Darubolondok

Nehéz megfejteni, hogy egy nyugdíjas finn órásmester, ki nyugodtan élhetné világát a Lappföldhöz közel, vajon miért futkározik a vadul tiltakozó darvak után, hogy akaratuk ellenére meggyűrűzze őket, s milyen megfontolásból költ erre euróezreket a saját zsebéből. A darugyűrűzés ugyanis nem olcsó mulatság: egyetlen gyűrű a madárlábra kilenc euró, s ebből persze kettő kell rögtön.

Ha azt vesszük, hogy Pehr-Erik Andersson az elmúlt években már meggyűrűzött több mint ötszáz darut – amivel abszolút csúcstartó Finnországban –, továbbá az autójával elfurikázott a saját pénzén csaknem négyezer kilométert a nyomukban, akkor már igen szép summát kaphatunk.

Arról nem is beszélve, hogy ha az ember hosszú évek óta minden szabadidejét csak azzal tölti, hogy nagy testű költöző madarak lábára pattintgat gyűrűket, amelyeket aztán sosem lát viszont, akkor ne csodálkozzon rajta, ha ezt a felesége idővel megunja. S azt mondja a darukedvelő férjnek, hogy „adjö med dig”. Ami nem valami csúnyaság, mindössze azt jelenti svédül, hogy „viszlát”. Pehr-Erikkel ugyanis éppen ez történt. A nyári és téli szabadságolások idején, de még hétvégenként is olyan sokat szaladgált a természetben, hogy emiatt a felesége elvált tőle. S azért köszönt el svédül, mert a finn órásmester igazából svéd, s erre különösen büszke: Jakobstadban, ahol lakik, a svéd származású finn kolónia van többségben. S persze rajtuk kívül ott vannak azok a fránya darvak.

– De mi a jó ebben az egész darugyűrűzésben, ha egyrészt iszonyú sokba kerül, másrészt a házasságunk is tönkremegy miatta? – nézek rá Pehr-Erikre, akarom mondani, Puttéra, merthogy őt mindenki a finn becenevén szólítja. Putte a homlokát ráncolja tanácstalanul, zavartan mosolyog, s nem nagyon érti a kérdésemet. Az van a szemébe válasz gyanánt írva, hogy a kék ég vajon mire jó? Meg a fű, meg a táj, meg a hortobágyi puszta csodálatos szaga?

Merthogy a Hortobágyon vagyunk, Putte ugyanis ide is eljött az éppen nálunk időző, szeretett darvai után. Gondolta, megnézi magának, hogy itt hogyan élnek ezek a madarak, amelyeket odahaza, Finnországban soha nem látott még ilyen nagy tömegben. Ott legföljebb háromezres csapatokban gyűlnek össze, nálunk viszont több tízezer madarat láthat.

Kérdem tőle, hogy Észak-Afrikába is elmegy-e utánuk – hiszen a magyarországi „fizikai felkészülés” után oda húznak télire a darvak –, de Putte megrázza a fejét: azt már nem. Hozzánk akkor miért? Mert annyira szereti ezt az országot, akár le is telepedne itt. Járt már itt egyszer az 1990-es években, akkor is nagyon rokonszenves volt számára a magyar nép. Szerinte igen barátságosak, segítőkészek és kedvesek vagyunk, nem beszélve arról, hogy Putte úgy véli, minden magyar „darubolond”. Hiszen nem ismer még egy országot, ahol a darumadár olyannyira beépült volna a népi kultúrába, mint nálunk.

– A daru szerepel magyar népdalokban, benne van egyes mesékben. Az alakja beépült a díszítőművészetbe, és még a kalapjukba is darutollat tűztek régen a legények – magyarázza lelkesen, én pedig büszkén kihúzom magam, mint frissen kinevezett „darubolond”. S nincs kedvem fölvilágosítani őt, hogy a darunak a kultúránkban játszott szerepét talán kissé túlértékeli.

Putte ráadásul rajong a Hortobágyért is, méghozzá – és az ő életében ez nagy szó – a darvaktól teljesen függetlenül. Azt mondja, ő odahaza az erdőből ki se lát, itt pedig megdobogtatja a szívét a határtalan sík vidék, a civilizációtól alig fertőzött pusztaság. Igyekezett minél több időt ott tölteni, ezért nem is városban szállt meg, hanem a Hortobágyi Madárkórház vendégszobájában.

Szóval Putte annyira megszeretett minket a darvainkkal, hogy akár még ide is költözne, feltéve, ha meg tudna tanulni magyarul – ám biztos benne, hogy nem tudna. Neki a magyar nyelv roppant nehéznek tűnik. A finnen kívül csak svédül beszél, angolul sem, úgyhogy egy Jakobstadban élő magyar fiatalember a tolmácsom. Konyhás Janusz, aki Puttét a hortobágyi túrára elkísérte, s aki otthon, finn földön is rendszeresen segít a gyűrűzésben.

Maga a folyamat amúgy csak leírva egyszerű: a földön rejtőző madarakat először távcsővel be kell cserkészni, ha sikerül, közel kell hozzájuk lopakodni, majd elkapni őket, s mindkét lábukra ráerősíteni egy-egy gyűrűt. Ezek különböző ornitológiai információkat tartalmaznak, a többi között az adott ország jelét, ahol a műveletet végrehajtották. Janusz azt mondja, hogy a darvak után tényleg nagyon gyorsan kell ám futni, sőt nemhogy futni, de egyenesen sprintelni. Egy pár hetes fióka ugyanis a maga nemében rövidtávfutó-bajnok. Ezután elismerően pislogok a zömök, kisportolt Puttéra: kíváncsi vagyok, hogy nálunk hány nyugdíjas órásmester lenne képes puszta kézzel elkapni egy menekülő darut.

– Ugyan már, először nekem sem ment olyan könnyen – magyarázza Putte. – Az első darufióka, amelyet el tudtam kapni, egészen véletlenül került az utamba a zsombékosban. Elbújt, én meg majdnem ráléptem. Azért vagyok jó kondiban, mert egész életemben sportoltam. Még futballbíró is voltam.

S hogy hogyan kezdődött? Először a gyöngybaglyokkal, azok voltak Putte kedvencei. Aztán egy barátja rábeszélte a darvakra, ami Putténak eleinte nem tetszett, természetesen azzal érvelt, hogy a darvak után nagyon gyorsan kell ám futni, sőt nemhogy futni, de egyenesen sprintelni. S ugye az ő korában. A barátja végül azzal győzte meg, a közjót szolgálná, ha nekifogna a gyűrűzésnek. Mert ha mindenki csak kifogásokat keres, akkor Finnországból szégyenszemre nem lesznek a darvakról adatok. Márpedig egy finn – akarom mondani, egy finn svéd – számára a közösségi érdek valamivel többet nyom a latban, mint nálunk. Putte hát megadta magát, s ennek következtében rövidesen szegényebb lett pár ezer euróval és – mint láttuk – egy feleséggel. Apropó, feleség: Puttét a Hortobágyra mégis egy asszony kísérte el: Viola Granroth. Tíz éve házasodtak össze, s kapcsolatuk aligha forog veszélyben, tekintettel arra, hogy a pedagógusvégzettségű Viola – természetesen a férje hatására – az évek során lelkes darugyűrűző lett. Ha nem is futással, de távcsöves megfigyeléssel segíti a közösség érdekében végzett munkát.

Az említett madárkórház Putténak – aki nálunk ünnepelte a hetvenedik születésnapját – nemcsak vendégszobával kedveskedett, hanem ajándékkal is.* Nyilván elsőre ki lehet találni, hogy az ajándék természetesen egy daru volt, pontosabban egy daru felszabadítása. Déri János állatorvos, a madárkórház vezetője meséli: miután újra vonulnak nálunk a darvak, eljött az ideje, hogy egy tavaly megsérült s a kórházban meggyógyított madarat szabadon engedjenek.

A röpdében élőben is láthatjuk, hogy egy ilyen hatalmas, erős daru mire képes: két embernek kell lefognia, míg a finn madarász a megfelelő gyűrűket rá tudja erősíteni a lábára.

Ezután kartondobozba kerül, s elautózunk vele Nádudvar mellé, ott ilyentájt hatalmas csapatokban látni darvakat. Nincs más programjuk a madaraknak, mint enni, felerősödni a nagy útra.

A pusztában megállunk hát, s Putte kiveszi a madarat a dobozból. Szemérmesen egy puszit ad a fejére,majd földobja a magasba.

– Azt hiszem, ez volt életem legszebb születésnapi meglepetése! – kiáltja. Majd hozzáteszi:

– Merthogy igazából nem is én kaptam ajándékot, hanem ez a madár...

Sokáig néz utána. Én meg őt néztem, s látom, olyan vidáman csillog a szeme, mint egy gyereknek. Nem is tudom, hogy ki a boldogabb most. Ő vagy a „darubolondok” markából megszabadult kedvenc.

Névjegy

PEHR ERIK ANDERSSON 1942-ben született a finnországi Jakobstadban (finnül Pietersaari), ott élt egész életében. A svéd származású finn órásmester több mint negyven éven át dolgozott egy óraüzletben. Mióta nyugdíjba ment, órát nem vett a kezébe, sőt órát nem is hord. Több mint tíz éve a darugyűrűzés a hobbija, ebben a „sportban” finn rekorder: az amatőr madarász eddig több mint ötszáz darut gyűrűzött meg.

 

*Pontosítás: Putte valóban a madárkórházban szállhatott meg, de egyúttal a Daruvédelmi Munkacsoport meghívását és vendégszeretét élvezte. (K. Zs.)

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.