Poszt 2011

Az idei POSZT egyik szakmai beszélgetésén megkérdeztem az éppen ott lévő alkotókat, van-e módjuk kommunikálni a többi társulattal. Sejtettem persze a választ. Amikor néhány napra rá Alföldi Róbert elmondta, hogy a(z azóta kiderült: legjobb előadás- és egyben közönségdíjas) Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból (rendező: Alföldi Róbert –Nemzeti Színház, Budapest)előadásának napján délben találkoztak egy helyi sramlizenekarral a pellérdi ipari parkban, a helyszínen, s kérték őket, ne játsszanak olyan szépen, mert ez a koncepció, s illesztették őket össze a darabbal, végképp világos lett az ábra. Annyit kell próbálniuk, adaptálniuk az új környezetbe a darabot, hogy a többieket alig látják, hallják.

Nemcsak e külső helyszínes előadás Pécsre transzponálása tehette próbára a művészeket, a technikát; a debreceniek Mesés férfiak szárnyakkal (a különleges látványvilágáért, a színházi eszközök komplex használatáért kapott díjat, Csokonai Színház, Debrecen, rendező: Vidnyánszky Attila) kozmológiai, bibliai, űr- és géntechnológiai környezete és mozgatása, logisztikája mindenféle helyszínen extra erőfeszítést igényel. Az orosz-szovjet elkésettség, a negyedik kiskirály későn érkezésének és gályarabságának balladisztikus, liturgikusan szépséges szomorúsága és az űr meghódításának embert felülmúló, az emberélettel alig számoló hübrisze kombinálódott a monumentális atmoszférikus színházban. A szünet nélkül majd három órán át játszott darab (a nézőkkel a középső sávban, az ide-oda forgatott körben) a szöveget nem értő külföldi kritikusok számára is, mint mondták, felejthetetlen, kimagasló színházi élmény.

Jó, hogy a debreceniek másképpen is tudnak játszani: a permanensen dinamikus, mozaikokból és sok szálból szövődő tobzódás mellett másnap A revizor (rendező: Vlad Troickij)kifejezetten lassú, csendekkel, szünetekkel, a lehetségesnél egy lélektani pillanattal tovább kitartott, gyakran néma lassúsággal, komótos lélektani realizmussal aprólékosan kidolgozott (többek által unalmasnak, mások által zseniálisnak vélt) darabja teljesen más eszközöket igényelt. Hlesztakov mindannyiu(n)k belső réme: kihozza belőlünk azokat a fantáziákat, amire a legrosszabb, leginkább szorongó, kiszolgáltatott és manipulálható énünk csak képes.

Orosz érintettségű darab érkezett tehát mindkétszer Debrecenből, ahogy azt jó ideje megszoktuk tőlük. A Nemzeti Három nővére is az (Andrei Serban), a felolvasószínházak (off-program) közt szintúgy akadt orosz témájú: a Szása/Szása (Zalán Tibor), s az ugyancsak a kísérők közt bemutatott Dolcsaja vita Brezsnyev lányáról Csákányi Eszterrel is ilyen. Ez utóbbi leginkább országismereti adalékokkal szolgálhatott a fiatalok számára – a Brezsnyev-lány személyes tragédiájának, apjával való gyötrelmes viszonyának ábrázolása nem mélyült el katartikusan. A Három nővér még mindig újat hozni tudó feldolgozással lepett meg. Mozgásos, pantomimes elemekkel, Versinyin (Alföldi Róbert) felejthetetlen, wolandi/revizoros, derűsen erőteljes bevonulásával, Natasa (Mészáros Piroska) kitartott kispolgári, erőszakos, ízléstelen, banális kisszerűségével, ami erősen különbözött a most Olgát játszó Udvaros Dorottya klasszikussá vált másféle (látványosan uralkodóbb) Natasájától. Az akkori, Katona József Színház-beli előadás több szereplője jelen volt itt –különös megsokszorozódást, beágyazódást, önidézetet okozva ezzel a darabnak és előadásnak. A jó ritmusú, a függönnyel is játszó, azt bevonó előadás nem (ahogy a Gogol-feldolgozás sem) a hatalomra, hanem a személyek önmagukhoz való viszonyára koncentrált, s az interperszonális vonatkozások közül is másra figyelt: az Olga-Versinyin relációra (a hármas búcsújelenet koreográfiája lélegzetelállító volt), az Irina-Szoljonijra, kézzel foghatóbb okokat találva több lebegőnek elfogadott csehovi talányra.

A történelmi szembenézés önmagunkkal alakulóban lévő folyamat, ezt példázza a fődíjas (ld. fent) darab, s Kovács Márton–Mohácsi István–Mohácsi János: Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe – (Nemzeti Színház, Budapest)előadása is. Ez utóbbi a János vitézen át az oroszokkal, a franciákkal, a németekkel és saját múltunkkal, megalkuvásainkkal, behódolásainkkal és meghurcoltatásunkkal való szembenézést jeleníti meg mesével, zenével, történelmi, szerelmi kavalkáddal, az ingatag szereplők kettős szerepeltetésével.

A „darab a darabban” fogásával egy másik előadás (Pintér Béla: Szutyok, rendező: Pintér Béla)is él. Az előző zenészi (Kovács Márton) díjat kapott, a másodiknak a legjobb színpadi szövegért járó és a színésznői díjakat adták. A szutyok fordulatos történetével azt láttatja, hogy a nehezen szerethető, sérült, szépséghibás gyerek hogyan vadul el, meg hogy mi lesz a behízelgőből, s merre, milyen szélsőségek felé vezet az őket követők (nevelőszüleik) sorsa, sztereotípiákon, az azokról való leoldódáson és politikai ideológiákon át.

A saját gyerek utáni vágy a saját nevelt lányával, a cigánylánnyal összeszűrt viszonyba vitte a férfit (érdekes, ezt az elemet a szakmai vitában nem különösebben firtatták). Az egri Prolikban és a vígszínházbeli Mikvében a nőn tett erőszak került előtérbe. Az ártatlan, érzelmi zsarolással házasságba kényszerített ifjú leányt az egri előadás végén a homályos hátterű álsegítő becsteleníti meg álmában, hátulról, velünk szemközt (a fekete és szürke, majd az álombeli fehér kontrasztjára épülő, a naturalista színjátszástól szépen eltávolodó játékidő végén, újra a szürke pokróc alatt). A legjobb értelmű bulvárnak (azaz egyjelentésűnek) tekintett budapestiben is retteg egy menyasszony az előtte álló testi eseménytől, s nem kaphat segítséget, sőt: tragikus véget ér élete. A komikus és tragikus elemekből összeálló, jó ritmusban előadott, sodró, nehéz levegőjű történet főszereplője Eszenyi Enikő, a nőtársaival szolidáris, empatikus fürdőalkalmazott, aki nem hagyja, hogy bántalmazza az egyik oda járó nőt és (időlegesen megnémult) lányát a férj, apa, a brutális képviselő. Plasztikusan, érzékletesen, lélektani és érzéki következetességgel derült ki: az embertelen normák közé kényszerített létezés, mindenfajta fundamentalista elvárás – életellenes. (Pap Vera, a szabályokkal lojális idősebb fürdőalkalmazottat alakító színésznő játékára díjat kapott a MASZK színészegyesülettől.)

Az utolsó nap darabja, a budapesti Katona A mizantrópja (fordította: Petri György, díszlet: Bagossy Levente m. v., rendező: Zsámbéki Gábor) a többihez képest rövid, ám kompakt, pontos, összeszedett, átütő erejű előadás. (A zsűri különdíját kapta meg.) Természetes versbeszéde, tárgyi berendezésének a díszlet nélküli ürességből és lomtár jellegből funkcionálissá váló látványa a szélsőségek mindenkori haszontalanságának, kelletlenségének, kellemetlenségének, élhetetlenségének érzetét erősítették. A mizantróp, miután szerelme nem vonul ki vele a világból, a színpadon talált lomokból eszkábált kalyibájába menekül, s nevetség tárgya lesz. Sem az ő konok, eszement nyíltsága nem működtethető büntetlenül, hiszen önellentmondásos, mindenkire direkt rácáfoló kényszer hajtja, s igyekezete a szerelemnek úgyis ellenáll, sem ellenlábasának, a lánynak, Céliménenek a taktikája, a mindenkit háta mögött kibeszélő attitűd nem maradhat észrevétlen, megtorlatlan. Szembesítik is a lányt (a modern technika eszközeivel) vele, önmagával. A darab aktuálpolitikai kicsengést kap a nemzeti mentés

postás, a címszereplőt (Fekete Ernőt) a bíróságra beidéző Ujlaki Dénes, a becsületbíróság tisztje és védelmezettjük, a fűzfapoéta (Máté Gábor) hármasában. A szabadszájú, szabadelvű értelmiségi kritikai hevülete és a konzervatív népfi sértődékenysége a művészet és a mindenkori kritika nehéz viszonyáról ugyancsak szól. A köztes figurák, például a hajlékony barát, Philinte (Kocsis Gergely) testtartásával, gesztusaival, beszédével, mimikájával megértő – és simulékony. Figurája az érzékeny egyensúly kikísérletezése megalkuvás és együttérzés közt. Ahogy végül hintáztatja az Alceste-be szerelmes lányt, akit, ha barátja nem választja, ő is megkaphat, ennek a pozíciónak a reményeit és veszélyeit, sekélyes biztonságát testesíti meg. A kiváló Petri-fordítás a kultúrák, nyelvek együtt létezésének nehézségeire is emlékeztet. A külföldiek nem minden előadás – s nem minden szakmai vita – esetében kaptak hathatós nyelvi segítséget, de ez is beszédesen hatott. A fordítás a nyelvi kompetencián túl intelligens megértés, lényegátadás, téma- és problémaérzékenység, figyelem, kommunikáció és lélekjelenlét kérdése. Az idei POSZT mindezt beleértve is szerencsésen alakult, a díjak, úgy tűnik, nagyrészt tükrözik a leírt-elmondott szakmai véleményeket – azzal a kitétellel, hogy Kulka János fergeteges alakításait valamiképpen méltányolni kellett volna, nem vitatva el Mucsi Zoltántól a Nehézben nyújtott alakításáért kapott legjobb férfi főszereplő díjat. (E Bárka-beli Háy-darabban, r.: Bérczes László, az Anya, a hátával némán, kifejezően játszó Lázár Kati teljesítményét ugyancsak méltatták a vitákon.)

Az időjárás és a technika kegyeltjei is voltunk, az ismételt előadásokra nagyobb eséllyel juthattunk be, mint korábban, a jegypénztárosok és a nézőtéri felügyelők jóindulata kísérte a zömében telt házas előadásokat, kísérőprogramokat, vitákat. Az új stáb és a hármas válogatórendszer bevált, erős munkák érkeztek. A tereiben, helyszíneiben megújult Pécs (ahogy ez a helyi politikai akarat artikulálásában is kifejeződött a záró tájékoztatón) ragaszkodik a folytatáshoz.

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.