Birodalmat épít

Ljudmila Ulickaja: Elsők és utolsók Magvető, 448 oldal, 3690 forint

Regényeket is megszégyenítően vastag novellaválogatást vehetett kézbe a magyar Ulickaja-rajongó nemrég, ám ezzel a külső hasonlósággal ki is fullad az a gyakorlat, amely a rövid prózagyűjteményeket mindenáron valamiféle nagyobb egységként kívánja feltüntetni. Szögezzük le tehát mindjárt az elején: az Elsők és utolsók nem regény, nincs az a filológiai lelemény, ami azzá tenné, hiába járnak át az első részben még csak valamennyire, a másodikban viszont már felvállalt következetességgel a szereplők.

Mégsem okoz csalódást a kötet a csak regényekre figyelő közönségnek. Egyrészt, mert Ljudmila Ulickaja kicsiben is ugyanazt vallja, mint nagyban: ahogy a regény, úgy a novella sem a kísérletezés terepe. Sokkal inkább érdekli egy tiszta és gondmentes hang megtalálása (ebben kiváló partnerre talált a fordító, Goretity József személyében), mintsem az elbeszélői trükkök keresgélése, az irodalom fölforgatása. Úgy is mondhatnánk, írói stratégiáját a történet iránti alázat határozza meg, mintha a nyersanyag súgna neki tanácsokat, és nem ő próbálná kerékbe törni mindazt, amit el akar mondani. Vagyis: itt sosem lesz fából vaskarika. Ez pedig egy letisztult, kellőképpen kiérlelt, nagyobb meglepetéseket nem okozó elbeszélésmódhoz vezet: a novellák is inkább klasszikus elbeszélések, mintsem az útkeresés, a folytonos megújulás állomáshelyei. Talán csak az utolsó két szöveg tartalmaz némi eltérést a bevett narrációs technikától, de ez az eltérés sem drámai. Ulickaját a sorsok köré fonódó történetek érdeklik, azok a történetek, amelyek élesen bevilágítják és értelmezik az adott figura életét. Az ő elbeszélései sosem a részt, hanem az egészt célozzák, vagyis a rövidebbekben is inkább a regényíró mesél, és nem a rezdülésekre, szilánkokra is figyelő novellista.

És mennyire ért a nőkhöz! Vagy az élveteg férfiakhoz. Ritka az olyan elbeszélő, akinek ennyire eleven, hús-vér alakjai lennének. S eközben anélkül lesz női író, hogy látható energiát pazarolna erre a kétes szerepre. Megkapó empátiával és gyöngéd szeretettel tologatja és kíséri figuráit a végzetük felé, akár egy anya a hűtlenné váló gyermekeit. Ugyanakkor kiválóan ért ahhoz, hogy egy-egy mondatban kész portrét rajzoljon a kiválasztott szereplőről. Például: „Elmúlt már harmincéves, nem volt rajta semmi különös szépség, éppen ellenkezőleg, az alsó ajka előrebiggyedt, az orra lógott egy kicsit, és ha európai monarchikus körökben forgolódott volna, a száját akár habsburgosnak is hihették volna, de mivel Szaloszlovo faluból származott, ezért gyerekkora óta csak úgy csúfolták, hogy Lidka-liba.” S már előttünk is a habsburgos parasztlány, aki egy svájci férfira vetett szemet, hogy kikerüljön végre posztszovjet reménytelenségéből.

S eközben ott gomolyog a háttérben a zsidó lét, a sztálini diktatúra vagy épp a rendszerváltás utáni zűrzavar, de ezekből csak annyi fontos, amennyi az egyéni sorsokba beszivároghat. A történelmi tablót boldogan hagyja másra. Ugyanakkor érezhető, hogy az elbeszélések sokszor, talán önkéntelenül is, olyan távlatokat, tereket nyitnak meg, amelyek csak egy regényben lennének igazán bejárhatók. A legsikerültebb szövegek épp ezt a parttalannak tűnő hömpölygést kerülik el (Boldogok, A háttérember, Bárányhimlő, Tubica). Máskor viszont jóformán a semmit, a jelentéktelent bodorítja fel (A kiválasztott nép, Az orosz falvak asszonyai). S bár itt is érezni, hogy valami sorsfordító történik, a szöveg hömpölygése inkább elfedi ezt a törést, semmint kihangsúlyozná. Csattanás helyett szelíden elcsordogál a végkifejlet. Egy-egy szöveg végén gyakorta érezzük úgy, hogy mindent megtudtunk az adott szereplőről (az elbeszélések leggyakrabban amolyan portréképek), miközben egy kis hiány érzet nagyon is termékeny lenne. Mégsem mondhatjuk, hogy túlírtak lennének az elbeszélések, inkább alaposak, minden oldalról megformáltak.

Ez is aláhúzza, amit már tudtunk: Ulickaja nem világokat teremt, hanem birodalmat épít. Az a szerző, akit az elbeszélés hite és boldogsága hajt előre. Akinél a mesélőkedv nem csak egy avítt, tankönyvi fordulat, hanem a legfőbb bizonyosság.

Ljudmila Ulickaja
Ljudmila Ulickaja FOTÓ: KOCSIS ZOLTÁN
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.