Az ember tragédiája a Dóm téren

Hová lett lényem zárt egyénisége”, indított a Vidnyánszky-féle Tragédia a 80. éves Szegedi Szabadtéri Játékok ünnepélyes jubileumi évadnyitójaként, múlt időbe téve Madách Imre sorait és egyben múlt időbe téve a paradicsomi boldogságot is. Ha nem is a közepénél vágott bele, de rögtön a harmadik színből idézett az előadás nyitánya, melyben Ádám (Rátóti Zoltán) és Éva (Ónodi Eszter) munkásruhában lapátolja szorgosan a földet, körülöttük a görög színházak lelátóit idéző félkörívben, szintén kubikusnak öltöztetett színészek és statiszták dobolnak lapátjaikkal. Tizenöt méter magasból fehér köpenyben az Úr (Varga József) tekint le az első emberpárra. Az Úr szakállát jelképező (de akár kitekeredő papírtekercsként is értelmezhető), fehér díszletelem köti össze az égi magaslatot a színpaddal és ebbe van középtájt beépítve a forgószínpad, hogy a Tragédia színrevitelének egyik legnagyobb kihívását, a különböző színek gyors egymás utáni váltakozásait segítsen megoldani. Mindeközben a színpad mellett a kövön – szinte észrevétlenül várva belépőjét – némán, feszült figyelemmel várakozik a mezítlábas, kopaszra borotvált fejű, feketébe bújtatott Lucifer (Trill Zsolt). A „Nem így volt ám ez egykor, szebb időben” sorára a forgószínpadon feltűnik az elveszett Éden képe, majd megelevenedik a szín, megmozdul a tömeg, záporoznak az almák és felsejlik az első emberpár kiűzetése a Paradicsomból.

A merész és hatásos felütés már korábban is sikert hozott Vidnyánszky Attilának, például A három nővér esetében, ahol rögtön a harmadik felvonással indított, ám erre még önmagában nem járt volna Meyerhold-díj, ha nem sikerült volna neki ezzel a gesztussal valami teljesen újszerűt csempésznie a darabba, a szöveg, a gondolatiság csorbulása nélkül. A három nővér esetében csakúgy, mint a Szegeden bemutatott Tragédiában a jelenből való visszatekintésről van szó, a múlt idilljének, a meg nem lelt boldogság reményének felidézéséről, az itt és most kiábrándító valójából kiindulva. A Tragédia esetében már csak emlék az Édenkert boldog nyugalma, a jelen a küzdés és a mardosó kétely, a nem éppen optimizmusra serkentő színek pedig álomképekként elevenednek meg. Ennek ellenére mégsem vész a totális kiüresedés és reménytelenség nihiljébe az egész, megmarad a bizakodás és a küzdés, amire a darab záróakkordjaként először Ádám, majd a magaslatról aláereszkedő és fehér köpenyét szürke uniformisra cserélő Úr és vele együtt az összes szereplő egy emberként szólítja fel a közönséget. A sötétből előbújt Lucifer pedig ismét magányosan gubbaszt, ezúttal a színpad hátsó részén.

Madách művében végig jelen van az individuum és a közösség közt feszülő ellentét, hol az egyén, hol pedig a tömeg kapva nagyobb nyomatékot és ugyanez figyelhető meg a szegedi rendezésben is. Hangsúlyosak a főszereplők kulcsjelenetei, de a szöveg és a helyi adottságok által megkívánt tömegjelenetek uralják a színpadot és sodorják magukkal Ádámot és Évát, akik hol cselekvőkként, hol külső szemlélőkként élik át a történelem nagy viharait. Elvitathatatlan érdeme az előadásnak, hogy a tömeg szinte állandó és összehangolt mozgatása megtölti a teret és mozgalmassá varázsolja a színeket, de jól megfigyelhető a debreceni Csokonai Színház tagjaival kiegészülő beregszászi társulat összeszokottsága is, ahogy nemcsak együtt, de egymással is játszanak, ezáltal varázsolva élővé az előadást. A plakátokon beígért színházi ikonok, kisebb-nagyobb szerepeikben teszik hozzá a magukét az összhatáshoz. Igazán elemében van a Keplert alakító Cserhalmi György, vagy a Miltiádész szerepében feltűnő Gáspár Sándor, de remekel a Péter apostolként megjelenő Blaskó Péter is.

Az egyén és a közösség, a jó és a rossz, a sötétség és a fény, a kétely és a remény színről színre végigvonuló dualizmusa mellett Vidnyánszky rendezésében különösen nagy hangsúlyt kap a küzdelem, a hősies és közös erőfeszítés, mely köthető a rendezés egyik kulcseleméhez a földhöz is, és amely ez esetben a kezdéskor kapja a legnagyobb szerepet. Vidnyánszky gondosan vigyáz azonban arra, nehogy túlságosan is „földhöz ragadttá” váljon a darab, hiszen a Dóm tér adottságai teljesen más színpadképet kívánnak, mint a korábbi bemutatóknál használt terek. A földet és a főbb díszletelemeket az egyszerűség, de gazdag asszociációs lehetőség jellemzi, emellett kiemelik a tér monumentalitását, ellentétben az emberi lények parányságával.

Hatásos képek váltakoznak, mindvégig a vizualitást tartva előtérben, hiszen ekkora színen és a négyezer fős közönség előtt nem vihető sikeresen végig a minimalizmus, így csak egy-egy kulcsjelenetben érvényesül a lecsupaszított tér, így adva nagyobb nyomatékot a darab mondandójának. Mint már jó ideje, most is Olexandr Bilozub Vidnyánszky Attila díszlet- és jelmeztervezője. Bilozub nemcsak a teret öltöztette ötletesen, de a színészeket is. Az est legötletesebb húzása minden kétséget kizáróan a római szín bujaságát hangsúlyozó öltözékei. A nők a mellükön kivágott ruhák alatt/felett vastag szivacsos melltartót viseltek, melyekre a leleményes tervező mellbimbókat applikált, hogy mellőzve minden meztelenséget, kikerülve az obszcenitás vádját, inkább humort és pajzánságot lopjon a jelenetbe.

Nem példa nélküli az a rendezői húzás, mely szerint Ádám és Éva helyenként megkettőződik, inkább külső szemlélővé válik, míg alteregójuk mint például a Fáraó (Tóth László) vagy Hippia (Szűcs Nelli) válnak az adott szín cselekvő résztvevőivé, ám ez csak bizonyos színekben történik meg. Az első sorból ezt nem volt nehéz követni, bár még így is könnyű volt elveszteni a fonalat, ha egy kicsit is lankadt az ember figyelme. Az viszont mindenképp szerencsésnek mondható, hogy mind Tóth László mind Szűcs Nelli jól oldották meg a rájuk háruló nem kis feladatot. Szűcs Nellinek sikerült annyi egyéniséget és a szerephez mérten hol drámaiságot, hol humort csempésznie az általa életre keltett nőalakokba, hogy mellette Ónodi Eszter kívülállóként szemlélődő Évája gyakorta igencsak fakónak tűnt. Nem tudom, hogy szándékos rendezői fogás volt-e Éva karakterének gyengítése, vagy csak így alakult, de Ónodi kevés emlékezetes pillanatot tudott produkálni a szegedi előadáson. Különösen csalódás utolsó szavainak, „Anyának érzem, óh, Ádám, magam.” súlytalansága, mellyel mintha csak azt mondta volna: Ádám, megyek a boltba. Rátóti pátosszal teli megnyilatkozásainak ellensúlyaként is felfogható mindez és működött is néhol, de nem ebben a sorsfordító mondatban. Első hallásra nem győztem ünnepelni Vidnyánszky választását, hiszen Ónodi valóban intelligens és izgalmas színésznő, méltó az „örök nő” megformálására, de az eredményt látva már korántsem tűnt egyértelműen jó választásnak. Valahogy hiányzott belőle az a fajta plusz, amitől igazán izgalmassá válhatott volna, vagy talán csak alteregójára bízta azt, amit tőle vártunk volna és Szűcs Nelli megfelelően tudott is élni a számára felkínált lehetőséggel.

Vidnyánszky Tragédia-felfogásában a Rátóti Zoltán által megformált Ádámot nem az ifjonti hév és kíváncsiság hajtja. Érett és kételyekkel teli figura, akiben már megfogalmazódtak a kérdések, Lucifer megjelenése csak a katalizátor számára. Ebből következik, hogy egy érett Ádám, egy intelligens, kifinomult eszközökkel dolgozó, kellően tapasztalt és cinikus Lucifert kíván, de Lucifer alakjában benne kell lennie az ős gonosznak is, mert végül is mégiscsak bosszúért lihegő bukott angyal ő, akit a pusztítás, Isten fő művének tönkretétele hajt. Trill Zsolt, nem először öltött Madách nyelvén ördögi valót Vidnyánszky irányítása alatt és ez meglátszik kiforrott szerepformálásán. Trill lenyűgöző a pengeéles elméjű, cinikus, manipulatív, a 2x2 józanságával az embert a földre húzó kísértő szerepében, aki ruganyosságának és kifinomult mozgáskultúrájának köszönhetően valami állatiast, vagy inkább ördögi vonást vitt a figurába, mintha tényleg ő lenne az Édenbe bűnt vivő paradicsomi kígyó. Trill mindvégig kirobbanó energiával mozgatja az előadást, megfelelő egyensúlyban tartva a szövegmondást és a mozgást. A rombolás vágya tüzelte Lucifernek tökéletes ellenpontja a magasban elhelyezkedő, távoli és megközelíthetetlen, művét csak messziről szemlélő Isten, de Lucifernek Ádám számára is méltó ellenféllé kellett válnia. Ádám és Lucifer kapcsolata kiemelt szerepet kapott Vidnyánszky Tragédia felfogásában azt a maga összetettségében, ellentmondásosságában bontva ki. Különösen nagy kihívás ez, mind a rendező, mind a Lucifert megformálója számára, mivel egy érettebb Ádám figuráról van szó. A Rátóti Zoltán által játszott Ádám egy rendkívül éber, elmés és kifinomult Lucifert kíván, aki pontosan tudja, hogyan piszkálja fel kíváncsiságát, költöztesse belé az egyre inkább mardosó kételyt, olyat, aki mindent bevet azért, hogy az eseményeket kritikusan szemlélő, önállóan gondolkodó emberré formálja Ádámot, azáltal, hogy jeges vízként zúdítja nyakába az emberiség történelmét: a hatalom, a kiszolgáltatottság, a romlás, az erkölcstelenség, a zsarnokság és a pusztítás krónikáját.

Madách műve egyszerre európai, és nagyon is magyar. Születésekor jól illeszkedett korának európai szellemiségébe és a kortárs európai irodalomban uralkodó trendbe, de jellegzetesen és sajátosan magyar, tele fájdalommal és kiábrándultsággal, de ugyanakkor a befejezésében ott munkál a soha ki nem oltható optimizmus szikrája, mely a leghalványabb reménysugárra képes lángra lobbanni és éltető tűzként lobogni. Ebből a szellemiségből táplálkozik Vidnyánszky Attila rendezése is, mely kellően ünnepélyes hangulatú és az eseményhez méltóan megfogalmazott monumentális előadást eredményezett. Érdekes módon azonban a legemlékezetesebb pillanatokat éppen a letisztultabb elemekben rejlő ötletesség szülte, mint például, amikor Ádám a magasból lelógatott lámpásra mászik fel Lucifer hátán, hogy közelebb kerüljön a Teremtőhöz, de félúton megakad, és csak lebeg ég és föld között. Rátóti ebben a pillanatban, az élet értelméről való elmélkedésében nőtt fel leginkább szerepéhez, és találta meg a pátosz és a kétkedés pontos egyensúlyát. Ez az a pillanat, amikor számomra beigazolódott, miért is kell egy középkorú férfival játszatni Ádámot, és miért éppen Rátóti Zoltánnal. Ez az a pillanat, amikor Ádámon keresztül valóban egy érett, az ifjúság idealizmusán már túlhaladott ember kétségei fogalmazódnak meg saját és az emberiség létezésével és a létezés értelmével kapcsolatban. Egy olyan ember kétségei, akinek a Paradicsom a múlt, a kétely a jelen és a remény a jövő.

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.