A hézagpótló dolgozat „önkéntes” tolmácsolója nem profi műfordító, még csak nem is holokausztkutató. Szakmája szerint dobos, majd egy életen át rockzenészként kereste kenyerét. Története valamikor az 1960-as évek elején, a magyar beat hajnalán kezdődött, amikor a túlmozgásos fi ú megkapta ajándékba első dobfelszerelését szüleitől – levezetendő a mindenhol taktust verő kamasz fölös energiáit. A szülői törekvés azonban nem egészen a remélt cél szerint alakult. Gábor a haverjaival addig nyekergette százszor-ezerszer Little Richard meg a többiek Nyugatról becsempészett albumait a lemezjátszókon, míg ők is tudták játszani a dalokat szedett-vedett hangszereiken.

Mint nemzedéke megannyi tagját, őt is megbabonázta az új zenei hangzás. Ahogy a gitár mellett a dob is amilyen erővel megszólalt a Shadows, a Ventures vagy Duane Eddy számaiban. Szekeres ugyan nem folytatott zenei stúdiumokat, a kottán sem tudott kiigazodni, de idővel úgy dobolt, hogy már nem csak a Hernád utcai szuterén mosókonyha falai remegtek szólóitól. A környékbeli csibészek elhívták alkalmi zenekarokba, mígnem egyszer két iskolatársa szólt neki: csatlakozzon az Atlas zenekarhoz.

A hatvanas évek elején egymás után alakuló beatbandákhoz hasonlóan az Atlas is a menő angolszász számokat kopírozta. A kirobbanó sikert nem kisebbíti, hogy a hivatalosan kapitalista mételynek tekintett, tűrt-tiltott rock and roll is hiánycikknek számított. – Tódultak utánunk a fiatalok. Végigjátszottuk az egész országot, felléptünk tánciskolában, lánygimnázium érettségi bankettjén, a pécsi jogászbálon, vállalati kultúrházakban, no meg nyaranként Balatonon. A felhőtlen boldogság évei voltak ezek – réved el Szekeres.

Nem érdekelt bennünket más, csak a zene, engem legkevésbé a vegyipari technikum, ahová amúgy is tévedésből kerültem. Ma is azt vallja, hogy az ős-Atlas egyike volt a legjobbaknak, repertoárja a legszélesebb. A szólóénekes Flamm Ferenc Ray Charlest énekelt, Makrai Pál – aki később a Rock Színház énekeseként futott be karriert – Mick Jagger-, Horváth Gyuri pedig Cliff Richard hangján „nyomta”, a többiek vokáloztak. Amúgy pedig koldusszegények voltak.

1969-ben

Egyszer kaptak némi apanázst a KISZ-től hangszerekre, de több más módosabb zenekarral szemben szinte mindent maguk eszkábáltak össze a mikrofonállványtól az elektromos gitárokon át a hangfalakig. Az Atlas 1968-ban kijutott a szófiai Világ Ifjúsági Találkozóra, közkeletű rövidítéssel a VIT-re, miután itthon díjat nyert a Pol Beat fesztiválon. A Fekete bűn című számuk refrénje jól érzékelteti a szocialista szórakoztatóipar politikai elvárásait. „Mert néger vagyok, nincsen jogom és megszakadásig dolgozhatom, / S ha néger vagyok, azért ember vagyok, hagyjatok élni, mert harcolni fogok!”

Mindenesetre Szekeresék a VIT-en találkoztak először élőben a fekete muzsikával, a soul zenével. A dobos hiányos zenei tudásával is szembesült, hazatérve beiratkozott a dzsessztanszakra. A zenekar pályája felfelé ívelt, viszont a szakmai viták is felerősödtek. Egyre gyakrabban szerződtek külföldre, de Gábor kapcsolata úgy megromlott a társaival, hogy 1971 őszén távozni kényszerült.

Miközben hasztalan kereste a partnereket a progresszív rockhoz, beállt „vendéglátósnak”. Alkalmi zenekarokkal végigdobolta a nyugati nagyvárosok zenés-táncos szórakozóhelyeit, többször elszerződött óceánjáró luxushajókra. Amszterdamban – ahol a hetvenes évek elején egy leszbikus-transzvesztita bárban játszott – úgy érezte, mintha idegen bolygóra került volna.

Ott már akkor teljességgel elfogadott volt a másság. Bár gázsija jóval alacsonyabb volt nyugati kollégáiénál, kint nemegyszer fogához kellett verni a garast, itthon jól kijött belőle. Ebben közrejátszott, hogy a kapós holmikat, így hangszereket, erősítőket, mikrofonokat tovább tudta passzolni – ezek mind hiánycikkek voltak a kádári Magyarországon.

A legális nyugati munkavállalásért azonban nagy árat fizetett: tönkrement házassága. Zeneileg azonban sokat fejlődött, megújította dobfelszerelését, s mellékesen remekül megtanult angolul. Nevetve idézi fel a kezdeti bakikat. Így például azt, amikor „coke” (Coca Cola) helyett a nagy igyekezetben „cock”-ot kért (angol zsargonban a szó hímtagot jelent) egy pincérkollégájától, aki történetesen meleg is volt. Ahogy egyre jobban bírta a nyelvet, érdeklődése a műfordítások felé fordult.

Ebben az is közrejátszott, hogy egyik fordítással foglalkozó barátja megkérte: időzavarban van, segítsen neki áttenni magyarra a dél-afrikai Wilbur Smith egyik munkáját. A baráti fordítás olyan jól sikerült, hogy az elsőt még vagy húsz követette. A kiadói megbízások azonban elapadtak, de az ezredforduló táján a holokausztirodalom több alapmunkája került kezébe. Persze nem teljesen véletlenül.

Származásánál fogva őt mindig is foglalkoztatta a zsidóság témája, ugyanakkor az olvasmányai alapján mind jobban megismert holokauszt, és az egyre leplezetlenebb antiszemita közbeszéd még inkább ilyen tárgyú munkák fordítására sarkallták. A már említett hamburgi rendőrzászlóalj története mellett elolvasta „Az európai zsidóság elpusztítását”, amelyben az amerikai történész-szerző, Raul Hilberg átfogó képet ad arról, hogy a nácik 1938 és 1945 közötti hogyan mészároltak le ötmillió zsidót. A tanulmány azért is egyedülálló, mivel a témát nem az áldozatok, hanem az elkövetők szempontjából vizsgálja a szerző.

 – A náci népirtás nem a semmiből jött, az egy hosszú ciklikus történelmi trend betetőzése volt. A kereszténység misszionáriusai azt mondták: zsidóként nincs jogod élni. Az őket követő világi uralkodók azt hirdették: nincs jogod köztünk élni. A nácik úgy döntöttek: nincs jogod élni – fogalmaz Hilberg nyomán Szekeres. Az olvasottak annyira hatalmába kerítették, hogy 2007 táján néhány hónap alatt magyarra ülteti Browning és Hilberg tanulmányait – ez utóbbi esetében az úgynevezett „Student Edition”, az ifjúságnak szánt oktató-tankönyv változatát.

Meg volt győződve, hogy e művekre kapásból talál mecénást, kiadót, elvégre eddig magyarul nem olvasható alapmunkákról van szó. Sőt, úgy gondolta: a megjelentetés jóval több, mint egy sima könyvkiadási ügy – egyfajta kultúrharc –, hiszen a szélsőjobb jóvoltából a náci szennyirodalom itthon is elérhető. Ám alaposan tévedett. Hiába szaladt fűhöz-fához, süket fülekre talált. A kiadók nem láttak benne üzleti fantáziát, az illetékes állami és civil szervezetek pedig jószerével válaszra sem méltatták.

Kisnyugdíjas lévén a magánkiadás sem jöhetett számításba. A jómódú barátok, akiknek felmenői közül sokan odavesztek a holokausztban, szponzori kérésére a fülük botját sem mozdították. A rockdobosból lett műfordító még próbálkozik, reméli, pártfogóra lel. Addig is be-beül hangszere mögé, s perget egy parádés szólót. Kidobolja magából csalódottságát.

Névjegy

SZEKERES GÁBOR 1946 júliusában született Budapesten. Vegyipari technikumot végzett, de egész életében zenélésből élt. Az egykori Atlas együttes dobosaként kezdte 1966-ban, majd sikertelen zenekar-alapítási próbálkozások után alkalmi együttesekben, vendéglátósként játszott – főleg külföldön. A doboláshoz hasonlóan önképzéssel kiválóan megtanult angolul, s a hivatásszerű zenélés mellett életét a holokausztirodalom fordításának szenteli.

1969-ben