Enyedi Ildikó: Kicsi koromtól súlyosan olvasásfüggő voltam, éjjel-nappal olvastam, még enni is csak akkor tudtam, ha ott volt előttem a nyitott könyv. Nemcsak buszon és villamoson olvastam, hanem gyaloglás közben is. Nem tudom, mi vezérelt, hogy nem estem folyton hasra.

Dragomán György: Nem voltak Marosvásárhelyen külföldi könyvek a boltokban, magyarországi kötetek sem nagyon. De mindent be lehetett azért így-úgy szerezni. A szüleim mellett kicsi koromtól felolvasott a nagymamám és a bejárónőnk is, aki naponta jött a beteg nagymamám miatt. Így nőttem fel, nénikkel és szövegekkel. A Svejket is felolvasta a bejárnónő. Hétéves lehettem.

Magazin: A Svejket? a bejárónőt éppen az érdekelte?

Dragomán György: Engem érdekelt. Tetszett a rajz a sárga borítón. Fogalmam sem volt, miről szól, odaadtam a néninek, ő meg felolvasta. Később rengeteget és gyorsan tudtam olvasni. Bármit, csak könyv legyen. A Tarzan hat kötetét három nap alatt olvastam el. Iszonyú csalódott voltam, amikor kiderült, hogy vagy 18 kötete van.

Enyedi Ildikó: Sajnos a felolvasásokhoz én nem tudtam befogni ennyi nénit. De a szüleim esténként sokszor verseket olvastak fel egymásnak. Én meg füleltem. A varázsecset című mesekönyvet, az abszolút kedvencemet, anyukám olvasta fel. Mély, archaikus, a népmesék tisztaságával felérő történetek, gyönyörű nyelvezettel. Csak negyvenéves korom körül jöttem rá, hogy az egyik legkedvesebb költőm, Nemes Nagy Ágnes írta.

Magazin: Talán a sok felolvasásnak köszönhető a filmhez való kötődésük, lehet, hogy a Dragomán-írások is ezért filmszerűek?

Dragomán György: Lehet, hogy innen ered. Rengeteg meselemezt is hallgattam. Meg a Kossuth rádiót. Amikor hazaértem az iskolából, kezdődött a felolvasás, ha meg délutános voltam, akkor előtte. Gyönyörű nagyregényeket hallgattam így végig. A fogorvos édesapám is sokat olvasott, novellákat írt, ha feljöttek éjszaka a barátai, felolvasta őket.

Magazin: Marosvásárhely is pezsgő szellemi és kulturális életű kisváros volt, mint Nagyvárad, kolozsvár?

Dragomán György: Olyan, mint amilyenek máshol a nagyvárosok. Láttam, mindenki fontosnak tartja a kultúrát, olvas, ír, fest, szobrokat készít. Az orvosok művelt, elit értelmiségieknek számítottak. Apának sok író barátja volt, Sütő András, Bodor Ádám, Székely János, Vári Attila, Csiki László, és korán kezembe adta a könyveiket. Szamizdatunk nem volt, egy kivételről tudok, abból baj is lett. Apa ajándékba kapta a Gulag szigetvilágot, és kölcsönadta valakinek, aki aztán meghalt a buszon hazafelé. A táskájában volt a Szolzsenyicin-kötet, benne apám névjegyével. Behívták a szekusok, kihallgatták. A tiszt mondta, hogy hivatalból el kellene olvasnia, mire apám azt felelte: akkor érdekes munka szekustisztnek lenni, ha ilyeneket kell olvasnia.

Enyedi Ildikó: Volt Pesten egy oázis, a központi Szabó Ervin. Intelligens könyvbeszerző dolgozhatott ott, hihetetlen kincseket hozatott be. Például Arthur Koestler összes művét, szépen végig is olvastam őket angolul. Nagyjából húsz év múlva kezdték fordítani Koestlert, addig itthon mindenki csak a Sötétség délbent ismerte. Számomra meghatározó néhány könyve, az Alvajárók például.

Dragomán György: Édesanyám egy gimnáziumi könyvtárban dolgozott a tanítás mellett. Sokat jártam oda, majdnem ott is laktam egy időben, annyit olvastam. De kortárs angol nyelvű irodalmat a nagy könyvtárakban sem nagyon lehetett találni.

Enyedi Ildikó: A filmekkel mi volt a helyzet? Miket vetítettek Marosvásárhelyen?

Dragomán György: Filmekben nagy hiány volt. Sok vacak ment, szovjet és észak-koreai tucatmunkák. A magyar film nagy ritkaság volt, így bármit adtak, megnéztem. Láttam például a Falfúrót. Nem értettem belőle semmit, csak azért néztem meg, mert magyarul volt. Tizenegy éves lehettem. Aztán többen kalózkodni kezdtek, becsempésztek videókat. Volt egy furcsa időszak ’86 körül, amikor a mozikban felállítottak tévéket, az első sor elé hármat, ugyanaz a film ment videóról. Két-három hétig tartott, utána egy pillanat alatt megszűnt. Akkor már tudtam angolul és németül, fordítottam a becsempészett filmeket. Utána a nagymamámék szereztek videolejátszót, s a családnak fordítottam. Megnéztünk naponta két filmet. A szüleim akkorra már elvesztették az állásukat, mert eldöntötték, hogy kivándorolnak. Kaptunk egy kazettát, két film volt rajta. Cím nélkül. Nagyjából háromezer filmet láttunk három év alatt. Volt valami alligátoros horror, majd jött egy Kubrick-film! Furcsa érzés volt, nem tudtuk, mit fogunk nézni, csak a várakozás volt bennünk. Ma is keresem ezt az élményt.

Enyedi Ildikó: Kubricktól a Gépnarancsot először fekete-fehérben láttam. A filmlaborban rendes, 35 mm-es kalózkópiákat csináltak, amiket aztán mindenféle helyeken vetítettek pár embernek. Bíró Yvette filmesztéta, még mielőtt a hetvenes évek végén disszidálnia kellett, kis klubot vezetett a Filmtudományi Intézetben. Fontos volt, hogy ott lehettem ezeken a vetítéseken.

Dragomán György: Honnan lehetett tudni róluk?

Enyedi Ildikó: Fogalmam sincs már. A kereteken kívül gondolkodók valahogy mindig megtalálták egymást, mint egy kisvárosban. Negyven nézőnél több nem fért be. Volt pár ilyen kicsi hely. Szűrt választékkal, de el lehetett csípni olyan filmeket, amelyeket nem hoztak be moziforgalmazásra, csak zártkörű vetítésen bukkantak fel. Az Egyetemi Színpadon is lehetett jó filmeket látni a hetvenes évek második felében. Tizenhéttől tizenkilenc éves koromig Dél-Franciaországban éltem. A ’68-as fiatalok közül sokan lehúzódtak délre, a hegyek között, kommunákban éltek, kecskéket tartottak. Igazi poszthatvannyolcas egyetem volt, ahol a papám tanított két évig. Komoly filmklub működött. Izgalmas volt egy pesti gimnáziumból az ottani, még a nyugati viszonyok között is szabad szellemiségűnek mondható bölcsészkarra kerülni. Érdekes módon semmiféle kulturális sokkot nem éreztem, az volt a normális. Sokkot akkor éreztem, amikor hazajöttem.

Magazin: Egy 15 éves fiúnak nem jelentett sokkot a más országba költözés?

Dragomán György: A szüleim 1986-ban minden követ megmozgattak, hogy átjöhessünk Pestre, azt mondták: nézzük meg mi is, hol fogunk élni! Akkor jártam életemben először külföldön. Utána még két év eltelt, mire kijöhettünk. Nehéz volt itt is, noha nem kellett például magyarul beszélő filmekre vadásznom. De inkább az volt nehéz, hogy előtte majdnem három évig búcsúzkodtunk. Nem tudtuk, mikor jöhetünk el, teljes bizonytalanságban éltünk. Búcsúztunk éjjel-nappal. Egy idő után inkább már nem találkoztam a barátaimmal sem, mert milyen dolog az, hogy naponta elbúcsúzunk? Itt ez elmúlt. Jött helyette a honvágy.

Magazin: Miből élt a család két munkanélküli szülővel?

Dragomán György: Mindent, amit lehetett, eladtunk, az utolsó másfél év nagyon nehéz volt, az ócska piacra jártunk, felesben árultuk mások dolgait. A könyveket is eladtuk – nemcsak a pénz miatt, hanem azért is, mert egyenként csupán 50 könyvet hozhattunk magunkkal, és nem éreztük etikusnak, hogy elhozzuk onnan az amúgy beszerezhetetlen darabokat. Én sem hoztam el a saját ötvenemet. Most megveszek mindent újra a fiaimnak, antikváriumokban.

Magazin: Évek óta hallunk Enyedi Ildikótól egy régi, nagy vágyról, hogy szeretné megfilmesíteni Füst Milán regényét, A feleségem történetét. Miként lehet az, hogy ha valakinek ennyire fontos az irodalom, soha nem adaptált még irodalmat?

Enyedi Ildikó: Pontosan azért, mert annyira fontos volt. Füst Milán lesz a nagy kivétel. Minden jel szerint most végre megvalósul ez a terv. Egyedülálló a pályámon olyan tekintetben is, hogy nem „szerzői film” lesz: 130 perces Füst Milán-„reklámfilm”, mert az a célom, hogy ugyanúgy ott legyen a repterek könyvesboltjaiban is, mint Márai. Füst Milán besorolhatatlan alkotó. Túllóg az irodalmon, mint amikor valakinek kilóg kezelába a takaró alól. Kezelhetetlenül nagyszabású gondolkodó és művész. Elolvastam A feleségem történetéről megjelent korabeli kritikákat, s azt láttam, hogy mindenki azzal a kis szerszámos táskával áll neki az értelmezésnek, ami a konvencionális irodalmi közeg sajátja. De a lényeghez ezzel a szerszámkészlettel nem lehet hozzáférni.

Dragomán György: Hasonlóan jártam Weöres Sándor Psychéjével. Amikor először olvastam, tudtam, hogy regény. Aztán kiderült, hogy mások számára ez egyáltalán nem evidens. Megnéztem a korabeli recepciót, s láttam, csak Lengyel József vette ezt észre.

Magazin: Mit jelent az, amikor valakinek a legelső játékfilmje jelentős nemzetközi sikert hoz, vagy akinek a második regénye valósággal berobban a kortárs világirodalomba? Segített ez valamiben?

Enyedi Ildikó: Az Arany Kamera, a legjobb első film díja Cannes-ban azt jelentette, hogy létezem. Egy közösség, ha számomra ismeretlen emberekből áll is, befogad. Ez fontos érzés. Annak az átélése, hogy nem izolálva lebegek a semmiben. Ami a továbblépést illeti, Az én XX. századom után megszületett az első gyerekem, akire ugyanolyan erővel összpontosítottam, mint előtte az első játékfilmemre. Amikor minden más rendező beletaposna a gázba, akkor én két lábbal tapostam a fékbe. Így alakult, és nagyon jó volt így, annyira sokat jelentett nekem az a két év a lányommal. Így lett teljes az életem.

Dragomán György: Ez a megerősítés fontos nekem is. Nehezen, kínlódva írtam az első regényemet, hat-hét évig, s a keservek után egyszerre született meg az első regényem és az első fiam. A könyv megjelenéséig nem tudtam biztosan, író leszek-e valaha. Aztán egyszerre lettem apa meg író. Szóval ezt az élményt én is átéltem. Közel voltam mindig a fiaimhoz, hiszen otthon dolgozom. Sokszor akkorra időzítem a kenyérsütést, frissen sült kenyérrel várom őket délutánonként, amikor hazajönnek.

Magazin: Sokan mondják, hogy egy jó könyvet még lehet írni. A másodiknál dől el, hogy nem csak véletlenül sikerült-e jól az első.

Dragomán György: Nem akarom romantizálni, keserves munka írni. De ha összeáll egy novella, vagy az egész feszültsége úgy működik, ahogy kell, az nagyon szép. Az a nehéz, hogy ezeket a szép érzéseket meg kell valahogy belül, mélyen őrizni, hogy tartsák a lelket bennem, amikor kell. A fehér király nemzetközi sikerének köszönhetően sok megerősítést kaptam, van mit elraktároznom. A második regényem megjelenésekor született meg a második fiam. Úgy éreztem, végképp felnőttem.

Enyedi Ildikó

Született: 1955. november 15-én Budapesten. Foglalkozása: filmrendező. Balázs Béla-díjas érdemes művész. Négy évig tanult a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetemen, majd 1979-től 1984-ig a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Játékfilmjei Cannesban, locarnóban, velencében és sok más fesztiválon szerepeltek, gyűjtöttek jelentős díjakat. Legutóbb 2009-ben az e lső szerelem című rövidfilmje – melynek főszereplője a lánya, Júlia – nyerte el két fesztivál fődíját.

Enyedi Ildikó ajánlja

Könyv Lev Tolsztoj: Háború és béke

Hatodjára is lenyűgöző, Tolsztoj ír három mondatot, s látjuk az egész báltermet az összes emberrel, érezzük a palotán kívüli havas szelet is.

Filmes Site daazo.com

Aprily Zoltán és Deák Dániel ötlete alapján jött létre a rövidfilmes honlap. A két alapító próbál magyar rövidfilmeket terjeszteni, izgalmas filmeket lehet találni ott – ingyen.

Film HAjdu Syabolcs Bibliotheque Pascal

A Filmszemle nyertese: a felszínen varázsmese, közben egyszerű, következetesen végigvitt film, szabad és szép vállalkozás.

Dragomán György

Született: 1973. szeptember 10-én marosvásárhelyen. Foglalkoyása: író. Tizenöt éves kora óta él magyarországon. a pusztítás könyve után a második regénye, a fehér király 2005-ben jelent meg magyarul, 2007 tavaszán már csaknem 20 nyelven készültek a kiadására. Rendkívüli sikert aratott a regény az Egyesült Államoktól Németországon át sokfelé, most már körülbelül 30 nyelven olvasható.

Dorogmán György ajánlja

Könyv Sebastian Barry: Egy eltitkolt élet

Most jelent meg magyarul. „ Valaha éltem az emberek között, és általában véve kegyetlennek és ridegnek találtam őket.”

Tévésorozat Drót

Egy baltimore-i rendőrőrs hétköznapjai. A város bűnözőit próbálják elfogni. Olyan, mint egy nagyregény, érdemes egymás után, DVD-n végignézni mind az öt évadot.

CD Juhász Gábor 1978

Ezt hallgatom pár hete, élvezetes zene, fülbemászó dalok Juhász Gábor szerzeményei, közben van bennük valami fojtott és hosszan zengő fájdalom.