Nem építész akart lenni. Talán matematikus, programozó. A hatgyerekes, sváb származású családban Budapesten született Golda János osztályfőnöke a piarista gimnáziumban Jelenits István volt. A fiúk szellemét a világra rányitó tudós szerzetes tanítványait a pályaválasztás idején elvitte jeles barátaihoz egy-egy orientáló beszélgetésre. Egy építészirodában tett látogatás hatására döntötte el Golda János: inkább építész lesz.

Amikor az 1990-es évek közepén véget ért Golda építészéletének első miskolci szakasza, a szegedi piarista gimnázium tervpályázatára hívta meg őt Jelenits, aki akkoriban a rend tartományfőnöke volt. A szegedi együttes elkészülte után dolgozott a rend gödi, váci, kecskeméti és legutóbb a pesti épületein.

Már az egyetem előtti kötelező katonai szolgálat alatt létrejött egy közösség, amelynek tagjai egy tankörbe kerültek, és hamarosan komoly holdudvar alakult ki körülöttük. A spontán szerveződő közösségi lét örömeire és jó adag idealizmusra is szükségük volt, mert a műszaki egyetemen szellemi űrben érezték magukat. Ennek történeti magyarázatát adja az elméleti kérdésekről is publikáló Golda: az 1970-es évekre a nyugati építészet két világháború között született és 1945 után széles körben megvalósuló világjobbító eszméi zsákutcába jutottak, Keleten pedig a kommunista párt által a szocreál idején még kultúrateremtő erőként kezelt építészet építőiparrá degradálódott. A kényszer-modernizációhoz szükség volt egymillió lakásra. S ha ez így nem fogalmazódott is meg bennük, érezték: nem akarnak a „típusembereknek típuslakásokat” szemlélet kiszolgálói lenni. Harmadéven kezdett körvonalazódni, hogyan maradhatnak végzés után is együtt. Építészközösségként leköltöznek egy vidéki városba, amelyet – tervezőként, kivitelezőként, közigazgatási építészként, a városi tanácsnál dolgozva – jobbá tesznek. Az idealisták százfős köréből 1977-ben végül heten – köztük Golda későbbi felesége – vállalták az acélvárosi lét mindennapjait.

Nem csak dolgozni, élni is közösen akartak. Így épült meg két évvel később (a biztonság kedvéért a készenléti rendőrház mellé) a nevezetes Kollektív Ház. Bodonyi Csaba, aki később a főnökük volt az Északterv vállalatnál, azt is bizonyítani akarta: lehetséges (volna) a szovjet nagypaneles elemkészletből élhető házakat (városokat) építeni.

Goldának tetszett ez a fajta megközelítés, hiszen ő az építészetet nem a művészi önkifejezés vágya miatt választotta. Akármit tervez – lakótelepet, templomot, családi házat, iskolát, kórházat, könyvtárat –, a gondolatok térré alakításának a problematikája izgatja. Nagyon élvezte, hogy amikor a Debreceni Egyetem Élettudományi Központját tervezték, a rektor világosan elmagyarázta (ez nem is olyan könnyű, és nem is mindenki tudja), mit akar: az egyetemi integráció keretében a három terület (a klasszikus tudományegyetem, az orvosi és az agrár) együttműködése kitörési pont lehetne Debrecenben. Ehhez olyan központra van szükség, ahol tucatnyi tanszék projektektől függően csoportokba szerveződve rugalmasan használhatja a rendelkezésre álló mintegy százötven laborból az éppen szükségeseket. Vagyis a ház struktúrájának egy folyamatosan változó mátrixot kell modelleznie és kiszolgálnia. A bonyolult struktúrát egy 114 méter hosszú, négy szint magas hasáb rejti, amellyel párhuzamos rövidebb hasábban könyvtár működik.

A tervekről Debrecen polgármesterét is meg kellett győznie Szenderffy Gábor tervezőtársával. Kósa Lajosnak „eltáncolták” az egész modern építészetet, de őt nem hatotta meg a kockológia. Hiányzott neki valamilyen fórumképző építészeti elem. Így kapcsolódott be a munkába Megyik János képzőművész. Az ő nevéhez fűződik az a kapuzat, amely óriási léptékű és önálló képzőművészeti alkotásként az épület részévé vált.

– Olyan szimbolikus erővel bír, olyan jel, hogy maga az épület szinte el is tűnik mögötte – mondja Golda, hozzátéve: és ez jól is van így.

Ugorjunk még vissza harminc évet, mert Golda egyik fontos életélménye Miskolcon valósult meg. A Kollektív Házban a kollégiumszerű lakóegységeken túl minden tér közösségi volt, ahol közösen dolgoztak a projekteken, főztek, nagy kajálásokat csaptak, buliztak, itt játszottak együtt a gyerekek. A nagyobbodó családok igényelhettek tágasabb lakóteret, amit átköltözéssel, terek leválasztásával, összenyitásával alakítottak ki. Minden döntés a lakók alkotta Teampannon Lakóegyesület közgyűléseinek demokratikus, sokszor kínkeserves vitáiban született meg. A működés egyik motorja pedig az egyesületi titkár, Golda János volt.

Amikor 1980-ban híre ment, hogy az acélváros közepén van egy jó hely, elindult az értelmiségi áradat: koncertezett a Bizottság, az URH, az egész pesti ellenzéki kör lejárt hozzájuk Demszkytől Makoveczig. Egyszer megjelent egy svájci figura, aki nyugat- és kelet-európai kollektív lakásformákat tanulmányozott. Lenyűgözte, amit tapasztalt, bár nem értette, mitől működik ez az egész. Ők meg azt nem értették, miért olyan érdekesek. Így élnek és kész.

Az egyetemen hiányolt szellemi műhely is megszületett Miskolcon. Bodonyi és Ferencz István vezetésével hozták létre a Miskolci Építész Műhelyt. Olyan problémákat vitattak meg mestereikkel a fiatal építészek, amelyek a szocialista tervezővállalatnál fel sem merül(het)tek. Például hogy ami épül, legyen természetesen szép. Hogy egy lakótelep ne csupán absztrakt, funkcionális, idegen egység legyen, hanem illeszkedjen egy település térben és időben kialakult szövetébe. Kövesse a város történetileg kialakult utcahálózatát.

– Azért is van annyi ronda épület – mondja szomorú tapasztalatairól Golda, aki 1988 óta maga is a tanítást tartja a tervezés mellett hivatásának –, mert egész városrészek, lakóparkok ingatlanfejlesztése esetében figyelmen kívül hagyják a környezeti adottságokat. Ráadásul nincs kapcsolat a majdani lakó és az építész között. Kizárólag a fejlesztő – a beruházó, a kivitelező – gazdasági érdekei érvényesülnek. Szó sincs az „otthon”, a „hely” létrehozásának gesztusairól.

A rendszerváltás sok sikert sodort el: megszűnt a tervezővállalat, az Építész Műhely, a Kollektív Házat a lakóknak privatizálniuk kellett, így a közösségi gondolatból és „vagyonból” piaci értékkel alig bíró magántulajdon lett. Mindenki a túlélés út jait kereste. Golda családjával 1995-ig maradt Miskolcon, miközben hétvégenként bontott anyagokból építgette házukat Szentendrén. Noll Tamás, aki az egyetem óta társa volt, hamar önálló irodát alapított, amelyben ma is együtt dolgoznak. Ifjúkori ideájukhoz való ragaszkodásra utal: a cég neve ugyanaz, mint a hajdani miskolci lakóegyesületé.

Azt mondja, most nehéz építésznek lenni, hiszen válságban nincs megrendelés. Keserűen nevet, és hozzáteszi: ma persze semmi sem könnyű. Oktatóként látja a magányos farkasként harcoló fiatalokat, akiknek az egyetemen sem adatik meg a közösségi élmény. Golda szerint az építészetben sok más mellett a csapatmunka a legjobb. – Az építész médium, aki sok-sok beszélgetés alkalmával segíti hozzá a megrendelőt, hogy el tudja képzelni saját jövőjét – fejtegeti Golda János. Azoknak a fiataloknak, akik meredek hegyoldalban néznek ki telket maguknak tavasszal, beleszeretve a szép panorámába, megpróbálja elmagyarázni: ha megszületik a gyerek, télen is le kell vinni a völgyben lévő óvodába. Erre sokszor azt a választ kapja: sebaj, veszünk négykerék-meghajtású terepjárót.

Erről jut eszébe a neves építész, Plesz Antal mondása: az embert kell építeni, és utána a házat.

Névjegy

GOLDA JÁNOS 1953-ban született Budapesten. 2003-ban az Év Háza elismerésben részesült. A Debreceni Egyetem Élettudományi Központjának és Könyvtárának tervezéséért az Ybl-díjas alkotó 2006-ban megkapta a legrangosabb hazai szakmai elismerést, a Pro Architectura díjat. 2011-ben a Reitter Ferenc-díj mellett a Budapesti Piarista Központért csapatával elnyerte a legjobb városi rekonstrukciós projekteknek járó, háromévenként odaítélt rangos európai díjat. Tanít a Magyar Építőművészek Szövetségének Mesteriskolájában, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen, valamint a győri Széchenyi István Egyetemen.