Így lett a Megyeri út hasonló emblémája, mint Zsengellér Gyula vagy az a Szusza Ferenc, akinek a jobb oldalán játszva –de hogyan játszva! – nyerte első NB I-es aranyérmét (1960-ban). Szusza harminchét, Göröcs huszonegy éves volt akkor...

Utóbb akadt olyan belvárosi orvostanhallgató, aki a harmadik emeletről kiesett a lichthóf ablakán, és heteken át a derekától a nyakáig gipszben feküdt a kórházban. Amikor a klinikáról kijött, még mindig hordania kellett a fehér páncélt, amitől tényleg úgy festett szegény, mintha karót nyelt volna, ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy kimenjen egy edzőmérkőzésre, kizárólag Göröcs játékáért. A szálak olykor összefutnak: a tréningmeccset a Tábor utcában tartották, igaz, a bálvány akkor már régen nem az Izzóban futballozott. Ellenben annak idején a Megyeri úton gyakran hallotta, amint egy fiatalember valósággal sikoltozik pengefinom trükkjei vagy a csatárok elé hulló, a földet érés után visszapörgő, s így valósággal megálló indításai nyomán. Évtizedekkel később a hajdani ifjú elmesélte „Titinek”: ő visítozott annak idején, s a vallomást az ideál számára még különösebbé tette, hogy rajongója elismert nőgyógyásszá vált Wuppertalban, manapság pedig müncheni praxisa van.

Nincs ebben semmi csoda: egész Magyarországon komoly emberek sora volt oda Göröcsért...

Noha olykor a Vidám Színpadon is vele kezdődött a műsor. Bejött Kabos László, majd hirtelen a vádlijához kapott: „Göröcs állt a lábamba...” A poén ült, a közönség dőlt, hiszen az újpesti agyközpontot mindenki ismerte, és a nézők hol a színpadra, hol arrafelé tekintettek, ahol a válogatott keret tagjai foglaltak helyet. Baróti Lajos szövetségi kapitány ugyanis egy-egy fontos hazai találkozó előtt elvitte a csapatot a Révay utcai mosolydába, hogy Benedek Tibor, Kazal László, Kibédy Ervin és a többi nagy nevettető oldja a szorongást a játékosokban. Kabos persze tudta, kik lesznek megint a díszvendégek, meg aztán kollégáknak tekintette a ragyogó futballistákat, hiszen az előadások után néhány nappal kifutottak a gyepre, és attrakciók sorát nyújtották az ugyancsak vidám fiúk...

Göröcs például benne volt egy olyan show-ban, amely az életben alighanem csak egyszer adatik meg. 1961 szeptemberében kettős európai kupameccset rendeztek a Népstadionban, és az Újpest 10-2-vel kezdett a Floriana La Valletta elleni KEK-mérkőzésen. Következett az MTK–Strasbourg VVK-találkozó, amelyen a kék-fehérek szintén 10-2-re győztek. Azokban az időkben nemhogy „máltai”, de még „francia” problémák sem adódtak a magyar futballban... Göröcs a nevezetes estén négyszer köszönt be a boldogtalan Alamango kapusnak, majd a Kupagyőztesek Európa Kupája gólkirálya lett, jóllehet az Újpest az elődöntőben egygyel sem tudta meglepni Maestro Hidegkuti címvédő Fiorentináját (0-2, 0-1).

Azért előfordult az is, hogy a hideg veríték verte ki Hidegkuti Nándor edzőt a Megyeri úton... Ez már akkoriban történt, amikor kialakult a Szusza-korszakot követő legragyogóbb lila-fehér csatársor, a Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II, Zámbó ötös. A tréner az idő tájt szeretett csapatát, az MTK-t irányította, és – nem tudni, miért –négy perccel a kezdés után érkezett ki az öltözőből. Felnézett a táblára, azon pedig azt látta: Ú. Dózsa–MTK 3-0. „Fenn hagyták a tartalékok eredményét?” – kérdezte. „Mester – felelték neki –, ez már a nagymeccs állása.”

Mondom, a lilák termeltek rendesen... Olyannyira, hogy ha öt perc után még nem esett gól a IV. kerületi katlanban, a publikum már morgolódott. Sietni kellett hát; ugyanúgy, mint a válogatottban, amelyben hősünk tinédzserként debütált. Sándor Károly említette, hogy ha addig nem kapott labdát, akár már a harmadik percben letolta Göröcsöt: „Mi az, nem adod?” Titi viszont így emlékszik: „Nem kellett ahhoz a harmadik perc.Mindjárt az elsőben kiabált velem...” A híres jobbszárny tagjai egyébként közmondásos barátságban voltak (és vannak), együtt jártak az Ipoly presszóba, a Móri borozóba, továbbá a szintén az új-lipótvárosi Pozsonyi út jellegzetességei közé tartozó szabóműhelybe. A mester imádta a két nagyszerű „fazont”, s felajánlotta, hogy minden egyes válogatottgóljuk után ingyen varr nekik egy öltönyt. Noha ettől is tönkremehetett volna, nem emiatt jutott csődbe. Kétségbeesésében felgyújtotta üzletét, hogy a biztosítás révén talpra tudjon állni, majd a kettős leégés után Göröcshöz fordult: „Titikém, ezt tettem, segíts nekem valahogyan.” Göröcs pedig elmondta a történetet egy olyan embernek, aki bejáratos volt mind a klubba, mind a „bázisszerv” Belügyminisztériumba, és az Állami Biztosító fizetett a kárvallottnak nem nevezhető szabónak, mint a rendőrtiszt...

Hajdanán az extraklasszis szinte mindentmegtehetett,mivel az a fényes ötletekkel teli, briliáns játék, amelyet hétről hétre produkált, egy országot levett a lábáról. Ahogyan Szusza mellett nőtt fel, úgy Bene Ferencék mellett teljesedett ki, mert igazi posztja a dirigensi szerepkör volt. Az ékek mögé húzódó irányítóként a futballtörténet legnagyobbjaival konkurált, s parádés passzainak özönével ugyanolyan része volt az újpesti gólzáporokban, mint a szintén kitűnő „szerzőknek”. Hogy mit művelt az ellenfelekkel az az újpesti kvintett, arra jellemző: a hatvanas évek vége felé a Szegedet 11-0-ra, a Diósgyőrt 9-0-ra, az Arisz Szalonikit 9-1-re verte a lila-fehér együttes. A görögök nem mentek el a VVK-meccset követő bankettre, mondván: „Olyan emberekkel nem ülünk egy asztalhoz, akik megaláztak bennünket.” Az más kérdés, hogy az UEFA Kupa elődjének döntőjét elvesztette a Megyeri úti csapat, noha a Newcastle-ban elszenvedett váratlan 0-3 után Újpesten már az első félidő végén 2-0-ra vezetett. (A második gólt Göröcs érte el úgy, hogy szólója során több angol fiatalembert fektetett le, mint egy akkurátus nevelő valamely brit kollégiumban.) Ez 1969-ben történt, abban az évben, amely máig felemás érzéseket kelthet Göröcsben: egyrészt akkor kezdődött meg az Újpest szédítő szériája – hét bajnoki cím egymás után –, másrészt nemhogy nem sikerült elhódítani a Vásárvárosok Kupáját (a United elleni visszavágó 2-3-mal zárult), de az esztendő utolsó hónapjában „jöttek a csehszlovákok”, elérkezett Marseille...

A címeres mezes együttessel megannyi gálája ellenére sem volt nagy szerencséje. Az 1962-es világbajnokság harmadik mérkőzésén (ahogyan írták: „élete formájában”) megsérült; az 1964-es Európa-bajnokság négyes döntőjében azért nem szerepelhetett, mert a tornát megelőző bajnoki fordulóban kifordult a válla Csepelen; az 1966-os vb-re csupán „biztonsági tartaléknak” nevezte Baróti szakvezető, de a pótjátékos szerepköréről – nem feltétlenül köszönettel – lemondott; az 1968-as Eb-negyeddöntő első találkozóján (2-0) hiába szerzett gólt a szovjet csapat ellen, a megrázó visszavágón (0-3) Komora Imrét játszatta helyette Sós Károly kapitány; majd szinte még ki sem heverte Marseille-t, amikor 1970 szeptemberében, a magyar–osztrák találkozó közben ölben kellett levinni a pályáról.

Így lett „csupán” 62-szeres válogatott.

Nagy fájdalma továbbá, hogy 1968-ban, amikor az Újpest 102 gólt szerzett a bajnokságban, nem a lilák nyerték az aranyérmet, mert a Vasas „odaadta” az FTC-nek az őszi rangadót (Varga kapus luftrúgásával 2-1 a zöld-fehérek javára). Az angyalföldiek közül többen azt mondják, bosszúból tették ezt, mivel a Megyeri úti világítóberendezés tavaszi avatását megelőzően megegyeztek az újpestiekkel a döntetlenben. A meccs előtt a Vasas játékosai nagyjából annyi időt töltöttek a Sportuszodában, mint a Fáy utcában, ám a listavezető „strandcsapatot” az Újpest 3-0-ra legázolta. Göröcs cáfolja, hogy megbeszélték volna az „ikszet”, az viszont tagadhatatlan: attól fogva feszültté vált a viszony a válogatottban az angyalföldi és ferencvárosi, illetve az újpesti játékosok között. (Annyira azért nem, hogy Göröcs ne járta volna ki 1969-ben, Prágában, a csehszlovákok elleni 3-3-as mérkőzés szünetében: Sós szakvezető ne cserélje le a már zuhanyozni küldött Mészöly Kálmánt.)

Derűjét az időnként keserédes pálya (például a méltatlan újpesti búcsú, a kettős Közép-európai Kupa-győzelemmel megszépített tatabányai „bumlizás”) dacára is megőrizte ez a hallatlan népszerűséget kiérdemlő, immár a hetvenen túl járó, kivételes egyéniség. Ha bárki felhívja, tettetett bosszúsággal vágja rá a telefonáló bemutatkozása után: „Ma sem hagysz békén?” Ilyenkor az ember Perura és Rákosi Gyulára gondol, mert Göröcs annak idején, a válogatott szokásos dél-amerikai túráinak egyikén rávett egy limai srácot: kérjen húsz autogramot a „Matyinak” nevezett labdarúgótól. A ferencvárosi futballista a tolmácshoz fordult: „Minek neki ennyi?” A betanított kölyök pedig így válaszolt a fordítónak: „Mert húsz Rákosi-aláírásért kapok egy Göröcsöt.”

Rég volt, szép volt.

A közelmúltban Újpest élő legendája kiment a Megyeri úti bajnoki meccsek valamelyikére, és az őrrel a bejáratnál illedelmesen közölte: „Göröcs János vagyok.” Mire az odavetette: „Na és?”