Horror az Újszínházban

Szerettem volna áttekinteni, mérlegre tenni az új Újszínház első esztendejét. Nem azt, ami körülötte történt, hanem ami benne. A színpadon, a nézőtéren. Szóval az esztendő szellemi, esztétikai eredményét. Természetes igénynek tűnhet ez egy olyan színház esetében, amelynek igazgatója pályázatában „a liberális, szórakoztatóipari igénytelenségnek akar hadat üzenni”, Hátország Színház néven a magyar dráma színházát kívánja létrehozni, „amely visszatérést jelent a görög sorsszínházhoz”.

Ám a szellemi-esztétikai megfontolásoknak rendre elébe tolakodnak egyéb, praktikus szempontok. Ha például összevetem a 2012–2013-as évadra tervezett bemutatókat a megvalósultakkal, először biztosan nem ideológiai vagy széptani gondolatok jutnak az eszembe. Az ígéret ez volt – Csurka István: Írószövetségek harca, Nyírő József: Jézusfaragó ember, Vörösmarty: Zalán futása, Illyés Gyula: Tűvétevők, Ibsen: A tenger asszonya, Csokonai: Karnyóné, Csurka István: A hatodik koporsó, egy új magyar kortárs darab, pályázat útján – ha addig elkészül, a stúdióban pedig: Tomcsa Sándor Műtét és Sütő András Káin és Ábel.

Deficit – egy elsikkasztott forradalom siratása. De vajon melyiké? (Gregor Bernadett és Kautzky Armand)
Deficit – egy elsikkasztott forradalom siratása. De vajon melyiké? (Gregor Bernadett és Kautzky Armand)

Mindebből egy előadás valósult meg, a Jézusfaragó ember. A következő évad tervéből pedig előre került A gyertyák csonkig égnek. Két Csurka-darabot valóban bemutattak, de egyik sem az volt, ami ígértek, egyik sem volt újdonság, hanem a maga idejében agyonjátszott Deficit és Döglött aknák. A tizenegy felnőtt előadásból, amelyet az új igazgatás bemutatott vagy máshonnan áthozott, hetet Pozsgai Zsolt írt, átírt és/vagy rendezett. De ő rendezte a Pöttöm Pannát is a kicsinyeknek. Szóval Csokonait és Vörösmartyt, Illyést és Sütőt, meg a ki sem írt pályázat nyertesét, sőt még Ibsent is mind a színház művészeti vezetője csaknem egyedül helyettesítette. Kivétel a tervben nem szereplő Páskándi Géza Vendégsége, amelyet Pataki András tett színpadra.

A magyar darabok jelenlétét tehát még túl is teljesítették, amennyiben egyetlen külföldi szerzőt, még klasszikust sem mutattak be. Szerepel ugyan egy olasz név a programban, ám Giorgio Pianosa is Pozsgai Zsoltot jelenti. De A gyertyák csonkig égnek sem egészen Márai. A finoman lebegtetett, titkokkal teli, sejtelmesen emelkedett esti találkozó eseményeit Pozsgai Zsolt beavatkozásai durván trivializálják, aminek következtében az elhallgatások, az elharapott mondatok puszta ügyetlenkedésnek hatnak. Tamási Áron székely humora, bölcsessége meg politikai-világnézeti propagandává átalakítva jelenik meg az Ábel előadásában, ahol Amerikára egyetlen sztriptízbárban játszódó jelenet jut.

Pozsgai saját darabja, A szűz és a szörny pedig szimpla horrorba, vacak krimibe gyömöszöli bele a nagyvárosi züllöttség és a vidéki, pláne határon túli ártatlanság ellentétét. Ezt azonban valamilyen rejtélyes okból nem maga a szerző, hanem Kautzky Armand rendezte, bár ez szinte mindegy. Így legfeljebb még kicsit ötlettelenebb, nehézkesebb. És van még egy hatalmas tehertétele: a főgonosz szerepében mindent túlharsogva, túlhangsúlyozva játszó ifj. Jászai László. Ezzel egyébként ugyanő sokat ront a Szeretlek, Faust című másik Pozsgai-művön is, amelyet korábbról hoztak be az Újszínházba – már persze a lehetőségek határán belül.

Mert a darabbeli történelmi zűrzavarban, amelyben egyetlen dolgot tudhatunk biztosan, hogy Mindszenty József hercegprímás az egyetlen igaz ember a földön, még a pápánál is igazabb, nehéz érdemleges mozzanatokat találni. Egészen más minőség a Mert a mamának így jó. A Szentendrei Teátrummal közösen létrehozott, álnéven írt darab talán még érdekes szórakoztatóipari terméknek is elmehetne, felfüggesztve természetesen a liberális szórakoztatóipari igénytelenségnek küldött pályázatbeli hadüzenetet. Alapjában Pirandello-utánzat, esetleg paródia akarna lenni. Mindenki más, mint amit mutat, merthogy valamennyi családtag a mama elvárásainak akar megfelelni. Legalábbis látszólag.

Egy szokásos hétvégi ebéden becsörtet egy magát Monte Cristónak mondó alak, aminek következtében minden kiderül. Természetesen a mamáról is. De már a szövegből is nehézkesen bontakozik ki a pirandellói ambíció, igazán csak akkor, amikor a IV. Henrikből idéznek, a rendezésben, a játékban semmi sincs, ami a kitűnő olasz szerzőre emlékeztetne.

Vaskos, álrealista komédiázás folyik, amiben élen jár a titokzatos idegent alakító Dörner György, holott neki kellene behoznia az emelkedettséget, a leleplező igényt, amit persze rejthetne drabális külső, harsány viselkedés mögé. Dörner azonban csak a drabális harsánysággal tüntet. Pedig valaha jó színész volt. Gondolhatnánk persze, hogy a művészeti vezető túltengése a műsorban csak a naptár és a kassza megtöltését célozza. Nem lehet mindennap komoly üzenetekkel, súlyos problémákkal, sorskérdésekkel ostromolni a nézőt.

A direktori pályázatban megfogalmazott célok megvalósulását más előadásokban kellene keresnünk. Olyanokban, mint a Földindulás, a Jézusfaragó ember, a Vendégség, no meg a két Csurka-darab. Ezek közül valóban csak egyet rendezett Pozsgai Zsolt. Ám ebben a színházban csak a kasszánál nem mindegy, hogy ki rendez egy előadást. A konzervativizmus, a rendezői magamutogatás elutasítása itt egyenstílust, pontosabban stílustalanságot jelent.

Az Újszínház

A szedett-vedett, véletlenszerűen összeállt társulat tagjai játszanak képességeik, pillanatnyi állapotuk, de főképp megrögzött modorosságaik szerint. Az idősebbek, rutinosabbak hozzák begyakorolt hangsúlyaikat, gesztusaikat, a fiatalabbak suták, jellegtelenek. (Néhány kivétel persze akad, bár megszámolásukhoz egy kezem is elég lenne.) Játszhatnak bármit, életre nem kel azáltal semmi. Nem jön át, de főképp nem fogalmazódik újra, a mai időkhöz szólóra hangolva a régi darabok üzenete. Leszámítva természetesen a nyers, direkt politikai-ideológiai közlendőt. Kodolányi János Földindulásából például egyedül a németből amerikaivá átírt földvásárló alakja köré szőtt antikapitalizmus pedzeget igazi mai problémákat, a többi ott ragad valahol a múlt század harmincas éveiben, nyafogós nép-nemzeti általánossággá laposítva az akkor izzó indulatokat.

Nyirő József Jézusfaragó embere meg valahol a húszas években, az első világháború utáni időkben rekedt. A háborúból kétségbeesetten hazatért szobrász expresszionista Jézust farag, ami nem kell az egyháznak, s a hős ettől még jobban kétségbeesik, ám a derék székely favágók közt ráébred, hogy helyesebb, ha kis Jézus-szíveket készít. Valójában nagy téma, a huszadik századi értelmiség egyik nagy dilemmája, modernség és hazafiság viszonya, problémája fogalmazódik meg itt a giccses közhelyek nyelvén, valószerűtlenül primitív színvonalon, amin semmit sem emel Szőke István rendezése, a többnyire ügyetlenül közhelyes színészi játék, Kerényi József otromba díszlete, amelyhez nagyon hasonlót egyébként az Ábel első részében is láthatunk.

És valójában a két régi Csurka-darab sem szól semmiről. Még annyiról sem, mint Kodolányi és Nyirő. Azokban legalább felismerhető az ásatag minta, a Horthy-korszak népieskedésének, vagy szebben mondva a népi írói mozgalom színvonaltalanabb rétegének nosztalgiája. Csurka István itt bemutatott műveivel egyáltalán nem lehet tudni, mit szeretne az Újszínház. Aligha többet, mint egykori szellemi mentoruk nevét, emlékét elevenen tartani. Mindkét mű jellegzetes Kádár-kori termék. A kompromisszum, a később pangásnak elnevezett idő lenyomata.

A Deficitben van ugyan lázongás, kiérezhető belőle az elbukott vagy elsikkasztott forradalom siratása. De vajon melyiké? A szerző gondosan egyensúlyoz, nehogy kiderüljön, a fényes szellők szocialista forradalma összeolvad itt ötvenhattal. Így leginkább balos lázongónak látszik, aki az akkori rendszeren, a hatvanas-hetvenes évek „létező szocializmusán” az ideálisat, az eredeti forradalmi célokat kéri számon. És a rendező, Ádám Tamás nem veszi magának a fáradságot, hogy végiggondolja, a maga mai szemlélete szerint kibontsa, amit a szerző vélhetően a kor viszonyai miatt annak idején gondosan elrejtett. Ha megtenné, persze biztosan nem értenék vele egyet, de legalább tudnám, hogy miért küldi olykor szereplőit egy oldalt álló fülkébe monologizálni.

A Döglött aknák pedig Koncz Gábor rendezésében végképp nem szól semmi többről, mint kétórányi humorkodásról az elmúlt múlt fölött vagy inkább ürügyén. Ez a mű a maga idejében is erről szólt, csakhogy akkor határozott politikai üzenete volt. Az író legyintett egy fölényeset a régi emberek, az öregek, a vén szektás kommunista és az elaggott, megrögzött reakciós huzakodására, mint valami olyasmire, amin rég túlvagyunk. Hát akkor éppen hihettük is ezt, ma már ez nehezebb. Ha akart volna valamit a színház a darab bemutatásával, felfrissíthette volna a belérejtett problémát, a rendező elgondolkodhatott volna azon, hogy is állunk ma azokkal az akkor döglöttnek látszó aknákkal, kik és miért élesítik őket újra. Érdekelne, hogyan is látják ezt arról az oldalról. Ám semmi ilyesmi nem történik. Kellemesen döglött vígjátékot adnak elő, amit csak az zavar, hogy a játék itt is szánalmasan közhelyes, és mindössze az nyújt némileg enyhítő változatosságot, hogy Koncz Gábor rutinosan, Dózsa László viszont oktalanul ripacskodik.

Az a fajta direkt politikai botrány, amit előrevetített a szélsőjobboldali szerepléseiről ismert Dörner György kinevezése az akkor még Új Színház élére, az első esztendőben a színpadon nem következett be. Igaz, ehhez a felháborodott tiltakozásokon kívül az kellett, hogy a főváros főpolgármestere többször is nyíltan beavatkozzon a színház ügyeibe. Először lebeszélte Dörnert a lapjában szokása szerint politizáló Csurka alkalmazásáról, aztán nem járult hozzá a névváltoztatáshoz, majd A hatodik koporsó bemutatásától tanácsolta el a színházat – ami természetesen mégiscsak egyfajta botrány. Mert ezzel az erővel a főpolgármester akár maga is igazgathatná az Újszínházat.

Egyáltalán felmerül a kérdés, vajon mit csinál az igazgató, azon kívül, hogy borzalmasan játszik egy szerepet, és a bemutatókon az előcsarnokban fogadja a kedveltebb, érdemesebb vendégeket, ha a színházat belül a műsorban is erősen túltengő művészeti vezető irányítja, az igazán fontos, politikai súlyú döntéseket meg a főpolgármester hozza meg. De igazán botrányosnak mégis a mindent átható gondolatszegénységet, színvonaltalanságot vélem, amivel a színház vezetői saját szellemiségüket – ha egyáltalán annak lehet azt nevezni –, világképüket, mentalitásukat sem képesek képviselni. Inkább csak kompromittálni, lejáratni, amire a legszebb példa a legújabb: Németh László Bodnárnéját Horror az Újszínházban címmel ajánlják. S mindez a szórakoztatóipari igénytelenség elleni harc jegyében.

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.