Béka a százason
Aruba reptere előtt a taxik többsége mikrobusz, ráadásul fóliázott, és légkondicionált. Taxióra nincs, az árat bemondással határozzák meg. A turistáknak háromféle tarifa létezik: 10, 20, 30 dollár. Ha ez utóbbinál többet kér valaki, akkor az már gyanús, ugyanis 30 dollárért át lehet szelni a szigetet.
Hatalmas béka pöffeszkedik a helyi százas fizetőeszközön. A reptéri bankautomatából vettem fel pénzt a filmforgatás költségeire, a dollár és a florin között választhattam. Az arubai fizetőeszköz nagyjából száz forintot ér, egy florin ennyi magyar pénznek felel meg. Az amerikai dollárt ugyanúgy elfogadják, nem csak a turistaközpontokban, a florin igazából csupán az öntudat miatt van. A bankautomata három nyelvet kínált fel a tranzakció kezdetekor: papiamento, angol vagy holland. A papiamento keveréknyelv, a Holland Antillákon és Arubán szinte mindenki ezt beszéli. Pici spanyol, pici angol, pici holland, pici portugál.
Amíg a főváros szívében fekvő Renaissance hotelhez érek, megállapítom, hogy a Venezuelától némileg északra fekvő szigetet nem véletlenül nevezik a Karib-tenger Svájcának. Mintha Hollandiában lennénk, tiszták az utcák, szépek a Hanza-stílusú házak, egyedül a sárga-rózsaszínes színvilág emlékeztet arra, hogy közel Dél-Amerika. Az utcán sétáló helyiek márkás ruhát viselnek, az üzletek kirakatán csillog a napfény. Bár Aruba 1986 januárjától már névleg önálló, a hollandok gyámkodása sokat segít a gazdag szigetnek.
ABC-szigetek. Sokáig így nevezték Arubát, Bonairét és Curacaót. A Venezuelától északra fekvő karibi területet először a spanyolok hódították meg, és csaknem teljesen kiirtották az őslakos arawak indiánokat. Eleinte lovakat tenyésztettek itt, de csak kevesen telepedtek meg az európai gyarmatosítók közül. A hollandok viszont szemet vetettek a szigetekre, és 1636-ban el is foglalták mindegyiket. A Holland Nyugat-indiai Társaság irányította a fejlesztéseket, Aruba és Curacao kereskedelmi központtá vált. A lótenyésztés volt továbbra is a legfontosabb, de felfedezték az aloé növény gyógyító hatását is, így ezt is elkezdték termeszteni. Az 1800-as évek elején az angolok lerohanták a szigetet, de csak 11 évig tudták megtartani, aztán a hollandok visszafoglalták.
A XX. század elején Aruba a világ legnagyobb aloét exportáló szigete lett, ömlött a pénz, mindenki jól élt. 1927-től már a tengeröböl olaját is kitermelik, amerikai és holland cégek. A gazdagság miatt egyre inkább felerősödtek az önállósági törekvések. Végül 1986-ban Aruba függetlenné vált, köztársaságként, bár az államfőt hatévente továbbra is a holland uralkodó nevezi ki.
A hollandok közül sokan szomorúan vették tudomásul, hogy Aruba már nem a Holland Antillák része. Pedig maradt még szigetük bőven: Curacao, Bonaire, Saint Martin fele és még két sziget alkotják a flamandok karibi területeit, ahol a helyieknek EU-s útlevelük van, és az antillai gulden mellett az eurót is elfogadják. Idén rekordszámú amerikai nászutas érkezik Arubára. Kedvelik a fehér homokú strandokat, a zöldes színű, meleg vizű tengeröblöket, és azt, hogy a biztonság szinte tökéletes, még erőszakos árusok sincsenek. Mintha Amszterdam elitnegyedében sétálnánk.
A sziget élővilága tényleg nem mindennapi. Némi töprengést követően még én is téptem egy vastag, zöld levélkét az egyik közeli bokorról, és a kezemből etettem az iguanát. Ekkora gyíkokat korábban csak Galápagoson láttam, nem gondoltam, hogy az arubai szállodák kertjében is előfordulnak. Pedig igen, ideszoktak, a turisták pedig buzgón etetik őket. Emlékszem, a Galápagos-szigetekre belépve szörnyű fenyegető papírokat kellett aláírnom, melyben elismertem, hogy jogosan lesz iszonyatos a büntetés, ha akár egy kekszet is odaadok az állatoknak. Itt meg lazán majszolták az ősgyíkok a sajttortát meg a reggeli többi maradékát. Észrevettem gyíkokat a medencénél, a homokban, a bokrok tetején, a vízben, szinte mindenütt.
Elmentem egy terepjárós túrára, és az egyik sziklánál éppen fontos dolgom akadt. Bementem a bokrok közé, és olyan hangot hallottam, mint amikor a kocsimnak leeresztett a bal hátsó kereke. Aztán meg is pillantottam a sziklás talajon a kígyót. Persze rohantam vissza a dzsiphez. A helyiek szerint arubai csörgőkígyó volt, mert abból sok van errefelé. Nem volt nálam éppen állathatározó, de nem hiszem, hogy a kígyót figyelve türelmesen lapozgattam volna.
A tenger élővilága még izgalmasabb. Láttam hatalmas, félelmetesnek tűnő, de ártalmatlan, mélykék halakat, szivárványhalat, óriási teknősöket. Állítólag háromféle cápa látogatja az itteni vizeket: a macskacápák, a tigriscápák és a pörölycápák. Szerencsére látogatásukat nem akkorra időzítették, amikorra én, így csak vendéglátóm elmondása alapján tudok beszámolni arról, hogy békésen szoktak úszkálni a pipás-szemüveges turisták körül, a mélyebb vizekben, ahová hajóval viszik a bátrakat.
A papagájok is őshonosak a szigeten. Régen az arawak indiánok minden fiúcsecsemő homlokát baltával megütögették, hogy a még lágy koponyacsont picit megváltozzon, a gyerek szeme dülledjen ki, hogy később csendben felfele tudjon nézni, és így könnyedén elejtse az óriáspapagájt. Ma már mind az arawak őslakók, mind a papagájok száma csekély, így ezt a hagyományt törölték.