Ötvenkét napra Timbuktutól
Szállingózó hóban araszolunk a szakadék szélén. A motor betegen hörög, a fék alig fog, ezért hússzal döcögünk a legközelebbi faluig. Az Atlaszt keresztülszelő kevés út egyikén próbálunk meg átvergődni. Egy térképen nem szereplő, tucatnyi házból, szerelőműhelyből és két kávézóból álló faluban vacogunk, amíg a helyi szakik helyrekalapálják az öreg Mercedest. Később a hágó előtt rákezd a hóesés, de fél órával később már újra a biztonságos főúton zötyögünk. Csak ámulunk, hogy a leglehetetlenebb helyen is aszfaltúton megyünk, és az összes faluban van áram.
Ez a mikrobuszos átkelés csak egyik a sok közül. Két héttel korábban egy apró bérelt kocsival próbálkoztunk egy másik úton, hasonló eredménnyel, és a taxis átszelés is hibátlanul sikerült. Az Atlaszban biztonságban van az odatévedő. Még a legelvetemültebb helyeken is akad egy falu, útszéli kávézó vagy műhely úgy húsz-harminc kilométerenként. Az algériai határ mentén, a sivatag peremén ritkább a népsűrűség, igaz, ott kevesebb is a kockázat a nyílegyenes aszfaltcsíkon. Mindenki stoppal közlekedik, és mindenki megáll a stopposnak.
Aki Marokkóban nem a végtelen tengerpartot választja, az vagy a hegyek közé, vagy a sivatagba menekül a városból. A lehetőségek végtelenek. A Szahara szélén lévő Zagora település egykor a Timbuktuból érkező karavánoknak volt fontos megállója, azóta mindenki úgy hirdeti a helyet, hogy innen „52 nap Timbuktuig”. Az Algériá val fennálló feszültség, és az ebből adódó lezárt határok miatt ez a karavánút ma kivitelezhetetlen, de a bevállalósabbak akár két hétre is eltűnhetnek a dűnék közé. Ez persze nem olcsó, sok száz eurós kaland, de ennél sokkal kevesebb pénzből is bele lehet kóstolni a sivatagba.
A legegyszerűbb saját kocsival bemenni, de ettől óva intenek mindenkit. Inkább a sivatag melletti (illetve az összes nagyvárosban megtalálható) irodáktól lehet vezetőt és autót bérelni, és igény esetén akár egyetlen éjszakára is bevisznek a Szaharába. Alvás „autentikus” berber sátorban, berber családnál. Némi extra pénzért társaság is akad, sokan talán éppen a szexturizmus eme rejtett és diszkrét formája miatt látogatnak ide...
Persze az egyéjszakás sivatagi sátrazásnál közelebb is lehet menni a természethez. Az Atlaszban, az attól délre fekvő Anti-Atlaszban, nameg az északi Rif-hegységben túraútvonalak tömegei járhatók be gyalog, öszvérháton vagy kerékpárral. A többnapos gyalogláshoz nem árt egy megbízható helyi vezető, aki ismeri a vízlelő helyeket, és aki a hegyi élet praktikáiban is nagy segítség lehet.
További előnye, hogy szót ért az útközben szembejövő népekkel. Ezt mondjuk a megfelelő nyelvtudással bárki megteheti – meglepődtünk, hogy az Atlasz eldugottabb falvaiban élő írástudatlan berber is beszél anyanyelvén kívül arabul és franciául, a turistásabb környéken pedig ez kiegészült a spanyollal és az angollal. A spanyol és a francia gyarmati uralom nem múlt el nyomtalanul.
Végül fel kell készülni a rendkívüli hőingadozásra. Az óceánparton december közepén 38 fok volt a napon. Amint elkezdett fújni a szél, leesett húsz fokra, aztán pár órával később fönn a hegyekben már csak tíz fok volt, végül hajnalra befagyott a szállásunk előtti pocsolya. De a marokkóiak ebből is tudnak profitálni, hiszen a felkészületlenek a piacról csodálatos gyapjúkabátokat és takarókat szerezhetnek be –ezúttal kényszerből.
Marokkóba minden magyar állampolgár vízumköteles, ezt azonban ingyen, egy belépési nyilatkozat kitöltése után bepecsételik az összes repülőtéren és határátkelőnél. Spanyolországból a legolcsóbb kompjegy 37 euró oda-vissza, Milánóból pedig már néhány euróért repülnek fapadosok Fezbe. Különösebb oltásokra nincs szükség. A sivatagban akár 30 fokos hőmérséklet-ingadozás is előfordulhat egy napon belül. Autót napi 30-60 euró között bérelhetünk.
