Ottlik-kalandok
Amikor II. Erzsébet angol királynő 1993-ban Magyarországon járt, készítettünk egy angol nyelvű külön-Népszabadságot. Zalai István főszerkesztő-helyettesnek jutott eszébe, hogy egy „brit napilap” nem lehet meg bridzsrovat nélkül. Könnyű dolgom volt, csak elővettem Ottlik Géza 1979-ben a londoni Victor Gollancznál megjelent Adventures in Card Play című könyvét, és egy kis bevezető után bemásoltam azt a fejezetet, amelyet minden valamirevaló bridzsező nagyon élvez: „A házban lakó hímnemű lények közül valószínűleg egy különösen élénk kiscica, Frédi – vagy helyesebben Sir Frederick, Metzengerstein grófja – volt a legjobb bridzsjátékos, legalábbis a lejátszás területén.
Ha Timót bácsi volt a felvevő, Frédi felugrott valakinek az ölébe, majd onnan az asztal sarkára mászott, hogy értő szemekkel tanulmányozza a leterített lapokat.” Timót bácsi nem veszi észre, hogy Frédi macska szép nyugodtan rátelepszik egy a bridzs szabályai szerint az asztalra tett kártyára, és így nem nyúl érte, amikor megtehetné. A megfelelő pillanatban aztán a cica leugrik az asztalról, az ominózus ász láthatóvá válik. Timót bácsi rögtön ki is játssza, és ezáltal olyan fogással teljesíti vállalását, amit akkor sem értene meg, ha napokig magyaráznák neki!
Nem tudom, a királynő hogyan fogadta, de amiket Ottlik összeírt, annak csodájára járnak a legnagyobb bridzsjátékosok is. A könyvnek 2005-ben hetedik utánnyomását adták közre, két évvel később pedig a Bridge World című New York-i folyóirat szakértői a világ több ezer bridzskönyve közül harmadiknak szavazták meg! Érdemes megjegyezni, hogy ugyanezen a listán a hatodik helyet Darvas Róbert Right Through the Pack című, magyarul eddig könyvalakban meg nem jelent, 1947-es műve foglalja el. (Magyar címe A pakli szemével, lényege, hogy a kártyacsomag mind az 52 lapja elmesél egy történetet, amelynek ő maga a játszma sorsát eldöntő hőse.)
Mert a bridzs a húszas években nagyon gyorsan terjedt itthon, a Budapesti Hírlap heti bridzsrovatát Ottlik, a Színházi Életét Darvas Róbert vezette, egymást múlták felül a cikkeikkel. És rögtön kitalálták hozzá, hogy mindig egy-egy kis történetbe ágyazzák a partik leírását. A polgári közönség jól mulatott Ottlik pancserein (mindig a partnert látva bennük, sosem magát) meg Darvas tébolyultjain, akik az őrültek házában elképesztő gondolatokat megvalósítva győznek az ésszerűen játszó orvosokkal szemben.
Ottlik életében ellenezte, hogy a könyvet megjelentessék magyarul is („nincs rendes magyar bridzsnyelv, nincs tíz játékos Magyarországon, aki igazán megértené, nincs megfelelő fordító hozzá, a regényem olvasói megvennék, és csak otthon jönnének rá, hogy nem szépirodalom, hanem valamiféle bridzsrejtvénygyűjtemény”), de azért adott neki magyar címet egy rövid, a Bridzsélet című közlönyben megjelent, maga fordította részlet kedvéért, végrendeletében pedig mégis hozzájárult az esetleges kiadáshoz.
A fordítást Homonnay Géza nagymesterrel ketten készítettük el az Európa kiadó számára, amikor Osztovits Levente igazgató úgy döntött, nem lehet teljes az Ottlik-sorozat nélküle. Mielőtt nekiláttunk volna, felmentem az Országos Széchényi Könyvtárba, hogy ott őrzött hagyatékában ellenőrizzem: nem készített-e legalább piszkozatnak magyar szöveget hozzá. Megírtam már e lapban, micsoda élmény volt bölcsész-bridzsező lelkemnek, amikor a kiadójával folytatott angol nyelvű levelezés másolatának olvasgatásába belefáradva megfordítottam egy lapot, és a másik oldalon előbb G. B. Shaw Szent Johannájának, majd Hemingway Az öreg halász és a tengerének fordítását pillantottam meg.
Ó, istenem! Volt időszak ennek a zseninek az életében, amikor ahelyett, hogy novellái-regényei megjelentetését sürgetve keresték volna meg a kiadók, örülnie kellett, hogy gödöllői „száműzetésében” legalább fordítói munkát kapott. Milyen szerencséje ez a magyar Dickens-, Shaw-, Evelyn Waugh-, Osborne-, Hemingway-, Gottfried Keller- és Thomas Mann-olvasóknak (ahogy a Németh László-féle Karenina Anna is ennek az ostobaságnak köszönhető)! S a világ bridzsezői is jól jártak vele, mert nyilván nehezebben találta volna meg az odaillő kifejezéseket a könyvéhez, ha nem kell ilyen mélységben a legnagyobb angol nyelvű szerzők szövegeivel foglalkoznia.
A hetvenes évek elején kezdték folytatásokban közölni újszerű meglátásait a Bridge Worldben. Az egyik számban aztán megjelent egy olvasói levél, ami egy igazából nem túl érdekes hibára hívta föl a figyelmet. Ottlik dühös levelet írt a szerkesztőségnek, hogy ő Pesten egyedül küzd az anyaggal, ott New Yorkban a világ legjobb játékosai és bridzsírói pedig képtelenek rendesen átnézni és kiszűrni a tévedéseit! Bocsánatot kértek azzal, hogy annyira „lenyűgözték őket korszakalkotó meglátásai, egyszerűen képtelenek voltak hibakereső szemüveggel olvasni, amit írt”. Valóban nagyon fontosnak tartották az elemzéseit: az első részletet kézhez kapva leállították a készülő lap nyomását, mert „nem engedhették meg maguknak, hogy a közreadásban bárki megelőzze őket”! Ugyan ki?
Különben nem volt könnyű Ottlikot tévedésen kapni. Ma már létezik olyan komputerprogram, amely a kiosztás összes kártyájának ismeretében mindig meg tudja mondani, mi a jó játék. Argay Gyula nagymester végigvette vele a magyarul Kalandos hajózás a bridzs ismeretlen vizein címmel megjelent könyv kétszázvalahány játszmáját, és nyolc-tíz kisebb hibát talált. Azt mondja, olyan érzése volt, mintha Ottlik számítógépet használt volna akkor, amikor még ki sem találták.
Már tudni lehetett, hogy Ottlik különleges játéktechnikai fogásokat fedezett föl, amikor egyszer mögé ültem az I. osztályú csapatbajnokságon. Úgy tanul a legjobban az ember, ha kibicelés közben megpróbál saját tervet kialakítani a játszma lejátszására. Szerencsére viszonylag sokat gondolkodott, el tudtam dönteni, hogyan játszanám. Meglepetésemre ő egészen másként nyúlt hozzá. A harmadik ütésnél belelestem az ellenfél lapjába, és láttam, hogy én elbuknám a vállalást, ő viszont teljesít: olyan büszke voltam, hogy részese lehetek egy Ottlik-féle csodának! Aztán a következő hívásban rossz lapot játszott ki, és miután elbukta a felvételt, nem tudtam megállni, hogy a versenyen fokozottan érvényes „Kibicnek kuss a neve!” szabály ellenére meg ne említsem, mit hagyott ki. – Éreztem – kezdte, de a folytatást már nem hallhattam, mert csapattársai még a teremből is kituszkoltak. Nemcsak azért, mert neveletlen voltam, hanem mert nekik a „művészetnél” fontosabb volt a meccs megnyerése. Tudták, ha elkezd gondolkozni a már befejezett leosztáson, nem fog figyelni a következőkre.
Akik ismerték, tudták, mennyire le tudja őt kötni a bridzspartik elemzése. Lengyel Péter az Élet és Irodalomban fel is szólított mindenkit, hogy hagyják a briddzsel Ottlikot, különben sosem készül el az Iskola a határon folytatásával. Bridzsezők tehát behúztuk fülünket-farkunkat, a magas irodalom ügye mégiscsak fontosabb, és lélegzet-visszafojtva figyeltük, mikor fog megjelenni a Buda. Úgyis tudtuk, hogy abból sem marad ki a bridzs.
Ottlik a hetvenes években a fiatal magyar írók példaképe lett. Tandori ha csak teheti, beleszövi nevét versébe-könyvébe, Lengyel Péterrel szoros kapcsolatot alakított ki, ő lett hagyatékának kezelője is, és nem hagyta hidegen Esterházy Péter gesztusa sem, aki egyetlen papírlapra lemásolta a teljes Iskolát.
Nem könnyű megfogalmazni, mivel érdemelte ki a csodálatukat. Egyrészt nemcsak azzal, amit írt. Hanem a tartásával. Esterházy írja: „Ottlik létezése azt tanítja, hogy az írás olyan mesterség, melyet nem elég tudni, szeretni, ismerni meg csinálni, nem elég radikálisnak lenni, okosnak és szakszerűnek: hanem még tisztességesnek is kell lenni. Ottlik valamiféle méltóságot ajánl vagy kínál nekünk”.
A világ kifordult Ottlik alól a negyvenes években és az ötvenes években, még a hatvanas–hetvenesekben is, de ő mindig azt tartotta: „Az élet nagyszerű dolog. Az, mindenek ellenére”. És ezért ugyanúgy átjátszotta, átgondolkodta magát rajta, ha világát ezek fenyegették vagy ha azok. Bújtatta Vas Istvánt a fasiszták elől, bridzsezni tanította Gödöllőn az egyetemistákat, akiket azért kellett feleségével albérletbe fogadniuk, hogy éhen ne vesszenek. Nem ment el a hivatalos átadóra, de mielőtt átvette volna a József Attila-díjat a minisztérium épületében, még megkérdezte a művelődési miniszterhelyettestől, hogy várnak-e ezért tőle cserébe valamit, mert akkor nem kell neki.
De azért mégis az volt a legfontosabb, amit és ahogy írt. Aki giccsel elárasztott irodalmunkban a modern regényt akarja megérteni és megszeretni, nem találhat jobbat az Iskola a határon olvasásánál. Hamar megérti, hogy a szereplők fejében zajló folyamatok legalább olyan fontosak, mint ami megesik velük. Megérti, hogy a helyszínek, hangulatok, érzések, pillantások – egyáltalán: a viszonyulások – teszik ki az egészet. Például hogy mit jelent a hóesés: „Aztán komolyan rákezdett, hullt a hó szakadatlan, s ahogy teltek az órák, inkább erősödni látszott, mint alábbhagyni. Mértanóra jött, utána földrajz. A tanterem ablakait szinte elvarázsolta ez a kavargó, fehér színjáték; mintha egy óceánjárón utaznánk valahová, nem tudtam levenni a szemem az egyhangú és csodálatos látványról. Részeg lett az ember, olyan hirtelenül érkezett a hóesés. Erre a lehetőségre nem is gondoltam.”
Az olvasó egyszer csak maga is elkezd azon a posztmodern kérdésen gondolkozni, ami az írót egész életében a legjobban foglalkoztatta: el lehet-e mesélni egy történetet? Van-e történet, és az az egy történet egyetlen történet-e? Felfoghatja-e bárki más, ami velem történt, megértheti-e egyáltalán valaki az én történetemet?
Az Iskola talán még olvasható hagyományos regényként is, de a végül befejezetlen Buda már semmiképpen. De mindegy, mert letehetetlenül izgalmas akkor is, ha sosem tudjuk meg, mi a történet vége. Sőt, azt hiszem, el sem kezdődik, csakis közepe van.
S ha ezt elfogadjuk, hirtelen összeér a két oldal. Ott van egyrészt a világ, amelyet a maga teljességében nem ábrázolhat a mégoly nagy író sem, mert az élet egyetlen jelenségét sem tudja teljes biztonsággal megragadni. Másrészt a játékok játéka, a bridzs, amelyet viszont meg lehet fejteni: „az emberben egy türelmetlen szomjúság él, sürgető igény, némi világosságra. A valóság roppant szőtteséből legalább egy tenyérnyi helyet szeretne tisztán látni, teljesen megérteni. A kicsi gyermek, mihelyt tudomást szerzett arról a használható hipotézisünkről, hogy a dolgoknak okuk van, faggatni kezd bennünket, mindennek az okáról, ami csak az eszébe jut, aztán, logikusan, ezeknek az okoknak az okairól, s véget nem érő »Miért?«-jeinek sorozatára hamar kimerülnek a válaszaink. »Csak!« és »Eredj játszani«. Egy bridzsjátszma, ha mégoly absztrakt is, része a valóságnak, paránya. S abban különbözik a többi részétől, hogy itt végére tudunk járni a »miért«-ek láncának.”
Ottlik-centenárium
Ottlik Géza (1912–1990) május 9-én volna százéves. Ebből az alkalomból a Petőfi Irodalmi Múzeumban egész napos felolvasást tartanak az író Iskola a határon című művéből. Május 22-én pedig Ottlik-kamarakiállítás nyílik a múzeum két szobájában.
