolgaiban a közreműködőinél (közreműködő például a szálloda, a különjárati autóbusz, a kirándulóhajó stb.) bekövetkezett károkért is felelősséggel és kártérítéssel tartozik.
Elvileg ebben az esetben is köteles lenne megfizetni az iroda az eltűnt telefon árát. Ám ő felhívta a károsultak figyelmét a lopás veszélyére, így egyrészt tájékoztatási, másrészt kármegelőzési kötelezettségének is eleget tett. Ezzel mentesítette magát a felelősség és a kártérítés alól, hiszen az utasok a figyelmeztetés ellenére hagyták telefonjukat a szobában, következésképpen az ő döntésük volt, hogy vállalják a készülék eltűnésének kockázatát.
Más a helyzet, ha az utasok rendőrségi jegyzőkönyvet tudnának felmutatni. Ebben az esetben ugyanis bizonyított lenne, hogy a szálloda nem úgy őrizte „a vendégek bevitt dolgait, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható”, ennélfogva az 1962-es párizsi egyezmény alapján már követelhető a kár megtérítése a szállodától.
