Csoda, hogy túlélték

Vegyünk egy korszerű vonatot, néhány heves vérmérsékletű, lelkes zenekart, tiszta pálinkával figyelmesen átöblögetett verset és prózát, majd az egészet merítsük bele egy jó nagy adag fergeteges hangulatba. A végeredmény garantált – ezek kombinációjából megkapjuk a Kultúrcsempész Sínbusz Fesztivált.

Az október 17-től 19-ig tartó, Szeged és Szabadka között immáron hatodik alkalommal ingázó fesztivál hasonlóan az eddigi évekhez most is nagy számban vonzotta az érdeklődőket, fellépőt és nézőt egyaránt. A kultúra e különleges terjesztésére hivatott rendezvény színhelyén, az Alsóvárosi Tóth Vendéglő kerthelyiségében gyűlt össze a többnyelvű társaság. A balkán színe-javát idéző és teljes mértékben visszaadó, zenei aláfestéssel megtoldott rendezvény két házigazdája, Kollár Árpád költő, a Fiatal Írók Szövetségének elnöke, és Orcsik Roland szintén költő, a Szegeden megjelenő Tiszatáj című folyóirat egyik szerkesztője irányította az eseményeket.

A kétkötetes Szvoren Edina novellával készült, Molnár Illés verset olvasott – s nem várt meglepetésben volt része, – Orcsik Roland arra kérte a fiatal költőt, hogy az amúgy minden ízében meditatív verset gyors ritmusban olvasva adja elő. Molnár ennek eleget is tett, a viszonylag hosszú vers felolvasása alig tartott tovább két percnél. Mellettük még Miloš Živanović és Bojan Vasić olvasott fel. Mindegyik szerző az anyanyelvén tolmácsolta szövegeit. A felolvasások szüneteiben a Cabaret Medrano Trio (Darvas Kristóf, Kamondy Imre, Horváth Gábor) játszott, a magyar stílust vegyítve a balkáni zene jegyeivel. A szervezők, miután elvégezték a megfelelő adminisztrációkat, kiadták az ukázt, szedelőzködhetett a társaság, vehette az irányt a vonat felé. Mint minden valamirevaló show-műsor, a sínbusz fesztivál sem képzelhető el felkészült konferanszié nélkül. Hangosbemondó, hozzá az elengedhetetlen és párját ritkító fekete kalap: Farkas Tamás a konferanszié több éve méltóan szolgálja a Kultúrcsempész Sínbusz Fesztivált.

A vonaton egymás után zajlottak a felolvasások. Odafelé Goran Rem, Marjan Čakanović, Milosevits Péter és Korpa Tamás, utóbbinak nem olyan régen jelent meg első verseskötete a Fiatal Írók Szövetségénél, Egy híd térfogata címmel.

Kollár Árpád a kezdeteket felidézve elmondta: „Részemről azért jött létre a Sínbusz Fesztivál, mert rengeteget utaztam rajta, és nagyon utáltam, rettenetes csempészjárat volt. Kemény vámvizsgálattal a kilencvenes években, ráadásul iskolába mentem vele, ami nem jó cucc. Talán ezért találtam ki a fesztivált, vagyis, hogy kezdjünk valamit a sínbusszal. Így nagyon szépen átírható minden, a visszájára fordítható. Persze ez nem igaz, de mégis: nekem egyszerűen nagyon kézenfekvő volt az egész, csak azért, mert ilyen állat nincs is.”

A jó értelemben vett Kusturica koreografálta balkáni hangulat és vidámság szinte tapintható volt a levegőben. A határnál ellenőrzés, a zene (továbbra is a Cabaret Medrano Trio) leáll, kamera kikapcsol, a jókedv és az oldott hangulat marad, a társaság nem csendesül el, szerencsére ez egyik oldalon sem zavarja különösebben a határőröket. A vonat közönsége Palicsnál Tolnai Ottótól vett könnyes és hangos búcsút, megköszönve neki, hogy eljött a rendezvényre.

Egymást érték a felolvasások

A szabadkai állomáson eligazítás, irány a szálloda, a Kosztolányi Dezső egykori szülőháza helyén felhúzott Hotel Patria. Két óra szabadfoglalkozás a délutáni-esti programig, addig burek-evés, sörkóstolás, kávé törökösen, bőséges zaccal az alján, s az építészeti stílusában Kecskemétet idéző, szecessziós város, Szabadka turistamód való megnézése. Irodalom, gasztronómia és építészet tehát szépen összetalálkozik Kosztolányi Dezső és Csáth Géza városában.

Délután 17 órától Karin Pelte „Az egyetlen terület" című filmjének premierje volt látható. A film a vajdasági térségről és a sínbusz fesztiválról szólt hatásos, átfogó és érdekes képekben.

A nap utolsó programja az este hétkor kezdődő, a Kosztolányi Dezső Színházban játszott Alice in Wonderband – „Ladik, Domonkos, Tolnai” előadás volt. Ladik Katalin, Domonkos István és Tolnai Ottó verseiből készült darab, három fiatal szerb színész, név szerint Ivan Pravdić, Marko Nelom Dinjaschwillov, Ana Vilovka Dinjaschwillov közreműködésével. Utána, a nap méltó zárásaként vacsora az egyik szerb étteremben. Többek nagy örömére a kocsmák, éttermek nem tiltják a dohányzást, kedvére szívhat mindenki, ebből a jelentéktelennek tűnő dologból komoly politikai ügyet teremtve.

Akik még éreztek erőt a lábukban, azok a Raktár nevű helyiségben megtartott Visszajáró és Sőrés Zsolt Ahad experimentális zajzene-koncertjén tombolhatták ki magukat, utánuk DJ Suhov vájtfülűeknek való, illetlenül illő zenéje pörgette a nagyérdeműt ugyanott.

Az egyik legkülönlegesebb hangulatú fesztivál
sínbusz

Másnap, október 19-én a vonat indul vissza Szegedre, előtte nem meglepő módon a vasútállomás restije előtt rögtönzött felolvasással folytatódik az esemény; Kabai Lóránt költő, a Műút folyóirat szerkesztője olvas, majd Slobodan Bubnjević, Nagy Abonyi Árpád, Jelena Anđelovski. A szövegek szinte elvesznek a hangzavarban és az állandó mozgolódásban, mindebből a szerzők semmit nem vesznek észre, legalábbis nem mutatják. A jókedv a tetőpontjára ér, a csapat indul tovább a messze nem békebeli hangulatban fogant restiből, de előtte még a sínek között a Kosztolányi Dezső Színház színészei adnak elő egy rövid performanszot identitásról és magyar-ügyről.

A száguldó vonaton a Bakos Árpád trió (Bakos Árpád, Miroslav Jovančić, Pálfi Ervin) felel a jó hangulatért, miközben Dragan Velikić, Podmaniczky Szilárd, Jovica Aćin, Dejan Čančarević, Solymosi Bálint és Bartók Imre húsbavágó szövegei hangzanak el. Zörög a vonat, fogy a pálinka, újabb határellenőrzés, a határőr szegény nagy tömegen kénytelen keresztülpréselni magát. Hamarosan feltűnik a fesztivál és a vonat végállomása, Szeged.

Szegeden aztán a társaság jó része szétszéled, ki a város sűrűjébe, ki a következő Budapestre tartó vonatot várja a peronon. Akik maradnak, azok a Grand Cafében heverik ki az út és az egész rendezvény testet és szellemet „megviselő” fáradalmait.

A befejezésre vonatkozóan Orcsik Rolandtól kaptunk magyarázatot: ”Azért volt ez az utolsóutáni fesztivál, mert a fesztivál az úgynevezett Ezüst Nyílhoz kötődött, a régi, német gyártású sínbuszhoz, amit Jugoszlávia a második világháború után kapott Németországtól kártérítésként. Ez a járgány a térség szimbólumává vált, a történelem roncsává. A hely szelleme megismételhetetlen és egyszeri, éppen ezért a régi sínbusz lecserélésével a fesztivál elvesztette a testét, csupán szelleme maradt meg. Ez a szellem persze még okozhat meglepetéseket a jövőben, ám a régi formát elbúcsúztattuk idén. Valójában tavaly volt az utolsó igazi fesztivál, a mostani az elmúlt évek pálinkagőzös epilógusa volt. Ezért mondjuk, hogy ez volt az utolsó és egyben az utolsóutáni fesztivál.” Ehhez azt tette még hozzá, hogy: „A mostani fesztivál olyan volt, mint egy túladagolás. Csoda, hogy túléltük.”

Ingázó fesztivál
sínbusz
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.