Marokkó három színe
A három szín három földrajzi formát és három hangulatot jelent. A kék a dús növényzetű mediterrán hegyeké, a fehér a szeles óceáni partvidéké, a vörös pedig a kihalt, sivatagos hegyvidéké.
Chefchaouen egy kis túlzással a színéből él. A Rif-hegység oldalába épített kisváros óvárosának minden háza, ablakkerete, de még járdája is a kék valamelyik árnyalatában pompázik. A lakók rendszeresen festegetik újra házaikat a növényekből kinyert színnel, a maradék festéket pedig egyszerűen csak végigöntik a kövezeten.
A városka tökéletesen átadta magát a turizmus kiszolgálásának. A meseszerű helyszínen szinte kizárólag kézművesek boltjai és éttermek találhatók, minden sarkon nagy mennyiségű dílerrel. Ez utóbbi a város legidegesítőbb jellemzője. A Rif-hegység a marokkói hasistermelés központja, a várost elhagyva önjelölt vezetők csapnak le a turistára, és „megmutatom a családomat és azt, hogyan készítjük a hasist” típusú illegális élvezetekkel egybekötött gyalogtúrát kínálnak némi készpénzért.
Délebbre autózva az idegesítő drogárusok száma nem csökken, csak egy kicsit jobban szétszóródnak egy olyan nagyvárosban, mint Marrakech. Marokkónak ugyan Rabat a fővárosa, ám Marrakech tűnik inkább annak. Ezeréves óvárosa az UNESCO világörökségének a része, turisztikai attrakció, míg az utóbbi évtizedben felépült luxusnegyedei a külföldi befektetőket és az európai nyugdíjasokat csábítják az afrikai királyságba.
Marrakechnek ez a két arca bőven eltartja a várost. A néhány évtizede elkezdett fejlesztések nyomán mára az összes multinacionális divatmárka és gyorsétteremlánc képviselteti magát a majdnem európai színvonalon kivitelezett sétálóutcákon, miközben a nyugati turisták inkább az óváros, a medina vörös sikátoraiban keresik az egzotikumot. Azt az egzotikumot, amit egyre nehezebb fellelni a városban.
Az emberre tapadó kereskedők és koldusok sokat nehezítenek a városnézésen, mégis mindent kárpótol az esti forgatag. Ilyenkor a medina főtere hatalmas konyhává alakul, és százával nőnek ki a földből a különböző étkeket kínáló standok és sátrak. Az ételek egységáron kelnek el, így a konkurenciaharc rendkívül éles. Méterenként ragadja meg a kezünket valamelyik konyha rikkancsa, és jobb árat ugyan nem tud adni a többinél, de az étel természetesen mindig „ott” a legjobb. A főtér másik felén eközben zsonglőrök, kígyóbűvölők, tűznyelők, táncosok, erőművészek és mindenféle csepűrágók hada szórakoztatja a közönséget – a közönség pedig a zsebeseket.
A másik vörös város a kimondhatatlan nevű Ouarzazate (Varzazat), amely azAtlasz hegység keleti lábainál ejti ámulatba a turistát. A városnak és környékének fő vonzereje a sok kaszbának nevezett berber agyagvár, amely annyi hollywoodi produkciót ihletett az utóbbi fél évszázadban, hogy filmstúdió is épült a város határán. Itt forgatták többek között az Arábiai Lawrence, a Nílus gyöngye és a Gladiátor című filmeket is.
Az óceánpart felé utazva jutunk az Afrika szeles városának is nevezett fehér kisvárosba, Essaouirába. Az ágyúkkal védett tengerparti erőd hippiközpontként kezdte turisztikai karrierjét, és olyan nyugati nevek kötődnek hozzá az elmúlt évszázadból, mint Jimi Hendrix vagy Orson Welles –, Welles olyannyira, hogy 1952-ben itt forgatta le híres Othellóját.
A történelmi díszletek között inkább érzi magát az ember a középkori Franciaországban, mint a marokkói tengerparton. A millió sirálynak köszönhetően a hobbifotósok paradicsoma Essaouira, de a legtöbb ráérős turista felkeresi, hiszen kiváló kikapcsolódást nyújt a túlzsúfolt és nyüzsgő Marrakech, valamint a szállodasorok által multinacionalizált Agadír viszonylag személytelen tengerpartja után.
Infó
Vízum: minden magyar állampolgár vízumköteles, ezt ingyen, egy belépési nyilatkozat kitöltése után bepecsételik az összes repülőtéren és határátkelőnél.
Közlekedés: Spanyolországból a legolcsóbb kompjegy 37 euró odavissza, Milánóból pedig már néhány euróért repülnek fapadosok Fezbe. Egészségügy: különösebb oltásokra nincs szükség. A sivatagban akár 30 fokos hőmérséklet-ingadozás is előfordulhat egy napon belül.
