Bukta lett a vége
„Magyarországon a kortárs képzőművészet kánonformáló központja a Műcsarnok” – deklarálta a magyarországi „Kunsthalle” élére 2011 januárjában kinevezett filozófus, Gulyás Gábor. A MODEM korábbi igazgatója hivatalba lépése után két hónappal konferenciát hívott össze, mert úgy gondolta, hogy az intézmény vezetését csakis széles körű szakmai konszenzusra alapozhatja. Bátran, magabiztosan beszélt a terveiről, nem véletlen: az őt Debrecenből a Hősök terére invitáló kulturális államtitkár bizalmát élvezhette.
Ám Szőcs Géza már nem államtitkár. És mint kiderült: Gulyás Gábor sem lesz Műcsarnok-igazgató többé. Lemondását rövid nyilatkozatban indokolta a direktor, aki – mint asszisztense mondta, bizonyos részletek tisztázásáig – nem nyilatkozik a sajtónak. Sem döntése indokairól, sem a terveiről (visszamegy-e a MODEM-be), sem magáról az intézményről. Mi addig is összefoglaljuk Gulyás és a Műcsarnok viharos (majdnem) két évét.
Művészettörténészek mondják, hogy a Műcsarnok el van átkozva: ott évtizedek óta nem az és nem úgy történik, aminek kéne. György Péter esztéta szerint az állam egyik legnagyobb baklövése az volt, amikor a kiállítóhely közintézményi státuszát 2006-ban megszüntette, és kulturális intézmény létére a vagyonkezeléssel foglalkozó MNV Zrt. irányítása alá rendelte. Amikor 2010 decemberében a házat öt éve vezető, sokak által kissé erőtlen igazgatónak tartott Petrányi Zsolt mandátuma majdnem lejárt, az MNV Zrt. meglepő lépést tett. Az ügyvezetői pályázatot – ezzel többek között Petrányi jelentkezését, a korábbi direktorét, Fabényi Júliáét és a folyóirat-főszerkesztő Molnár Máriáét – érvénytelennek nyilvánította, Petrányi kinevezését viszont meghosszabbította. Ebből sejteni lehetett, hogy kinevezéssel döntenek majd az új vezetőről.
Rebesgetni is kezdték, hogy Szőcs Géza a bécsi műgyűjtőnek, Francesca von Habsburgnak adná a posztot. A hazai sajtó rögvest felhördült: az osztrák jelölt nem tud magyarul, és az intézményvezetésben sem járatos. Hogy ha nem lesz pályázat, mit várnának el a kinevezendő vezetőtől, erre az MNV Zrt. akkor nem válaszolt, hanem a szakminisztériumra mutogatott. A tárca viszont egyértelműen nyilatkozott: „olyan tervet, amely mind tartalmi, mind formai szempontból megfelel a nagy többséggel áprilisban megválasztott Fidesz-kormány programjának és a választóknak tett ígéretének.”
Ilyennek tarthatta Szőcs Géza a nagy intézményvezetői tapasztalattal rendelkező Gulyás Gábor koncepcióját: azt ugyanis már 2011. január közepén tudni lehetett, hogy a debreceni Modern és Kortárs Művészeti Központ alapító vezetője esélyes a posztra. Gulyás akkoriban óvatosan annyit mondott a Népszabadságnak, hogy „valóban érdekli a dolog, és nagy lehetőségnek tartja”.
Természetesen két héttel később kinevezték. A filozófus lapunknak adott első interjújában kijelentette, hogy a Műcsarnoknak mostantól a hazai kortárs képzőművészet iránymutató intézményeként kell működnie, terveit pedig úgy tálalta (gyakorlatilag kész projekttervek formájában), mint aki nem előző nap gondolkodott rajtuk először. A bemutatandók között „kontextusteremtő” hazai kiállításokat emlegetett, lezárt magyar életműveket, tematikus külföldi tárlatokat. Ott volt ígérvényei között legprogresszívabb szellemiségű művészeink befogadása, a hazai kortárs képzőművészet régóta késő bekapcsolása a nemzetközi vérkeringésbe, egy kétévenkénti Budapest Biennále és a Flash Art nevű nemzetközi művészeti magazin hazai kiadása (ez meg is lett). Továbbá egy közelgő konferencia, ahol a szakma elmondhatná neki és egymásnak, hogy mit vár ettől az intézménytől.
A Vigyázat! Műcsarnok! című áprilisi tanácskozás végül nem sok mindenben hozott „széles körű konszenzust”, viszont annál több cinizmust mutatott fel. Bármennyire szerette volna például a meghívott Szőcs Géza, hogy a Budapest Biennále ötletét a szakma „ne hurrogja le azonnal, mint minősített baromságot”, György Péter azon nyomban kölcsönvette az Álmok álmodói millenniumi kiállításcímet, hogy a kétévenkénti magyarországi művészeti seregszemle létrejöttének valószínűségét jelezze. Később az esztéta „politikai retorika vezérelte múzeumi szélhámosságot” emlegetett, az exműcsarnok-igazgató művészettörténész, Keserü Katalin pedig ugyanezekről a jelenségekről szólva működő spionkultúrát.
Az erősen szakmai hallgatóságot gyakori hörgésre késztető L. Simon László (akkor még parlamenti kulturális és sajtóbizottsági elnök) viszont megszólalásaiban a „mutyizás” kifejezést érezte a legtalálóbbnak annak a szomorú jelenségnek a leírására, hogy a magyar kortárs képzőművészetet több évtizede politikai érdekek határozzák meg esztétikai szempontok helyett. Így egyetértés végül csak abban az egy kérdésben született: kritikus- és kurátorképzésre égető szükség van idehaza.
Nem telt el néhány hónap, a direktor így, valódi szakmai konszenzus nélkül is meghirdette a legendás A. E. Bizottságot bemutató kiállításukat. Remélte, hogy az új szezonban felemelhetik a látogatószámot – a korábbi siralmas évi 18 ezerről. Csúcsokat ugyan nem döntöttek ef Zámbóékkal, de a jegybevétel növekedett (a NEFMI hétfőn kiadott közleménye szerint mostanra másfélszeresére). Aztán megjöttek a Hősök terére a kolozsvári kortársak, majd idén nyáron Gulyás Gábor a Mi a magyar? kérdést is feltette, amelyre képzőművészeti válaszokat várt. Kapott. Azon felül még hideget-meleget a politikától és a kritikától. Voltak, akik állásfoglalás nélkülinek és semmitmondónak találták az anyagot, mások magyarságukban meggyalázottnak érezték tőle magukat, és egyes művek azonnali eltávolítását követelték, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) elnöke, Fekete György pedig nemzeti blaszfémiának nevezte a Mi a magyar?-t.
A napokban nyílt Bukta Imre-tárlatot szintén Gulyás rendezte. Az idén 60 éves művész betakarított tökből, kukoricaszárból, láncfűrészből és disznóvágó késből festett magyar vidék-képe inkább melankolikus-szakrális, mint kritikus, szóval ez már egy „Másik Magyarország”. Ám úgy tűnik, ez sem elég „pc”. Politikailag nem korrekt. Hogy mi lenne igazán az? Talán az a Makovecz-kiállítás, amelyet az MMA-elnökség látott volna szívesen a Műcsarnokban. Utólag nehéz megítélni, pontosan mekkorát „hibázott” Gulyás Gábor, amikor kijelentette, hogy azt a tárlatot csak nemzetközi kontextusba helyezve hajlandó megcsinálni. Az MMA akkor ugyanis lemondott a kiállításról. Most viszont az övé az egész Műcsarnok.
