Rendhagyó 24 óra Torontóban
Aligha ismeretlen Ontario tartomány fővárosa a magyar utazó előtt: ide vagy a környékre tart, sokszor rokonlátogatásra, a Kanadába évente érkező 6–10 ezer honfitársunk zöme is. A New Yorkkal való hasonlósága is elég kézenfekvő, csak éppen az Ötödik sugárút helyett a Yonge Streetre lehet kelet–nyugat irányban tükrözni a várost, az Empire State Buildinget a CN-torony pótolja, mint – szó szerint – kimagasló nevezetesség. Állatkertje épp olyan híres, mint a Bronxé, ha pedig hajókázni van időnk, itt nem a Szabadság-szoborhoz, hanem az Ontario-tó szigeteihez vagy egyenesen a Niagara-vízeséshez vezethet az utunk.
Ámde: sokszor éppenséggel nincs időnk, mindent nem lehet egyetlen rövid hétvégébe sűríteni. A Kanada legnagyobb, vonzáskörzetével együtt 5,5 milliós városának látképét uraló CN Towert ekkor se hagyjuk ki, márcsak a látvány miatt sem, amelyhez hozzásegít. Azért sem, mert karácsony kivételével mindennap nyitva tart Észak-Amerika (és 2007-ig az egész világ) legmagasabb, 553 méteres szabadon álló tornya. (A belépő az extrákkal kecsegtető „teljes élményre” mindenkinek 33, csak a kilátóba felnőtteknek 23 dollár, diákoknak és nyugdíjasoknak olcsóbb. A kanadai dollárt az amerikaihoz képest mostanában pariban váltják, és mintegy 191 forintot ér.)
Két, igazi különlegességnek számító múzeum a rendőrségé (mégpedig a városi főhadiszállásukon találjuk), valamint a jégkorong Halhatatlanok csarnoka. Előbbi ingyenes, utóbbiba 15 dollárért mehetünk be. A „szolgálunk és védünk” itteni történetén keresztül a városét is megismerjük. Kétszáz éve például még „Sáros York” volt a gúnyneve, rendőrnek pedig évi tizenkét férfi t választottak ki.
Akinek ez nem tetszett, 75 – akkoriban súlyos – dollárral válthatta meg magát vagy ment a börtönbe. A bűnügyi történetek kedvelőinek tetszeni fog, hogy bemutatják itt híres torontói esetek tárgyi emlékeit, így például egy brutális gyilkosság kellékeit vagy a „piszkos trükkök” egy fivérpáros alkotta bandájának álcaeszközeit. A halhatatlanok jégkorongvonatkozásairól egy más cikkben beszámoltunk már e hasábokon, de nem említettük: 1896-tól 2008-ig, azaz Athéntól Pekingig itt látható éppen egy vándorkiállításon, Svájcból áthozva az összes nyári és téli olimpia érmeinek egyegy példánya. Elgondolkodtató az a játékosmez is, amelyet 1934-ben a Boston Bruins hokicsapatának egy tagja viselt, és amelyen bizony – a „megfelelő” színárnyalatban, méretben és helyen felvarrva – hatágú sárga csillag látható. Éktelenkedik, mondhatnánk, de akkor és ott e jel semmi különöset nem idézett fel.
Megéheztünk, megszomjaztunk – erre az esetre retrót ajánlunk. Különösen, ha amúgy is útba ejtettük az AGO-t, Ontario Művészeti Galériáját (május második feléig Rembrandt-, Lucian Freud-művek láthatók), akkor ugyanazon az úton (DundasStreetWest) kifelé haladva, a kínai negyedből Kis-Portugáliába (Little Portugal) átérve találjuk a 30-as években nyílt Lakeview éttermet, ahol megállt az idő. Legalábbis annyira, hogy húsz dollárból bőven megvacsorázhassunk, mondjuk a pesti Ibolya presszó egykori berendezéséhez hasonló „díszletek” között. Itt versenyre kelnek a modern kommunikáció legújabb fegyverével, a Twitterrel is: kis cédulákat kapunk, amelyeket a falra ragasztva üzenhetünk ismerőseinknek – ha helybéliek, úgy ez nyilván örvendetesen növeli a vendégforgalmat. A hosszú napot átellenben, az élő zenét is kínáló A kommunista lánya (The Communist’s Daughter) elnevezésű ivóban öblíthetjük le. Akinek ez is túl konvencionális lenne, talán a Pravda vodkabárban jobban érzi magát, ahol önkényuralmi jelképek és a munkásmozgalom kiemelkedői alakjainak portréi között lazíthat.
