Szentendre, szent család: mindünk rokonai, Szabóék

„Már csak az itt lakókat kell elüldözni, hogy vurstlivá alakíthassuk az egész várost” – írta Brenner György egy szentendrei fesztivál ihlette rajza alá, találó túlzással. Hogyan fejlesztették ki Szentendrét önmagából őslakóin kívülálló szempontok szerint?

Hogyan lett belőle kultúrvurstli, vasárnapi nyelven: „a Dunakanyar gyöngye”, „ékszerdoboz”, „múzeumváros”? Magas vendégek szemének kápráztatására, a Kádár kori kiskapitalizmus hizlalására, a fővároshoz kötött s a fővárosból menekülő fölsőbb rétegek kiszolgálására. Erről szól A Szabó család Szentendrén – Szentendre a Kádár-korszakban című kiállítás, melyet csütörtökön nyitottak meg Szentendre főterén a Szentendrei Képtár termeiben, a harmadik századának vége felé járó barokk kereskedőház szomorúan málladozó homlokzata megett.

A rendhagyó kiállításon azért a nosztalgikus retrotárlatok obligát darabjai is megtalálhatók
A rendhagyó kiállításon azért a nosztalgikus retrotárlatok obligát darabjai is megtalálhatók

A rendhagyó kiállításról kívülről egyáltalán nem látszik, hogy rendet hagy. A becsábító kirakatokban a nosztalgikus retrokiállítások obligát darabjai szoronganak: kis képernyős Tisza tévé, első generációs táskarádió, elektromos gitárféleség, kézi kávédaráló, szódásszifon, csatosüveg undzovájter, csupa olyan holmi, amiért nem érdemes HÉV-re szállni, elég beülni a Nádor utcai Terv presszóba.

Aki viszont követte a tavaly ősz óta tartó nagy és nyitott készülődést a Facebookon, az tudta, hogy olyan kiállítás alakul itt semmi pénzből, lelkes ifjak és öreg patrióták összeadott erejéből, tudásából és tárgyaiból, amelynek semmi köze a helytörténeti kiállítások hagyományos szelleméhez. Amit a hagyományos szellem elsimít, az van itt kiélezve: a település föl- és kiemelésének nagy ellentmondásai, konfl iktusai, prózai háttere.

A Fő (akkoron Marx) térről, melyre a kiállítás néz, már 1964-ben megírták az Élet és Irodalomban, hogy ő az ország legtöbbet filmezett, mert filmezésre, történelmi környezet felidézésére legalkalmasabb főtere. Hogy ennek még messzemenő következményei lesznek, már akkor sejteni lehetett, amikor a főtér körül még Magyarország legkisebb kisvárosának 3-4 ezer lakosa élt, a városka pedig gyümölcsfákkal teli mezőgazdasági tájba simult.

Amiért a sok festő- és egyéb művész idejött, a csendes, nyugalmas festőiség, az múlt el rájuk való tekintettel, miközben a hetvenes évek elejétől a nyolcvanas évek közepéig sorra létrejött a sok nagy (vagy legalább népszerű) művész sok kis múzeuma (plusz a folyamatosan bővülő, csodálatos skanzen). KovácsMargit múzeumával kezdve, Czóbelével, Barcsayéval, Kmettyével, Ámos Imréével, Anna Margitéval folytatva, Vajda Lajosséval végezve.

Lángos és romantika
Lángos és romantika

Egyik sem létezett még, amikor 45 évvel ezelőtt, 1966. május 4-én megérkezett ide a Szabó család festőstül. A Szabó család Tomija elsóhajtotta magát: „Csak Itáliában láttam még ilyen melegen romantikus sikátorokat és utcácskákat”. Ennek örömére a kirándulók gyorsan elfogyasztottak néhány lángost, melynek olaja, ó, jaj, a festő nejének kosztümjére cseppent. Lángos és romantika. Ezzel él az ember, ki nem csak kenyérrel.

A népet heti folytatásokban fogva tartó rádiós Szabó család volt a Kádár-korszak szent családja. Bennük avatták szentté a népi demokratikus diktatúrához alkalmazott opportunista kispolgárt. Nem véletlen, hogy a kiállítás a Szabó család szentendrei megjelenéséből indul ki: amit a Szabó család fölfedezett, azt a kádári politika fedezte föl.

Ennek a politikának protokollárisan felhasználható, látványos kirakatváros kellett, a kortárs művészettel való kibéküléshez sok kortársművészetimúzeum, a konszolidáció hoz, a közérzetjavító életszínvonal-politikához, az ország megnyitásához turizmus, vonzó és könnyen elérhető kirándulóhelyek, a főváros gyarapodó szocialista gazdasági és szellemi elitjének telek, üdülőhely, minőségi agglomeráció bejárásra-kijárásra, a magánszektor (a maszek világ) pórázának hosszabbítására kísérleti terep.

Szentendre minderre jó volt. A legjobb. Így aztán a különböző érdekek összegződtek, s egyesült erővel irányították a központi fejlesztési forrásokat Szentendrére. A csendes kis kisvárosból zajos nagy kisváros lett, melynek egész természeti, mezőgazdasági környezetét belterületté nyilvánították, beépítették családi házakkal, üdülőkkel és tájidegen, randa lakótelepekkel. Így nőtt a város területe és lakossága a sokszorosára: kiéleződő társadalmi konfliktusokkal, a közlekedés, az ellátás, a közművesítés súlyos gondjaival.

A filmanyagok, hanganyagok, plakátok, grafi kák, képeslapok, fotók, használati tárgyak tömegét a folyamatok ambivalenciáját föltáró szövegek értelmezik. A korszakkal mélyebben ismerős látogatót olyan fi nom, ironikus utalások fogadják, mint a „renegát” Gyilasznak Az új osztály című, csak kéziratként, csak az „új osztály” bennfentesei számára kiadott könyve – giccses nippekkel és Kovács Margit-kerámiákkal egy vitrinbe összezárva.

A különböző korszakokban készült városfejlesztési tervrajzokból megismerjük azt a Szentendrét is, mely sajnos – vagy szerencsére – nem jött létre. A múzeumi negyedet sajnálhatjuk, annak meg örülhetünk, hogy a filmesváros, színházváros, díszletváros megalomán tervezeteihez a nyolcvanas években már nem volt erő és pénz.

A kiállítások összetolják az időt. Egy régi tévékészülékben, régi felvételről az ifjú Zsámbéki Gábor, a szentendreiteátrum protagonistája meséli lelkesen, milyen remek és természetes színtér ez a főtér. Aztán a falon követhetjük, hogyan csúszott le a teátrum kommerszbe a kezdeti idők érdemes előadásai után, melyekért talán még valamelyest megérte pokollá tenni a főtér lakóinak és vendéglátóinak életét és a csúf nézőtérrel évente több hónapra megsemmisíteni a főtér architektúráját.

Odabent a FerenczyMúzeum plakátja a hatvanas évekből kiállítást hirdet a Tanácsköztársaság emlékére. Odakint, a Kucsera Ferenc utca sarkán emléktábla őrzi Kucsera segédlelkész emlékét, aki „az 1919. június 24-i ellenforradalomban mártírhaláltszenvedett”.

Odabent a kulturális programok bő választéka alatt egy plakát alsó sarkából hirdetik, hogy „A Duna-Kanyar (sic!) legromantikusabb szórakozóhelye a művelődési otthon alagsori helyisége”. Odakint már minden harmadik házban olyan vendéglátóipari egységet találunk, melyet a romantikaversenyben indítanak. Miközben a művelődés otthonai már rég a realizmus áldozatává váltak.

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.