Kupolatúra Firenzében

Firenze főtemplomának, a Santa Maria del Fiorénak a kupolájáról van szó természetesen. Ennek a tiszteletre méltó méretű, csúcsos félgömbnek a belsejébe külön jegyet kell váltanunk, nem elég a templomba szóló belépő. S a kupola valóban külön történet. Megépítése a templom kivitelezésének legnehezebb problémája volt. Igazán regénybe illő história, ezt írta meg Ross King 2000-ben, a nálunk tavaly megjelent Brunelleschi kupolája című könyvében. Aki olvasta, biztosan látni akarja a nagy építészeti bravúrt.

Firenzében 1418-ban írták ki a pályázatot az akkor már több mint egy évszázada épülő dóm kupolájának kivitelezésére.
A 12 jelentkező közül Ghiberti és Brunelleschi, a két örök rivális együtt lett a verseny győztese, így mindkettőjüket kinevezték capomaestrónak, vagyis építésvezetőnek. De végül Brunelleschi tervét valósították meg, s az építés 16 éve alatt (1420-tól 1436-ig) az ő elgondolásai érvényesültek.

A 44 méteres fesztávolság beboltozása a XX. századig utolérhetetlen teljesítmény volt. S hogy milyen tiszteletre méltó lehetett ezt a XV. században megvalósítani, talán elég emlékeztetni rá, hogy a mi Szent István-bazilikánk első, Hild József tervezte kupolája is beszakadt építés közben 1868-ban, s végül Ybl Miklóst bízták meg a felépítésével.

Akárcsak a budapesti bazilikában, itt, a Santa Maria del Fioréban is kettős kupolával van dolgunk. Vagyis a belső boltozat fölött néhány méterrel épült egy külső héjazat. A kettő között lépcsők vezetnek felfelé, melyeket ma a turisták is használnak. Ám míg Pesten egész teremnyi a padlástér, itt a két héj oly közel épült egymáshoz, hogy köztük csak keskeny, sikátorszerű rés maradt. Ám annál izgalmasabb, titokzatosabb a feljutás.

Miután beléptünk a templom északi oldalkapuján, s legyűrtük az első száz lépcsőfokot, feljutunk az egyik karzatra, ahonnan egyrészt szembesülhetünk a boltozat által lefedett roppant belső térrel, másrészt Vasari és Zuccari óriási, emberevő krampuszaival a világ egyik legnagyobb freskóján, az Utolsó ítéleten. Aztán a nyolcszögletes kupolaalap,
vagyis a kupoladob vastag falában vezet feljebb a lépcső ismét egy galériára, ahol a freskószörnyek már testközelbe kerülnek, s az is jól látszik, hogy itt-ott vastag repedések futnak át villámszerű cikázással a képen.

Ezután kezdődnek a kupola görbe sikátorai a külső és a belső héj között. A lépcső szinte szerpentinszerűen kapaszkodik a belső boltozat hatalmasan domborodó hátán, amely embermagasságban fényesre koszolódott már a sok simogatástól. Néhol lehullott a vakolat, kilátszik az építmény két méter vastag, eleven téglahúsa, s lelepleződik Brunelleschi egyik nagy trükkje, amelynek köszönhetően építéskor mellőzhette a zsaluzat használatát: megfigyelhető a téglák halszálka mintás rakása. A nagy mű szerkezetének, a négy beépített tartógyűrű mikéntjének világos átlátásához mérnöknek kellene lennünk, de nem vagyunk.

Turisták vagyunk, akik érezni akarnak valamit a nagy reneszánsz zseni szelleméből, és már egyszerűbb észrevételeknek is nagyon örülünk. Azt is értékeljük, hogy a kis tetőablakokon át már menet közben ízelítőt kapunk a panorámából, amely odafönt vár. S amikor fölérünk, hunyorogva lépünk ki a finom, márvány tetőépítmény, a lanterna támívei közé, hogy a reneszánsz egyik valódi csúcsáról nézegessünk le a roppant kupola bordáira és a városra.

Info

Santa Maria del Fiore, Firenze

Belépő: 8 euró.