A katonai-ipari komplexum,

Közhely, hogy a gazdaságinövekedés egyik feltétele a technológiai innováció, amipedig elválaszthatatlan a kutatás-fejlesztéstől. Sokkal kevésbé ismert azonban, milyen körülmények szükségesek a magas szintű kutatás-fejlesztéshez. Mármint nem elméletben, hanem a való világban.

Ötven év telt el azóta, hogy az 1960-as elnökválasztáson győztes John F. Kennedy megkezdte mandátumát. Az esemény azonban elsősorban nem Kennedy, hanem a távozó elnök, Dwight D. Eisenhower 1961. január 17-én elmondott búcsúbeszéde1 kapcsán emlékezetes. Eisenhower először szólt nagy nyilvánosság előtt egy olyan jelenségről, amely társadalomtudósokat évek óta foglalkoztatott, a köztudatba azonban ennek a beszédnek köszönhetően került be. A több szakértő bevonásával egy évnél is hosszabban fogalmazott beszédében katonai-ipari komplexumként hivatkozik politikai, üzleti, katonai és tudományos elitcsoportok együttműködésének arra a II. világháborút követően intézményesült rendszerére, amely a termelési folyamatokat úgy vonja egyre erősebben befolyása alá, hogy közben a társadalom képtelen ellenőrzést gyakorolni felette.

Annak ellenére, hogy a fogalom közéleti diskurzusokban gyakran felbukkan, a katonai-ipari komplexum tényleges jelentését máig homály övezi. A hivatkozások jellemzően a nagy hatalmú lobbik kormányzati befolyásának veszélyeire korlátozódnak, és figyelmen kívül hagyják a lényeget: a gazdasági növekedés uralkodó téziseinek kritikáját. A katonai-ipari komplexum ugyanis nem csupán a demokratikus ellenőrzés alól magukat kivonó elitek geopolitikai kockázatokat hordozó érdekérvényesítésének rendszerét jelenti. Ennél sokkal többről van szó: annak a kérdésnek az első koherens, empirikusan alátámasztott magyarázatáról, hogy mi képezi a gazdasági növekedés alapját. Ehhez a levezetéshez persze a politikai retorikánál mélyebbre kell ásni.

A gazdasági növekedés technológiai feltételeinek tárgyalásakor a közgazdaságtani ortodoxia –ha nem is expressis verbis – a haszonmaximalizáló egyén posztulátumából indul ki. A modern kapitalizmusban, szól a tézis, az egymással versengő, utilitarista termelők, szolgáltatók abban érdekeltek, hogy a szintén utilitarista fogyasztók igényeit egyre magasabb szinten, mind hatékonyabb munkaszervezéssel, sőt a fogyasztói szükségletek anticipációjától vezérelve elégítsék ki. Ez folyamatos kutatás-fejlesztésre kényszeríti őket, aminek a következménye technológiaváltás, új termékek és szolgáltatások megjelenése, a meglévők növekvő szofisztikációja stb. Röviden: a gazdasági-technológiai fejlődés mozgatórugója maga a fogyasztó. Az ortodoxia ugyan elfogadja, hogy a posztulátumban implikált feltételek a leginkább liberalizált gazdaságokban is csupán korlátozottan érvényesülnek, de ezt legfeljebb az alapvető mechanizmust zavaró (ezért kiküszöbölendő), nem pedig a tézist megkérdőjelező tényként értékeli.

Hogy ennek a jellemzően neoliberális közgazdászok által képviselt ortodoxiának nem sok köze van a valósághoz, évtizedek óta közismert – mármint azok számára, akik ezekkel a jelenségekkel nem absztrakciókba zárva, hanem empirikus alapokon foglalkoznak. Az institucionalista közgazdaságtan, elsősorban Thorstein Veblen2 és John Kenneth Galbraith 3 nyomán régóta cáfoltnak tekinti a racionális fogyasztó és a fogyasztói igények vezérelte termelési ciklus téziseit. Az 1990-es éveket követően a branding politökonómiai elemzése további empirikus támpontokkal szolgált a fogyasztói viselkedés irracionális befolyásolhatósága, a nagyvállalatok tudatos versenykorlátozó és minőségellenes magatartása bizonyítékaként. Az emberi kreativitás az innovációk kapcsolatának kutatása pedig kimutatta, hogy a kreatív munka motivációs tényezői nélkülözik az anyagi haszonszerzés szempontjait.

A közgazdaságtani ortodoxia ellen intézett egyik legfontosabb kihívás, a gazdasági növekedés technológiai alapjainak kritikai vizsgálata azonban kevésbé ismert. Ez meglepő, hiszen a kritikai irányzatok klasszikusai közül nem egy foglalkozott a hadiipari szükségletek által vezérelt technológiai innováció tágabb összefüggéseivel. Galbraith például a katonai alkalmazások és a lakossági fogyasztásra termelt cikkek piacának kapcsolatairól, a szociológus C. Wright Mills4 a katonai establishment demokratikus kontroll nélküli gazdasági-politikai befolyásáról írt hosszasan –mindketten már 1960 előtt. A legizgalmasabb tétel azonban viszonylag új keletű, és nem kevesebbet állít, mint hogy annak, amit gazdasági növekedésként ismerünk, alapfeltétele a háború – pontosabban a háborús készültség és a pusztítás technológiáinak szüntelen fejlesztése. A tézis egy fejlődésközgazdásztól, az egyelőre méltatlanul szűk körben ismert Vernon Ruttan-től (1924–2006) származik.

Ruttan Galbraith nyomdokában járva nem axiómaként, hanem tesztelendő állításként tekint a technológiai innovációk piac-, azaz fogyasztói szükséglet-vezéreltségére. Életműve összegzéseként is felfogható vizsgálódásának5 eredménye ennek az állításnak empirikus cáfolata, egyben alternatív tézis kidolgozása, melynek fő állításai a következők:

A XIX. és a XX. században a gazdasági növekedést generáló technológiai invenciók szinte kivétel nélkül hadiipari alkalmazásokból származnak.

A katonai megrendelésre fejlesztett technológiák az eredeti felhasználástól gyakran lényegesen eltérő alkalmazásokként jelennek meg polgári alkalmazásokban.

Az állami finanszírozású hadiipari fejlesztések nélkül az elmúlt kétszáz év társadalomfejlődését alapvetően meghatározó technológiák többsége nem jelent volna meg.

– Az árucikkek szabványosított tömegtermelése a kézifegyverek iránt a XIX. század elején megnövekedett igényre vezethető vissza. Ennek hiányában pl. az autó-, de még a kerékpáripar is egyedi árucikkek szűk piacra termelő ágazata maradt volna.

– A polgári repülés globális elterjedését lehetővé tevő technológiák, elsősorban a sugárhajtóművek az amerikai, német és szovjet haderő II. világháború alatti versenyfutásának köszönhetők.

– A nukleáris technológiák fejlesztésére nem került volna sor a tömegpusztítás fenyegetésére építő kölcsönös elrettentés stratégiája nélkül.

– A számítástechnikai ipar a II. világháborút követő fegyverkezés növekvő technológiaigényére vezethető vissza. A mérföldkőnek számító ENIAC számítógépet pl. a hidrogénbomba begyújtásának szimulációjára használták. Az IBM csak azt követően mert számítógépet kereskedelmi forgalomba bocsátani, hogy a koreai háború idején kormányzati megrendelések garantálták a fejlesztéshez nélkülözhetetlen bevételeket.

– Az internetet megalapozó fejlesztéseket (ARPANET) azért finanszírozták, mert a katonai adminisztrációnak szüksége volt egy olyan, decentralizált kommunikációs rendszerre, amelyik egy, a rendszer egyes elemeit kiiktató támadást követően is működőképes marad.

– A szintén katonai megfontolások alapján kiépített űrkutatási infrastruktúra vívmányait pedig a háztartási eszközöktől a távközlésen keresztül a közlekedésig mindenhol megtaláljuk.

A közgazdasági ortodoxia a katonai fejlesztések technológiai innovációkban játszott szerepét nem tagadva azt állítja, hogy ezeket a technológiákat előbb-utóbb hadiipari megrendelések nélkül is kifejlesztették volna. Ez nem igaz. Méghozzá azért nem, mert par excellence kutatás-fejlesztési tevékenységet kizárólag olyan intézményes kontextusban lehet végezni, amely mentes a profitmotívumtól, pontosabban nem korlátozza a profitkényszer szűk (idő)horizontja. Fontos, hogy a megállapítás nem általában „a” fejlesztésekre, hanem a fejlesztéseknek csak egy bizonyos típusára, a paradigmaváltást eredményező alapkutatásokra vonatkozik. Például a számítógépek közötti adatátvitelt hálózati szinten integráló technológiákat, az internetet megalapozó program ilyen, paradigmaváltást eredményező innováció – a „webkettes” alkalmazások kidolgozása azonban nem, hiszen ez utóbbiak „csupán” az évtizedek óta létező technológiai paradigma lehetőségeinek (amúgy kétségtelenül kreatív) kiaknázásai.

A legtöbb vállalat „fejleszt” valamit (pl. szoftvereket, szállítási infrastruktúrát, ügyfélszolgálati kommunikációt, anyagfeldolgozási eljárásokat stb.), de alapkutatásokra a vállalati környezet önmagában nem alkalmas. A hangsúly az „önmagában”-on, vagyis a vállalat profitmotívumtól vezérelt piaci entitás minőségén van. Sok alapkutatásban vállalatok is részt vesznek – pl. magántulajdonú kutatóintézetek egész hálózata fejlődött ki a NASA körül – , de ezeket a programokat állami forrásokból finanszírozzák, és eredményeik viszonylag hosszú ideig nem alkalmasak kereskedelmi forgalmazásra. A mérföldkőnek számító új technológiákat a profitkényszertől elzárva, jelentős anyagi, emberi és időráfordítással fejlesztik. Az új eljárásokat, eszközöket sokáig kizárólag az állam (elsősorban a védelmi szektor) használja, illetve tökéletesíti – polgári alkalmazásokba csak kiforrott állapotban kerülnek ki. A vállalatoknak viszont nincsenek saját forrásaik olyan kutatás-fejlesztési programokra, amelyek eredményeiből a fogyasztói piacon hosszú ideig nem látnak pénzt.

Ha számba vesszük, milyen termelési eljárások és ezekkel összefüggő gazdasági folyamatok következménye a gazdasági növekedés, akkor kifejezetten nehéz olyan technológiai paradigmát találnunk, amely nem hadiipari fejlesztésekre vezethető vissza. A termelőágazatok nagyvállalatainak jelentős része egyenesen létét köszönheti a folyamatos katonai megrendeléseknek. Olyan konglomerátumok, mint pl. a Lockheed Martin több szövetségi minisztérium egész éves költségvetésére rugó összegre szerződnek. A Boeing (Bill Clinton exelnök szemében az amerikai kapitalizmus emblémája6) polgári repülési ágazata létre sem jött volna hadiipari megrendelések nélkül – utasszállítói egytől egyig katonai szállítógépek módosított változatai. A vállalkozó szellem melegágyaként csodált kaliforniai Szilícium-völgy csúcstechnológiai iparát szinte teljes egészében állami katonai forrásokból, tudatos fejlesztési stratégiával hozták létre.7 (A hadiiparalapú technológiai innovációnak az Egyesült Államok domináns, de korántsem egyedüli szereplője: Franciaországtól Dél-Koreáig ugyanezek a mechanizmusok érvényesülnek.) A katonai-ipari komplexum tehát nem egyszerűen a katonai elit befolyásának példátlan megerősödését takarja –mint azt Eisenhower 1961-es beszédének redukcionista értelmezése sugallja –, hanem a modern gazdaságok hadiipar-függőségét jelenti.

Mi következik ebből? Először is erős szkepszis a gazdaságfejlődés kilátásait illetően. A koncentrált politikai hatalom számára a pusztítás tökéletesítése mindig, súlyos társadalmi problémák orvoslása viszont még válsághelyzetben sem feltétlenül prioritás. Az Egyesült Államok hadiipari költségvetése 2010-ben, az 1930-as éveket követő legsúlyosabb gazdasági válság közepette újabb rekordot ért el (több mint 700 milliárd dollárral), miközben az univerzális egészségbiztosításnak a politikai lobbik továbbra is keresztbe tesznek. A demokratikus ellensúly hiányában egyre inkább önjáró „védelmi” ipar saját expanzióját mind kifinomultabb módszerekkel – nem utolsósorban intenzív médiapropagandával8 – biztosítja. Az elmúlt évtizedek leghosszabb katonai konfliktusának, az afganisztáni háborúnak pl. legitim politikai célok, illetve világos katonai stratégia híján egyedüli funkciója a hadiipari megrendelések biztosítása, illetve a terror elleni háború propagandája.

Másodszor, a technikai fejlődés hadiipari alapjainak felismerése tovább rombolja néhány gondosan ápolt szabadpiaci mítoszt. Ellentétben ez utóbbiakkal, az állami szerepvállalás nemhogy nem akadálya, hanem a hosszú távú és nagy technológiai ugrást jelentő innovációk szinte egyedüli forrásaként az alapja a gazdasági fejlődésnek.

Nehéz nem észrevenni a katonai-ipari komplexum rejtett iróniáját. A gazdasági válsághoz vezető folyamatok (jogszabályok manipulálása, törvényalkotás nyilvánosságának korlátozása, fogyasztóvédelem leépítése stb.) rámutatattak a hatalmas veszteségeket felhalmozó, és a „piactól” állami mentőövvel megmentett pénzügyi szektor államfüggésére. A termelő ágazatok kapcsolata a hadiipar-alapú technológiai innovációval egy másfajta államfüggést bizonyít. A két szektor azonban megegyezik abban, hogy a priváthaszon költségeit a társadalom viseli. Kérdés, elképzelhető-e, hogy a közpénzek elsősorban ne a pusztítás iránti igényt kiszolgáló technológiák fejlesztésén keresztül katalizálják a gazdasági fejlődést.

 

JEGYZET

1 Eisenhower, Dwight (1961) Farewell Address. 17 January 1961. Hozzáférhető: http://www.americanrhetoric.com/-speeches/dwightdeisenhowerfarewell.html

2 Veblen, Thorstein (2007) The Theory of the Leisure Class, Oxford/New York, Oxford University Press.

3 Galbraith, John Kenneth (1984) The Affluent Society, New York, New American Library.

4 Mills, Charles Wright (2000) The Power Elite, Oxford/New York, Oxford University Press.

5 Ruttan, Vernon W. (2006) Is War Necessary for Economic Growth? Military Procurement and Technology Development, New York, Oxford University Press.

6 Sanger, David E. (1993) ‘Clinton Puts a Foot In the Opening Door Of the Global Market’, The New York Times, November 21, 1993.

7 Cumings, Bruce (2010) Dominion from Sea to Sea: Pacific Ascendancy and American Power, New Haven, Yale University Press.

8 Mullen, Andrew (2010) ‘Twenty years on: the second-order prediction of the Herman-Chomsky Propaganda Model’, Media, Culture & Society, 32(4), pp. 673–690.

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.