Érdi Tamás kezdetben rejtvényfejtésnek tekintette a tanulást. Amikor egy motívum meghallgatása után megkérdezték tőle, hogyan folytatná, néha sikerült – de ha nem, akkor is jókat nevettek.

Népszabadság - Szabó Bernadett

A csendet szereti Érdi Tamás. Amikor a koncert alatt elnémul a közönség, és a légy zümmögését is meghallani. Naponta öt-hat órát gyakorol, de ezek a pillanatok mindenért kárpótolják. New Yorkban tapasztalta először, hogy a közönség állva tapsol – édesanyja a fülébe súgta: standing ovation.

Öt és fél hónapra, kilencven dekával született, de mire átvitték a koraszülött klinikára, hetvenöt deka volt. Amikor a mentősök kiléptek a szülőszoba ajtaján, azt kérdezték egymástól, érdemes-e egyáltalán ezzel a csecsemővel elindulni. A látását a hibás inkubátorkezelés miatt vesztette el. Amerikába vitték a szülei, hátha egy japán szemspecialista segít rajta – de már késő volt. Az orvos azt mondta: ez a gyermek még nem tudja, mi hiányzik neki, de ha húszéves korára bármiben kiemelkedik a többiek közül, nem is fogja megtudni. Amikor most, harmincévesen Tamás viszszagondol erre, úgy véli: amit egyik kezével a sors elvesz, a másikkal visszaadja.

Bár ez sem teljesen igaz. Moszkvába utazott tizenhét évesen, hogy részt vegyen a Louis Braille Nemzetközi Zongoraversenyen (első helyezést ért el), és akkor vesztette el motorbalesetben az egyik bátyját. Ő tanította meg Tamást járni és beszélni. Úgy ült le a zongorához, hogy megmenti a testvérét, aki éppen kórházban feküdt, de a sérülései túl súlyosnak bizonyultak.

A kántortanító dédapa zongorájára négyéves korában talált rá a vörösberényi családi házban. Érdi Tamás elkezdett „pötyögni” rajta, és – mint utólag elmesélték neki – különböző hangnemekben eljátszotta a Marseillaise-t. Próbálkozott a fuvolával és a hegedűvel is, ám örök barátságot végül a fekete-fehér billentyűkkel kötött. Mindenben a zenét kereste; megállapította például, hogy a villamos, amikor fékez, fisz hangon szól. Gyermekkorában ronggyá hallgatta Chopin keringőit Kocsis Zoltán előadásában.

Éppen Kocsis Zoltánnak mesélt róla az édesanyja, Érdiné Szabó Márta tévés szerkesztő, és a zongoraművész annyit felelt: ha ennek csak a fele igaz, foglalkozni kell vele. Tanácsot adott, ki ért Magyarországon a legjobban a kicsikhez. Így került Tamás Becht Erikához, aki a mai napig foglalkozik vele, és akit a második mamájának nevez.

A zongoradarabokat a tanárai, Becht Erika, Kollár Zsuzsa és Eckhardt Gábor segítségével tanulta meg. Léteznek ugyan Braille-kották, de a nagyobb művek ilyen formában nem érhetők el, ráadásul sokszor hibásan írják át a darabokat. Kezdetben rejtvényfejtésnek tekintette a tanulást. Amikor egy motívum meghallgatása után megkérdezték tőle, hogyan folytatná, néha sikerült – de ha nem, akkor is jókat nevettek. A tanárai később új módszert dolgoztak ki: elmondják a hangokat, a jeleket, a szüneteket, a darabok szerkezetét, mert Tamásnak „nyers” kottaélményre van szüksége. S csak ha már tud egy művet, akkor hallgatja meg felvételen. Lassan kialakul a saját elképzelése, és jöhet a finomítás.

Mielőtt egy zongoraversennyel fellép valahol, előhívja az emlékezetéből (Erika ilyenkor a kottaellenőrző szerepét tölti be), és elég két-háromszor eljátszania, hogy a legapróbb hibákat is kiköszörülje. Amikor Vásáry Tamással előadták Mozart kétzongorás versenyművét, Vásáry nem találta a szemüvegét, és viccből megkérdezte: én most itt mit játszom? Mire Érdi Tamás lejátszotta az ő szólamát is. Vásáry felmutatott az égre, és közölte: ezt ott fenn döntötték el…

Népszabadság - Szabó Bernadett Nincs egyedül ezzel a véleményével. SzabóMagda írónő így jellemezte Érdi Tamást: „Én csak írni tudok, de Tamás ujjaival az Isten üzen.”

Milyen hátrányát érzi annak, hogy nem lát? – kérdezték tőle gyermekkorában. –Miért, mi az a hátrány? – kérdezett vissza. Ennek így kellett lennie, vallja a mai napig. Időnként viccelődnek, ha például az édesanyja szabálytalankodik vezetés közben, Tamás érdeklődik: jobb, ha ezt nem látom?

A végletekig kifinomult hallása néha gondot okoz. A hétéves Tamás legelső vizsgakoncertjén lépett fel a zeneiskolában. Bachot játszott, és a darab közepén hirtelen megállt, kezét a levegőben tartva. A tanára rémülten odaszaladt hozzá, és megkérdezte, miért nem folytatja? „Nem hallod a zajt? Bachot repülővel…?” – felelte, és megvárta, amíg csend lett. Elmagyarázták neki, hogy ez nem így működik. S amikor néhány év múlva Abonyban, Chopin g-moll balladájának leghalkabb részénél elkezdtek harangozni, ő szemrebbenés nélkül zongorázott tovább.

Nem a hátrány jut eszébe Érdi Tamás egyik példaképének, Kocsis Zoltánnak sem. Ő így nyilatkozott ifjú kollégájáról: „Sokkal érzékenyebben nyúl a billentyűkhöz, mint a látó emberek. Úgy hiszem, hogy az ő játékában bizonyos dinamikai tartományokban olyan érzékenység van jelen, ami nálunk természetszerűleg nem lehetséges. Talán chopini mértékkel lehetne ezt a képességet mérni.”

A verseny a lovaknak való, nem a zongoristáknak – mondta Leon Fleisher, akinek tanítványaként Tamás négy évet töltött Torontóban. Vásáry Tamás biztatására mégis részt vett a Leeds-i Nemzetközi Zongoraversenyen, ahol bekerült a világ 33 legjobb zongoristája közé, a harminc év alatti kategóriában. A titok nyitja talán annyi, hogy nem versenyként, hanem koncertként fogta fel a dolgot.

A harmincadik születésnapját tavaly munkával ünnepelte. A Szépművészeti Múzeumban koncertezett, Vásáry Tamással Schubert-négykezest játszott, Kocsis Zoltán pedig a Gracioso Kamarazenekarral vezényelt egy Mozart-zongoraversenyt. Törőcsik Mari színművész a kedvéért jött fel Kaposvárról; a hangja ma is a legkedvesebb számára, mert gyermekként az ő előadásában hallgatta a János vitézt.

Szívesen felidéz egy másik tavalyi fellépést is, a szibériai Jekatyerinburgban, ahol a Szverdlovszki Szimfonikusokkal játszott. A koncertek bevételéből a zenekar árvaházakba látogat, hogy a komolyzenét megszerettesse a gyerekekkel. Érdi Tamás maga is sokszor zongorázott iskolákban, Kuvaittól Floridáig, és nagyon örül, hogy ez itthon is kezd divattá válni. Veszprém megyei kistérségi iskolákba, eldugott falvakba a Kodály-évben hívták először. Úgy érezte, hogy igénylik ezt a kisdiákok, akik pisszenés nélkül végighallgatták Kodály és Bartók műveit.

Kevéske szabadidejében szeret rádiót hallgatni (a Ki nyer ma? adását semmi pénzért ki nem hagyná), és gyakran internetezik egy számítógépes program segítségével, amely felolvassa a képernyőn látható szöveget. Színházba is szívesen jár – aki elkíséri, elmondja neki, mi látható a színpadon, a többit megoldja a képzelőerő.

És ott a fő szenvedély, az olvasás. Édesapja, Érdi Sándor tévés újságíró esténként a világirodalom kimeríthetetlen tárházából olvas fel neki. Tamás szobájában az egyik falat magnókazetták borítják be (a Háború és béke vagy három tucat kazettát betölt): ami egyszer már „műsorra került”, bármikor újrahallgatható.

Nem tudom megállni, hogy meg ne kérjem, játsszon valamit. Széles mosoly a válasz. Feláll, óvatos léptekkel odamegy kedvenc Bösendorfer zongorájához, kezével végigsimítja az oldalát. Leül, és ujjait a billentyűkre teszi.

Innentől megfejthetetlen titok az egész.

Kapcsolódó cikkek: A zeneszelektor | A beton szaga | Kohn bácsi krónikása | A Real Madrid magyar nagykövete | A nevelőművész