Titicaca-tó, Pachamama szigete
A 8370 négyzetkilométeres (14 Balaton!) Titicacán két ország osztozik; a nagyobbik része Peruhoz, a kisebbik Bolíviához tartozik. Ha az utóbbi fővárosa, La Paz felől közelítjük meg, az első települések között Copacabanát érjük el. Jól sejtik, van köze a híres riói strandhoz és városnegyedhez, hiszen a kisváros a XVI. században épült bazilikájának egy részét másolták le jó két évszázaddal később Rióban. A magassághoz már a Dél-Amerika Tibetjének is nevezett Altiplanón, az Andok láncai között elterülő fennsíkon is hozzászokhatunk, hiszen Bolíviában végig 4000 méter körüli magasságban kanyarog az út.
A tó szintjének magassága 3812 méter. A perui oldalon a külföldiek többsége Puno városába igyekszik, ahol egy katedrálison kívül ugyan semmi látnivaló nincs, ám innen indulnak a hajó- (legyen inkább csónak) túrák a tó néhány szigetére (összesen 42 van belőlük). A parttól 2-3 kilométerre élnek pár százan, lebegő nádszigeteiken az uro indiánok.
Hogy aztán mennyire "telivérek", nehéz megmondani. Nyelvüket már vagy ötszáz éve elhagyták, s nagyrészt beolvadtak a partvidéken élő, ajmara nyelvet beszélő egyéb népcsoportokba. Eredetileg védelmi célból készítették a sekély vízben bőséggel tenyésző, totoranádból álló, elmozdítható szigeteiket, ám mára a legtöbben kiköltöztek a környékbeli falvakba.
Mivel azonban uro indiánnak lenni nem is olyan rossz dolog, a maradók tűrhetően megélnek puszta létükből, azáltal, hogy Peru egyik legnagyobb turistalátványosságaivá váltak szigeteik, szintúgy totoranádból készített díszes csónakjaik, melyeken az alkalmi vendégeket szállítják egyik szigetről a másikra, ha éppen nem halásznak vagy a szigeteiket javítgatják. Az asszonyok eközben fonnak, szőnek, e termékeiket árulják. Az állam is támogatja fennmaradásukat, már minden kunyhón ott csillognak a napelemtáblák, úgyhogy nézhetnek szappanoperákat, de saját rádióállomásuk is van.
Egészen más a Punótól úgy négyórányi motorcsónakútra fekvő Amantani szigete. A 6 négyzetkilométernyi kis földdarabon hat faluban kb. négyezren élnek, ők a kecsua nyelvet beszélik. Amantanin nincs gépjármű, se villany (ha az üzemanyag ára nem túl magas, aggregátorokkal termelnek áramot napi néhány órára, újabban még napelemekkel is), van viszont orvos, iskola, néhány kis bolt.
Itt az Andokban az ember hamar megszokja, hogy az indiánok gyakorlatilag bármit képesek csinálni úgy, hogy közben fonnak. Nem akadály a szoptatás, a főzés, és még gyaloglás közben is jár a kezük. Teraszosan kialakított kisparcelláikon krumplit, zöldségfélét, quinoát (ez egy helyi gabonaféleség) termelnek, birkát, alpakát legeltetnek. Amantani lakóinak két szent hegyük is van. Minden január harmadik csütörtökén összejönnek a szigetlakók, hogy a falvak fölé úgy 200-300 méterrel emelkedő dombon álló romtemplomnál (igazából négyszög alakban elrendezett falak) ünnepséget rendezzenek Pachamama, a Földanya tiszteletére.
Tiszta szerencse, hogy mindezt - egy tévéstáb kedvéért - épp ottjártunkkor szépen újra eljátszották. Az idegen persze, semmit sem ért a ceremóniából, csak azt látja-hallja, hogy az egyes falvak színes ruházatot viselő zenészei felsorakoznak a falak mentén, és mindegyik társulat mást játszik - egyszerre. Egy kislány valami állatot babusgat ponchója alatt. Nem cicát, nem is kutyakölyköt (nincs is kutya Amantanin), hanem kisbárányt.
Az ünnepség végeztével az egész ünneplő közönség átvonul a másik dombra, ahol Pachatatát, a Földapát ünneplik. Nagyon megkapó, szinte misztikus látványt nyújt a menet. Estefelé már csípős a levegő ilyen nagy magasságban (előző éjszaka a Punóhoz közeli Sillustani inka romjai közelében vadkempingeztünk - egy focipályán -, reggelre ötcentis hó borította a sátrat), de mihelyt feljön a Nap, szinte szénné égünk. Nem is annyira a melegtől, hanem a roppant erős UV-sugárzástól.
Mivel hotelféle nincs a szigeten, az éjszakára maradó külföldiek családi házaknál szállhatnak meg. Már a csónakkikötőben vadásznak az érkezőkre, hiszen fizetünk a szállásért, kosztért, ajándékot is viszünk (rizst, cukrot, gyümölcsöt). A házak roppant egyszerűek, konyha az udvaron egy vályogviskóban, kéménye nincs, a bejárati nyíláson dől ki a füst. Sült tojás lesz ebédre, jelenti be túravezetőnk, mindig azt adnak. Tévedett, most parányi sült halat kaptunk, legalább ötféle, nagyon apró krumplival.
Ne feledjük, a burgonya őshazája az Andok, és a nyugatiak számára teljesen ismeretlen fajtákat is termesztik. Lazán odébb akarom billenteni az egyik kis széket - hát, azt is tufából faragták ki. A gyerekek leplezetlen érdeklődéssel figyelik minden mozdulatunkat, már lefeküdnénk, de még ott strázsálnak a szobánkban. A cukrot, banánt már rég megkapták, s az egy szál gyertya fényénél az iskolában tanult spanyol dalokat énekelgetik. Talán még soha nem jártak a szárazföldön, úgyhogy számukra a hébe-hóba erre járó idegenek jelentik a nagyvilágot.
