Te jó ég, az útikönyv!

Ha az útikönyvünkben az utak ott vannak, ahol a valóságban is, abban meg lehet bízni. Ha az autópálya már rég továbbment a ponton, amelyet jelölnek, azzal nem árt egy kicsit vigyázni.

A magam részéről jobban szeretem az okos vagy mesélősebb útikönyveket azoknál, amelyek nem tartalmaznak mást, mint praktikus tanácsokat. Ha a szerző olykor-olykor belefeledkezik a saját élményeibe, azt se bánom. Amit nem kedvelek, az a nemzeti karakter hangsúlyozása. Nem lehet egyforma két horvát vendéglő, nem ugyanazok a szabályok Milánóban vagy Szardínián; nem minden angol hidegvérű, s nem minden francia esküszik a vörösborra (a magyarok sem egyformák, a rólunk szóló útikönyvek mégis "magyaros" vendégszeretetről írnak).

Nem szeretem a túl vékony útikönyveket sem. Divatba jöttek a kicsiny füzetek, amelyek ráadásul tele vannak étterem- és szállodareklámokkal. Gyanúsan szépek ezek a modern képkultúra szabályait nagyon is komolyan vevő kiadványok. Amikor aztán belelapozunk, kiderül, hogy a szerzőnek - bizonyára a sietség miatt - gondjai voltak a magyaros igeragozással, és úgy "beszél", akár egy bukás előtt álló utazási iroda unott és fáradt tulajdonosa.

Úgy szoktam tehát útikönyvet választani, mint bármilyen más könyvet. Belelapozok, s megnézem, ki az, aki mellém "szegődik" nyaralás idején. S ha elhiszem neki a bevezetőben írottakat, jöhet a többi is.

Van egy tipikus magyar útikönyvíró aspektus, ezek általában nem jutnak el a kesztyűtartóig. A régi Magyarország emlékeit archaikus színező elemként használják, s a mai szokások, a helyi zamatok (pláne a buszközlekedés!) ismertetése helyett "Trianon előtti" időkbe röpítik az olvasót. Az ilyen könyveket, noha a jelek szerint igény mutatkozik irántuk, hamar leteszem. S kezembe veszek olyanokat, amelyben receptek is vannak.

A legjobb útikönyvet persze, amelyet választhatunk, nem vásárolni szoktuk. Kölcsönkapjuk olyan ismerősöktől, barátoktól, akik már használták. Ezekben meg lehet bízni, mert a rossz útikönyveket nemigen szoktuk kölcsönadni.