Bluesmise Dél-Budán

Szevasztok barátaim, heló!

A meghirdetetthez képest félórás csúszással zeng ettől a mondattól Dél-Buda, de legalább zeng. És mikor zeng, arra gondolunk, hogy azért lehetnének többen: a Rákóczi híd tövében diszkréten megbújó Zöld Pardon küzdőtere viszonylag szellős. Az érkezés sem volt valami nagy mutatvány, mint kés a vajban, úgy hatolunk előre, csak a pultnál mutatkozik némi fennakadás, de pár perccel azután, hogy elhangzik a fenti köszöntés, már nem áll semmi a lélekmelegítés útjába, amire, mi tagadás, szükségünk is van. Péntek este úgy tűnik ugyanis, visszavonhatatlanul itt az ősz vagy mi.

Deák Bill Gyula a ZP-ben
Deák Bill Gyula

Jelesül hideg van.

Az eső is cseperegni kezd kicsit, aztán megesik a szíve rajtunk, ne már, hogy tönkretegye Bill kapitány nyárzáró életműkoncertjét, aztán persze az is lehet, hogy csak a hangfalakból kiszakadó keménység riasztja el, nem tudjuk. “Gyerünk, magyarok!” A magyarok pedig itt vannak, itt van legalábbis jó pár száz hívő. Lehet, hogy ezer. Rossz a szemmértékünk. Ezeket az embereket mindenesetre az sem riasztaná el, ha a fagyos Hortobágy kellős közepén veretné a magyar bluest Deák Bill Gyula és bandája, még a gémeskutat is rávennék talán, hogy az emblematikussá vált ritmusra kalimpálás szenvedélyének hódoljon. Észre sem vesszük, és már azt halljuk, hogy “Itt a helyükön vannak a napok s az éjszakák, / És a műanyagoknak kétszer jobbra át. / Ha még nem digitális a véred, / Kerülj beljebb, nézd meg / Az öreg Billy Rock and Roll bandáját!”, és hát arról van szó, hogy a mi vérünk még nem digitális, régi iskola szerinti analóg gyerekek vagyunk, akiket inkább lázba hoz egy rendben lévő gitárszóló, mint egy végletekig nyújtott kiállás, mielőtt visszajön a csúnya négynegyedes szeletelés. Nem tehetünk róla.

Na, mi van, magyarok – kérdi Deák Bill –, mindenki jól van? Mert én kezdem magam jól érezni! A tömeg egy része hangos “Bill a király!” felkiáltással válaszol, és aki itt ezt mondja, komolyan is gondolja. Elvis vagy Zámbó Jimmy nemigen rúg itt labdába, de legalábbis gyorsan elküldik sörért, ha sokat ugrál. A “barátaimnak és az összes fradistának” dedikált Rossz vér közben körbenézünk, kikből is áll ez a hűséges tábor: nem csupán a mester kortársaiból és/vagy rockernek tűnő rockerekből. Vannak itt egészen fiatalok is, nem kevesen, vannak komplett családok, lassúzni próbáló szerelmespárok, van egy egészen Agatha Christie-s néni is, és persze a kőbányai kemény gyerekek sem maradtak otthon. És a félhomályban elkapott arcokat nézve úgy tűnik, mindenki ünnepnek éli meg ezt a péntek estét.

Deák Bill Gyula
Deák Bill Gyula

Ezt mondjuk elhisszük: nagyon becsületes bluesmisét veret a zenekar, melyet e ponton be is mutat Bill, s egészen ellágyul az a kemény hangja, amikor a srácokról beszél. Például Bécsy Bence gitárosról, Takács Jocika basszusgitárosról, Horváth Zsolti billentyűsről vagy Szabó Csabi dobosról – ez a becézések éjszakája, úgy tűnik. Szeretet van és roppant alázat: a frontember minden egyes dal után nagyon-nagyon-nagyon szépen megköszöni a tapsot, meg hogy a szemét idő dacára is ennyien eljöttünk, “nekem ez többet ér, mint több százmillió forint” – és bár van olyan aktora a magyar zenének, akinek a szájából ez nem volna több, mint valami félresikerült vicc, most valahogy nincs kedvünk nevetni. Elhisszük ugyanis.

Van még mit tanulnunk. Ezt abból is érezzük, hogy minden felénk közeledő öreg rockerről azt hisszük, felrúgja az italunkat, lejjebb kéne adni a nemzedéki gőgből talán. A már említett kőbányai kemény gyerekek a Kőbánya Blues-ra indulnak be igazán. Na meg a Tetovált lányra: “Szeretlek, Erzsi, haver vagy, János! Csapat csak egy van: a Ferencváros!”, szól Bill, akinek még azt is megbocsátja talán a kemény mag, hogy kölyökkorában az MTK-ban játszott. Most mindenesetre fradis törölközőt lenget, aztán beletörli homlokát, de az is lehet, hogy megcsókolja a textilt, nem tudjuk, meg mindegy is. Hat. Időnk sincs sokat mélázni: “Magyarok! Férfiak és asszonyok! Hallgassátok Bill kapitááááányt!” – harsog Bill kapitány, mielőtt belekezd a Bill Kapitány Bluesba, és a magyarok hallgatják. “Fel a kezeket, magyarok, ott hátul is!”, és a magyarok felteszik, ott hátul is, engedelmes nép ez. Itt másodszor hangzik fel a “Bill a király!”, majd kisvártatva szomorúbbra váltunk, és mások mellett Papp Laci, Barta Tamás, Hofi Géza, Latinovits Zoltán, Cseh Tamás és Sinkovits Imre emlékének adózunk, “legyen nekik könnyű a föld”.

Tíz előtt öt perccel kiderül, hogy bár el akarták játszani még a Kopasz kutyát, most már nem lesz idő rá. A főnök megénekelteti a közönséget, aztán még egyszer nagyon-nagyon-nagyon megköszöni, hogy itt vagyunk, jön a kötelező “Bill a király!”, a király pedig hálásnak tűnik, azt mondja, ezért érdemes volt meggyógyulnia. Majd úgy távozik, ahogy érkezett: Szevasztok, barátaim! Heló.

Deák Bill Gyula és bandája
Deák Bill Gyula
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.