Száguldó Saigon
A Saigon név ma már valójában csak az óriásváros első kerületére vonatkozik, a várost Ho Si Minh -ről, a kommunista, nemzeti mozgalom vezetőjéről nevezték el 1975-ban, Vietnam egyesítésekor.
Norman Lewis állítólag így írt róla: „kellemes, színtelen, karakter nélküli francia vidéki kisváros”. Na, ennél Saigon ma már sokkal több, de a várost 1859-ben elfoglaló franciák (akik később Kokinkína fővárosává tették) valóban sok, érdekes épületet hagytak maguk után. Ilyen a városháza, az Hotel de Ville, amely
sajnos csak kívülről, leginkább Ho Si Minh szobrával együtt fényképezhető. Az 1901 és 1908 között készült épület a Népi Tanácsnak ad helyet. A neoromán stílusban, 1883-ra megépült Notre-Dame-katedrális negyvenméteres tornyait ma már elnyomják a felhőkarcoló-kezdemények Saigon városképében. A templom mellett található a postahivatal: az 1891-re elkészült épület igazán franciás hangulatot áraszt belülről, Ho Si Minh portréját leszámítva.
A vietnamiak láthatóan nem rágódnak a múlton. Inkább a turisták járják a Háború Emlékei Múzeumot, korábbi nevén az „amerikai és kínai háborús bűnök” múzeumát. Itt a formaldehidben őrzött csecsemőáldozat mellett a dzsungel lombtalanítására bevetett „agent orange” vegyszerkeveréktől megbetegedett vietnamiakról készült fotókat is meg lehet találni. De egész kiállítást áldoznak a háborúban meghalt külföldi fotósoknak, köztük Robert Capának is. A vietnami látogatók persze nem hagyják ki a lehetőséget, hogy lefotóztassák magukat egy lelőtt amerikai harci repülőgép előtt, kézen fogva. Ám gondolataikat már az foglalja le, mit vásárolhatnak a Zen Plázában, vagy melyik Gucci- és Dolce & Gabbana-boltba térjenek be a belvárosban.
Mielőtt mi is elcsábulnánk, menjünk be a modern szerkezetű Újraegyesítés Palotájába: eredetileg itt állt a kokinkínai francia kormányzó palotája, amelyet a franciák után Diem elnök vett át. Ő építette át a palotát, de sosem láthatta készen, mivel katonái 1963-ban meggyilkolták. A Függetlenségi Palota néven elkészült kormányzati épületet Nguyen Van Thieu elnök is csak 1975-ig élvezhette.
A konzervatívnak tűnő Hanoihoz képest Saigon ma is dekadensebb, vadabb oldalát mutatja az utazónak. Lépten-nyomon ajánlgat vagy ajánlatot tesz valaki. Az 1986-os gazdasági liberalizáció óta a GDP egyenletesen 8 százalékkal növekedik évről évre, és ez Ho Si Minhvároson is meglátszik. Őrült a forgalom, gondos stratégiát kell kidolgozni minden gyalogosátkeléshez. Csak sem mi hirtelen mozdulat vagy megtorpanás!
A kínai negyedbe, cyclóval, azaz riksával érdemes menni, ha az embernek van türelme az előre kialkudott árért fél órát zötykölődni az eredeti saigoni élmény kedvéért. A Cholon, a kínai negyed zsúfoltabb, koszosabb, kaotikusabb és hangulatosabb is, mint Saigon belvárosa. Itt (is) az utcán zajlik az élet, ki ne hagyjuk a helyi étkeket! A belvárosban a Pho 2000 nevű étkezde várja ennek a tipikusan vietnami, korianderben bővelkedő húslevesnek, a phónak a hódolóit. A „gyorsétterem” büszkén hirdeti magáról, hogy Bill Clinton elnök is ott evett első amerikai elnökként tett vietnami látogatásán, 2000-ben.
12 dollártól kezdve, igényesség szerint lehet szállást találni, egészen a nagy nemzetközi láncok árkategóriájáig. A hátizsákosok által kedvelt negyedben áll a Duna Hotel is, 20-25 dolláros szobaárat kínálnak (nem hátizsákosoknak), ottlétünkkor nem sikerült kideríteni, honnan ered a magyarok ilyen látványos szeretete. Saigonban több tucat turistairoda szervez utat olcsón a Mekong folyó deltájába, a háború alatt használt alagútrendszerbe, illetve a városkörnyéki pagodákba. Indulás előtt azonban érdemes több helyen kérdezősködni.
