- Jaa-haa, haa-haa, haaj...

"Melegít" a Pécsi Kamarakórus. Az esti hétórás kezdéskor a 35 tagú csapat harmada van itt, lassacskán szivárognak az énekesek: senki sem szereti a hangképzést, örömtelen meló. A későn jövőknek akad mentségük: a munka, a család, a ritkán közlekedő buszok. De azért, ha mondjuk Kodály Esti dalával melegítene a kórus, akkor itt lenne mindenki. Ám nem lehet Esti dallal melegíteni. Egy kórus, amelynek előadását Kodály-etalonnak minősítette az egyik zenekritikus, csak akkor énekelheti a halhatatlan mester műveit, ha a csapat hangilag-lelkileg már kész.

- Zúúgjatok, harangok!...

- Zeengő, zúúgó áár...

Most minden próba fontos: a kórus március 7-én, Pécsett koncerttel ünnepli megalakulásának ötvenedik évfordulóját. Tavaly októberben lett volna esedékes a koncert, de akkor nem jött össze. Brahms-, Bárdos-, Debussy-, Liszt-, Kodály-, Monteverdi-művek szólalnak majd meg, erre kell készülni.

- Bella róóza, róóza, róóza...

Vége a beéneklésnek, teljes a kar, kezdődhet a próba. Bárdos Lajos Szeged felől című művét gyakorolja a kórus. Elénekelték már ezt a dalt ezerszer, Tillai Aurél, a 79 éves kórusvezető mégis öt-tíz másodpercenként állítja meg a közös gyakorlást. Tillai ilyen: idegölő módon aprólékos. Ötven éve csinálja ezt, merthogy - kollégájával, Dobos Lászlóval - ő alapította meg 1958 októberében a kórust. Dobos húsz év után, más munkája miatt távozott, s azóta Tillai egyedül irányítja a csapatot. Páratlan kitartás! De páratlan a kórus teljesítménye is. Félszáznál több rangos nemzetközi kórusfesztivál győztese volt a pécsi team, másfél tucat lemez és CD őrzi a kórus hangját, évente 20-30 nagy sikerű fellépés, folyamatos jelenlét a rádióban.

Csodálatra méltó, lenyűgöző, makulátlan, egyedi, egyszerűségében tökéletes, virtuóz, megkerülhetetlen - efféle jelzőkkel méltatták a kórust a szigorú hazai és külhoni szaklapok. Tillai kitüntetései számosak, köztük ott a Liszt-díj. Tisztelői állítják, hogy száznál több szerzeményével - főleg kórusműveivel - kiérdemelné az Erkel-díjat is. A Tillai opusait előadó kórusok gazdag dallamvilágú, izgalmasan sokszólamú, remekül énekelhető "nótáknak" mondják a karmester munkáit.

Tillai nem született zenészcsaládba. Felmenői között találunk tisztviselőt, cipészt, kereskedőt. Polgári nevelést kapott, konzervatív eszmékkel, és azzal az ösztönző teherrel, hogy ő dönt, mi akar lenni. Úgy gondolta, zenész lesz, s ebben a zongoraleckéknek és a cserkésztábortűz melletti dalolásnak volt komoly szerepe. Tillai jelentkezett a pécsi tanárképző magyar-ének szakára. 1952-ben diplomázott, s tanárként ott maradt a később egyetemmé integrálódó főiskolán. Ott oktat ma is, bár az ezredfordulón nyugdíjba vonult. Barátai mesélik, hogy a kezdet nem volt könnyű. A pártonkívüli, mélyen hívő pedagógusnak 15 évig tanársegéd volt a titulusa, közben olyan kollégák voltak docensek, akik kottát se lapozhattak volna neki. A búcsú sem volt szép: 1956-tól ő vezette az egyetem kórusát, s amikor nyugdíjba ment, az órarendből tudta meg: nem ő a kar dirigense. Ez ma is fáj neki.

Figyelem Tillait, ahogy a próbán újra és újra leállítja kórusát. Szól minden félrecsúszó hangért, megbicsaklott ritmusért, kevésbé artikulált szótagért, kifogásolható levegővételért, erőtlen hangsúlyért, nem tetsző hangszínért. A kórustagok tele vannak vele, Tillai érzi ezt, de nem érdekli. Úgy véli: a koncert kárpótol mindenért. Az énekesei szerint a próbán akadékoskodó, tanító bácsinak látszó Tillai az utolsó próbákon fellépésre éhessé teszi a csapatot. Ez a koncerten olyan inspiráló és szuggesztív, hogy a tagok maguk is meglepődnek, mi jön ki a torkukon. Tillai elismeri, hogy neki a fellépés ajzószer és kegyelmi állapot. Épp ezért bánja, hogy miért nem próbált átlépni a hivatásosok táborába. Mert bármennyire makulátlan a megszólalása a pécsi kórusnak, professzionális kórus élén állni mégiscsak más. Volt Tillainak része ebben, kétszer három hétig a Magyar Rádió kórusával készíthetett felvételeket, Brüsszelben meg a belga rádió kórusának tanított be Lisztet és Kodályt.

- Jobban kellett volna akarni a hivatásos életet, akkor sikerülhetett volna - sóhajtja, de erről nem mond többet.

Sokak szerint nagyobb dolog volt az 1956 utáni kedélytelen hangulatban megalapítani, majd ötven évig összetartani egy hivatásos színvonalon daloló amatőr kórust, mint beleülni a profi kórus kínálta "készbe". Hatalmas titok, hogy elfoglalt emberek miért énekelnek egy kórusban 30-40-50 éven át. Ők azt mondják: a muzsikáért, a közösségért, a fellépésekért, a világlátásért és Tillaiért. Akinek nem csak életcélt, feleséget is adott a kórus. A karban ma már nem éneklő Merácz Ágnes tanítványa is volt Tillainak a főiskolán. Elsőben Tillaitól kapta élete legrosszabb jegyét, egy kettest, aztán összeszedte magát, és harmadikos korától a tanárával járt.

- Hol ismerkedtem volna? - mentegetőzik Tillai a csaknem negyven éve történtek miatt -, nekem csak a zene létezett. A társasági életben esetlen vagyok, táncolni se tudok.

A házasságból egy fiú és egy lány született, mindketten zenészek. Tillainak van "folytatása", de lesz-e a kórusnak? - kérdezik a kar tagjai. Merthogy Tillai eddig nem nevelt ki utódot.

- Hiú ám! - mondják az énekesei, de a bírálatban nincs bántás, csak simogatás.

- Azt hiszi, csak az ő keze alatt szól hibátlanul a kórus - mondja az egyik tag, aztán hozzáteszi: - Mellesleg ebben igaza van. De az sem lehet, hogy ha ő egyszer abbahagyja, akkortól nem lesz kórus.

Tillainak tolmácsolom a kérést, ő nevet a felvetésen:

- Mindig azt kérem a sorstól, hadd csináljam még egy kicsit. Eddig megadta.