Fabob herceg
Utólag már nem különösebben fontos, de mindenképpen érdekes adalék a históriáskönyvben, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottságból származó ötletet – miszerint a téli sportoknak külön eseményt illene rendezni – éppen a skandináv országok próbálták minden erejükkel megfúrni.
A svédek a Stockholm környékén tartott, hagyományos Északi játékok, a norvégok pedig a nagy múltú Holmenkollen-síversenyek sikerét és népszerűségét féltették a tervbe vett 1924-es programtól. Végül is kompromisszumos megoldás született: a Chamonix-nak ítélt seregszemlét „téli sporthétre” keresztelték, s a NOB csak egy évvel később döntött úgy, hogy visszamenőlegesen a havas-jeges olimpiák első rendezvényeként ismeri el a a franciaországi napokat.
Ma már különös tényként rögzíthetjük, hogy két sportág, a műkorcsolya és a jégkorong ezt megelőzően a nyári műsorban szerepelt: az előbbi 1908-ban és 1920-ban, az utóbbi szintén 1920-ban kapott helyet a menüben. Aztán négy esztendőre rá, Chamonix-ban minden kétséget kizáróan bizonyos Eduard Scherrer volt az egész esemény legszerencsésebb szereplője: tombolán nyerte azt a fából készült bobot, amelybe beültetett további három vállalkozó kedvű fiatalembert, s ha már a négyes nekivágott a jégcsatornának, megszerezte az aranyérmet is.
De beírta magát az annalesekbe a Toronto Granites hokicsapata is, miután – akkoriban ez is megeshetett – Kanada képviselőjeként iszonyatosan elruházta valamennyi ellenfelét: a csehszlovákokat 30:0-ra, a svédeket 22:0-ra, a svájcia kat 33:0-ra püfölte el az északamerikai klub, majd a „Final Fourban” tizenkilencet ütött a briteknek, s ehhez képest kifejezetten kegyes volt az Egyesült Államokkal (6:1).
A franciaországi tizenhatnál kilenccel több ország küldte el sportolóit a négy évvel későbbi, St. Moritz-i játékokra, ahol is új sportágként bemutatkozott a szkeleton. S ha már első alkalom, az 1932-es Lake Placid-i olimpiával kapcsolatban végre magyar vonatkozású premierről is be lehetett számolni: az egy évvel korábban világbajnok Rotter Emília, Szollás László műkorcsolyapáros ugyanis a téli olimpiák első honfitárs éremszerzőjének mondhatta magát, miután kipróbálta, milyen is felállni a dobogó harmadik fokára.
A németek (a berlini nyári mellett) a garmisch-partenkircheni téli olimpiának is otthont adhattak 1936-ban – itt léptek fel először az alpesi sízők –, de a második világháború után a vesztes hatalom nem lehetett ott a megint csak St. Moritzban rendezett eseményen. Svájcban már fellángolt a később állandóan terítékre kerülő amatőr-profi vita: az amerikai hokisok két szervezete is küldött együttest az alpesi országba, s ebben a csatában annak ellenére az amatőrök maradtak alul, hogy Avery Brun dage, a nemzeti olimpiai bizottság első embere és a NOB akkori alelnöke is őket támogatta.
Oslóban, 1952-ben alig volt hó, 1956-ban, Cortina d’Ampezzóban viszont már volt Szovjetunió. Mi az, hogy! A „Krasznaja Armija” az amerikai kontinens verhetetlennek hitt csapatai előtt megnyerte a hokitornát, ráadásul gólt sem kapott legnagyobb riválisaitól.
„Ez nem város, csak egy fehér folt a térképen” – az immár NOB-elnökké avanzsált Brundage így jellemezte az 1960-ban vendéglátó Squaw Valley-t, ellenben 1964-ben a nagyon is nyüzsgő Innsbruck lehetett a helyszín, ahol a technika rohamos fejlődése nyomán már nemcsak tized-, hanem századmásodperceket is mértek az alpesi sízők versenyein. Grenoble – egymilliárd német márkás büdzsével – az addigi legdrágább téli játékoknak adott otthont 1968-ban, s itt indult először külön csapattal az NDK és az NSZK. Ugyancsak első volt a sorban 1972-ben Szapporó, mivel korábban soha nem kapta meg a vendéglátói jogot Európán vagy Észak-Amerikán kívüli város.
Az osztrákok emlékeiben mindenesetre keserű emlékként marad meg Japán, ugyanis a síversenyek toronymagas favoritja, Karl Schranz – a NOB döntése értelmében – nem szerepelhetett, mondván: ő vérbeli profi. Rendezőként profi volt Innsbruck is, hiszen tizenkét év elteltével ismét a téli sportok fellegvárává vált, jóllehet csak beugróként, mivel az eredetileg kijelölt Denver projektje megbukott azon a népszavazáson, amelyet a helyi környezetvédők kezdeményeztek.
Az 1980-as Lake Placid-i napok fő attrakcióját az Egyesült Államok egyetemista hokisai vitték színre, miután letaszították a trónról a „felülmúlhatatlan” szovjet válogatottat, ám 1984-ben újra örülhetett a Kelet, mert Szarajevóban gyülekeztek a lejtők és a jégpályák sztárjai. Calgaryban viszont nem csupán a csillagokra, hanem a hős hobbistákra is figyelt a világ: a jamaicai bobcsapat, valamint Eddie, a brit síugró „sas” örökre a sporttörténelem részévé vált. Az 1992-es albertville-i játékok után lépést váltott a NOB, és – a nyári eseményeket elkerülendő – nem négy, hanem két év múlva tartotta meg a következő téli seregszemlét.
Lillehammer elsősorban ezért, az 1998-as házigazda Nagano pedig azért lett nevezetes, mert ott mutatkoztak be a női jégkorongozók. De a hoki amúgy is főszerepet kapott Japánban: először képviseltette magát teljes pompájában az NHL, és először került a Dominik Hasek kapus vezérelte csehek neve a győztesek közé. Salt Lake City és 2002 a NOB korrupciós ügyei nek, Torino és 2006 pedig a – kis híján csődhöz vezető –pénzügyi anomáliák jelképeként jelenik meg lelki szemeink előtt.
Vancouvertől mintha tegnap búcsúztunk volna el, noha négy éve már ennek. De lám-lám, ma már az is a történelem része, hogy a kanadai településen nem a nemzetközileg elfogadott méretű, hanem az NHL-ben megszokott keskenyebb pályákon tartották a hokitorna mérkőzéseit. És máris a nyakunkon van Szocsi, mi meg tűkön ülve várjuk: a hátralévő napokban nyer-e bárki tombolán fabobot?
