Nyugat-Európa fél. Sokan úgy érzik, a csónak megtelt, túl sok a bevándorló, de ezen belül is főként az iszlám térnyerése miatt aggódnak. Pedig a muzulmán lakosság aránya a világon itt a legalacsonyabb (alig 5 százalék), mégis: erőszakkal, fanatizmussal, bűncselekményekkel hozzák összefüggésbe őket. Vajon jogosak-e ezek a félelmek, vagy csupán egy, a kisebbségen belüli radikális kisebbség okozza a problémát? Másrészről megtett-e Európa mindent, hogy valóban otthont nyújtson a bevándorlóknak, integrálja őket vagy csak az olcsó munkaerőt látta bennük?

Annyi bizonyos, hogy az első liberális kísérlet, a multikulturális társadalom holland modellje kudarcot vallott. Gert-Jan Segers iszlámszakértő, a kereszténydemokrata párt háttérintézetének vezetője szerint a holland modell válsága tulajdonképpen a politikai korrektség tabuinak ledöntésével kezdődött: Peter Bolkenstein liberális politikus fogalmazta meg még a kilencvenes évek elején, hogy a marokkói iszlám bevándorlók integrációjával bizony gondok vannak. A figyelmeztetésére ráerősítettek a 2001. szeptember 11-i merényletek, majd a szélsőséges Pim Fortyn meggyilkolása.

Eközben a hollandok nap mint nap azzal szembesültek, hogy a városaik megváltoztak, mind kulturális, mind biztonsági szempontból. A holland és a külföldi közösség között nem volt átjárás, mintha két párhuzamos világ alakult volna ki. És ez nem csak holland sajátosság. Hasonló tapasztalatokról számoltak be a németek, a britek, a franciák és a skandinávok is. A nyelvi, kulturális, életmódbeli és - nem utolsósorban - a vallási különbségek miatt egyre tágult a szakadék a többség és a kisebbség között. Érdemes persze feltenni a kérdést, hogy a párhuzamos társadalmak születésért kizárólag a bevándorlók felelősek-e vagy a többségi társadalom is bűnös, hiszen - a hamis tolerancia hirdetése helyett - nekik kellett volna világos szabályokat felállítani? Ma különösen a fiatal muzulmánok helyzete aggasztó: ők már nem tartoznak sem az iszlám világba, sem Európába, valahol a két kultúra között maradtak. Az eredmény: teljes frusztráció, ami gyakran utcai erőszakba torkollik. A jövő nagy kérdése, hogy lehet-e őket integrálni - oktatással, munkalehetőséggel, kulturális programokkal, sporttal - az európai társadalmakba. Ha ez nem sikerül, akkor a nyugat-európai nagyvárosok könnyen bandaháborúk helyszínévé válhatnak...

Az iszlám "fenyegetés" árnyékában több európai ország (köztük a korábban a nemzeti érzésre, patriotizmusra nem sokat adó Hollandia) ismét elkezdte keresni saját identitását. Ennek farvizén jelennek meg mindenütt a szélsőséges politikusok, köztük a holland Gert Wilders, aki már kimondottan az iszlámot tartja a fő ellenségének: ő lett azoknak a kisembereknek a hangja, akik eddig úgy érezték, rájuk, az ő félelmeikre senki sem figyel. De ha már itt tartunk, ne feledkezzünk meg a pozitív példákról sem: a Nyugat-Európa legnagyobb muzulmán közösségével rendelkező Rotterdam élén tavaly óta a muzulmán Ahmed Aboutaleb áll. A marokkói-holland munkáspárti politikus feltett szándéka, hogy hidakat építsen a kultúrák, vallások, népek között és ezzel eloszlassa az előítéleteket. Aboutaleb a sikeres beilleszkedés példája: 14 évesen érkezett szüleivel Marokkóból, mérnöki diplomát szerzett, és volt már államtitkár is a holland kormányban.

Gert-Jan Segers mégis úgy látja, a hollandoknak van okuk az aggodalomra: a provokáló filmrendezőt, Theo van Gogh-ot az amszterdami utcán gyilkolták meg. "Igazi vallási gyilkosság volt: ilyenre korábban nem volt példa" - hangsúlyozza, hogy az eset miért is döbbentette meg annyira a toleranciát korábban alapértékként tisztelő holland társadalmat. Szembesülniük kell azzal is, hogy a muzulmán fiatalok egy része a mecsetekben nő fel, és kap a liberális európai értékrendtől egészen eltérő nevelést - gyakran arabul, törökül, vagyis a többség számára érthetetlen nyelven. A véleménynyilvánítás szabadsága, a vallásszabadság ettől a világtól teljesen idegen.

Kérdés, hogy egyértelműen fenyegetésként kell-e kezelni az iszlámot, vagy van-e esély egy europaizált iszlámra, amely elfogadva az európai értékeket és jogi kereteket, a többi vallás mellett békésen működhetne? Az euroiszlám tézisének ma is több hirdetője van, ellenben követője jóval kevesebb. Németországban a muzulmán szervezetek vezetői is ezt vallják, és óvnak attól, hogy a többség kizárólag a vallási fanatikusokat lássa bennük: "A nyugati államok okosságán múlik, hogy bűnösnek kiáltják-e ki a muzulmán közösségeket és ezzel elidegenítik őket, vagy éppen ellenkezőleg, megpróbálnak velük együtt fellépni a bűnözők ellen" - mondta a szaúdi Nadeem Elyas, a németországi muzulmánok egykori elnöke.

Épp a békés egymás mellett élést tartja problematikusnak a holland szakértő: bár Hollandia lakosságának csak öt százaléka muzulmán, ez a közösség folyamatosan kapcsolatban van a világ iszlám lakosságával, amelyen belül - Segers szerint - egyre nő a fundamentalisták aránya. - Korábban nagyobb volt a távolság a "mainstream" muzulmánok és a fundamentalisták között: ma viszont sokan azt mondják, hogy az eszközeikkel (az öngyilkos merényletekkel) nem értenek egyet, de a céljaikkal igen. Nem kell hozzá sok, hogy a módszerekkel is azonosuljanak.

Nem mindenki ennyire borúlátó. A német Peter Heine, a Humboldt Egyetemről abban bízik, hogy az iszlám rugalmas, évszázados történelme során mindig tudott alkalmazkodni a különféle társadalmakhoz. A mai Indiában például egészen másképp működik, mint Irakban vagy Észak-Afrikában. Nincs tehát ok arra, hogy hosszú távon ne fejlődjön ki egy európai irányzata. Ehhez persze két fél kell: a problémákat ma már nem szabad szőnyeg alá söpörni, de az együttélés alapjait sem lenne jó megkérdőjelezni. Nincs is nagyon más megoldás: milliókat száműzni vallási okokból - ez végképp nem lenne európai megoldás.

Vodka és mecset

Az üzbégek egy része egyenesen Allah italának tartja a vodkát. Ez csak egy példa arra, hogy az itteni muzulmánok mennyire másképp élik meg az iszlámot, mint közel-keleti vagy észak-afrikai társaik. A lányok hagyományosan fehér ruhában mennek férjhez, és szoknyában, magas sarkú cipőben gyűlnek imára a mecsetekben. Szívesen pózolnak a fotósoknak, és ebben a férfiak sem találnak kivetnivalót. Mint ahogy az alkoholfogyasztásban sem.

Hasonló a helyzet Oroszországban is: bár az iszlám a külsőségekben látványosan előretört az utóbbi években, nincs nyoma bigott vallásosságnak. Identitásának meghatározásakor egy csecsen vagy ingus valószínűleg megemlíti az iszlámot, de mindennapjait nem sokkal jobban hatja át a vallás, mint egy oroszét a pravoszlávia, vagy egy magyarét a katolicizmus. Nincsenek csadorban járó nők, az alkohol sem hozzáférhetetlen.

Az iszlám elit hagyományosan jól megtalálta a helyét a történelmi Oroszországban, különösen a befolyásos tatár körök révén. Az ő kezdeményezésükre épült meg a múlt század elején Szentpétervár központjában a háromezer főt befogadó, ma is működő Nagymecset. Ugyanekkor épült Moszkvában is a Központi Mecset. Az építkezések a XXI. században új lendületet kaptak: Kazanyban 2005-ben készült el Európa legnagyobb mecsete, és tavaly Groznijban adták át a Csecsenföld Szívét, amely a kontinensen a "legmagasabb minaret" kategóriában viszi a prímet. Azt viszont nem tudni, hogy pontosan hány muzulmán lakosa van Oroszországnak. A szándéktól függően hol 8, hol 25 millió hívőről szólnak a hírek, hol arról, hogy 2050-re a jelenleg 143 milliós - addigra kevesebb, mint 120 milliós - Oroszország lakójának többsége az iszlám követője lesz.

A muzulmán hívek országos arányának felsrófolásában paradox módon mind az iszlám, mind a pravoszláv egyházi elit érdekelt. Előbbi, hogy feltörekvő erejét igazolja, utóbbi, hogy érveljen az állami támogatás fontossága mellett és hogy felrázza saját híveit. A nagy egyházi ünnepeken ma már elmaradhatatlan a gyertyát tartó Vlagyimir Putyin kormányfő, akit viszont ez nem tart vissza attól, hogy a muzulmánok történelmi szerepét hangoztassa Oroszországban. Putyin egyébként még államfőként hozzájárult ahhoz, hogy négy éve az ország megfigyelőként csatlakozzon a Szaúd-Arábia által 1969-ben létrehozott Iszlám Konferenciához.

Nyilas Gergely (Moszkva)