Szükség van-e színházi lapokra,

Nem hiszem, hogy van olyan színházi, vagy színházszerető ember, aki ennek a kérdésnek az első felére nemmel válaszolna. Azt is megkockáztatom, hogy amennyiben egy kultúráért felelős politikust lenne módunk most megkérdezni, akkor az ő válasza sem lenne más. Az igazi kérdés tehát a cím második felében fogalmazódik meg, méghozzá így pontosítva: kinek mit kellene tennie ahhoz, hogy ami létrejött, az megmaradhasson, ad abszurdum, ami még nem, az létrejöhessen. Látszólag könnyű dolgunk lenne, ha itt lenne most egy felelős kultúrpolitikus, azt mondanánk neki, aki át mond az mondjon b-t is. Csakhogy a dolog nem ilyen egyszerű. Ő ugyanis így válaszolna: ne kérjetek több pénzt, mert nincs, hanem ennyiből hozzátok ki a legtöbbet, vagy arra tegyetek javaslatot, hogy ennyi pénzből hogyan támogassuk még jobban azt a célt, amit mindannyian szeretnénk.

Valamikor a rendszerváltás után állami hivatalnok voltam, akkor éppen a Színház című lap megszűnése mutatkozott reális veszélynek, elgondolkodtam valamin. A színházi élet normális működéséhez hozzátartozik néhány olyan funkció, amelynek támogatása, addig, amíg a színház nem lesz újra a piacon, az állam feladata. A színházi kritikán kívül ilyennek gondoltam például a Színházi Intézet támogatását, vagy a szakmai szervezetek működésének segítését. Az akkori költségvetési támogatás másfél százalékára lett volna szükség, a realizált fél százalék helyett. Azóta jobb időkben ez az összeg elérte az egy százalékot, manapság újra inkább a felet közelíti. (Az NKA Színházi Szakmai Kollégiumának volt vezetőjeként csak a nagyságrendet és realitást érzékeltetendő el szoktam mondani, hogy az NKA színházi kerete az összes közpénztámogatásnak egy százaléka!)

A színházi törvény nem állapított meg százalékos kvótát az említett területekre, ahol pedig mégis igen, mint az alternatívok 10%a, azt már azóta lenullázta a törvény kijavításának vehemens lendülete (a szakma befolyásos részének kezdeményezésére). Az egyik kérdés tehát az, hogy mit is tehet a szakma azokon a fórumokon, ahol döntési helyzetben van? Az NKA ilyen, ám az a tapasztalatom, hogy kollégiumi tagok egyszerűen leképezik a szakma zavarát, mondván szívesen támogatnák jelentősebb összeggel ezt a fontos funkciót, ha nem sajnálnának minden fillért erre a haszontalan dologra.

És még egy gondolat az NKA működésével kapcsolatban. Az ilyen típusú finanszírozás akkor működik jól, ha a döntési mechanizmus szervezeti háttere stabil. A Nemzeti Kulturális Alapprogrammá történt 1998as átalakítás óta –általában kormányváltásokat követően – állandósultak az átszervezések, a pályáztatási szabályok folyamatos megváltoztatása a jellemző. Ennek egyik fő szenvedő alanya éppen a lapfinanszírozás.

Hogy csak egyre utaljak, aminek még tanúja voltam: Jankovics Marcell elnöksége alatt egész más változtatások előkészítésében vettünk részt, mint amilyeneket a hirtelen jött L. Simon László rapid módon bevezetett a közös folyóiratkollégium megszervezésével.

Súlyos szimptómának gondolom a szakma egyes képviselői által nyíltan vállalt kritikusellenességet. Ahogy vannak rossz előadások, kevésbé tehetséges művészek, ugyanúgy elmondható ez egyes kritikákról és kritikusokról is. De azt állítani, hogy a kritikus szakma tele van színházi mizantropológusokkal, „akik a színházból élnek, de közben gyűlölik a színházat”, hogy óvatosan minősítsek, legalábbis túlzás. Közelebbi példát is hozhattam volna, ezt a szép szentenciát néhány éve Tompa Gábor engedte meg magának a magyarországi kritikáról szólván.

Okos és nagy művészek is mondhatnak nagy butaságokat, de nem mindegy, hogy a szakmai testületekben kisebb kaliberű társaik mit képviselnek ezek alapján, vagy ők maguk közvetlenül mire hangolják ilyen kitételekkel a politikai döntéshozókat.

Lássuk most a színházi lapokat, mert szerencsére vannak, és mert azt szeretnénk, hogy legyenek is.

Szeretném egy örömteli hírrel kezdeni, soha ilyen gazdag nem volt a kínálat, mint ma.

– 1949 előtt a magánszínházak korában a Színházi Élet típusú lapok voltak a jellemzőek. Ezek a közönségigényt szolgálták ki, az eladott példányokból és a reklámból éltek, a színházak többségéhez hasonlóan. Nem a produkció volt a legfontosabb számukra, hanem a művész, hiszen a lapot, ahogy az előadást is, velük lehetett eladni. (Mellesleg a Színházi Életnek színvonalas szerzőgárdája volt, ezért élvezhető ma is.) A kritika a napilapokban és a kulturálisirodalmi folyóiratokban jelent meg, alapos értékelésre azonban csak Nemzeti és néhány vezető fővárosi színház bemutatói számíthattak. Komoly színházi szaklap kiadására is volt néhány próbálkozás, de mivel finanszírozásuk megoldatlan volt, gyorsan megszűntek.

– Az államosított magyar színházat a költségvetésből finanszírozták és ez volt jellemző a színházi sajtóra is. A színházi előadást a kor kulturális politikája művészeti szempontból felértékelte, ennek megfelelően a sajtó feladataként az értékorientáció jelölte meg. A kor jellemző előadóművészeti sajtóterméke – a korábbi hetilapok nyomába lépve – a Film Színház Muzsika lett, vitathatatlanul színvonalas szerzőgárdával. De az állam megfinanszírozta a szaksajtó szűkebb érdeklődésre számot tartó körét is, így a Színházat, továbbá a Színháztudományi Szemle és a Világszínház című periodikákat.

Az utóbbi kettőt a szakmai közönségnek szánta, mintegy belső használatra. Előadáskritikát ekkor a napilapok, a kulturális hetilapok és a folyóiratok egyaránt közöltek.

– A rendszerváltás után az állam visszavonulásának a kora következett. A magánkezdeményezések felszabadítása és a piacosítás azonban nem hozhatott gyors eredményt a kulturális területen.

Mivel a színház kezét nem engedte el az állam, nem engedhette el a színházi lapokét sem. Pedig voltak első időben olyan kísérletek, amelyek az önfenntartást célozták meg. Újraindították például a Színházi Életet (havilapként), de a megváltozott viszonyok között nem volt esélye a fennmaradásra.

A Film Színház Muzsika is megszűnt, semmilyen kulturális hetilapot nem tudott a közönség eltartani. A Színház folyóirat átvészelte a nehéz periódust, az állam pedig több új kezdeményezés mellé is odaállt. Megindult a Criticai Lapok, később az Ellenfény, és a kilencvenes évek végére helyzetük stabilizálódott. 2000ben megjelent a Zsöllye, amelynek története megmutatta, hogy a határ nem a csillagos ég, hogy négy, sok tekintetben hasonló lap sok erre a minimális piacra. A konkurenciaharc nem a fizetőképes keresletért, hanem a közpénz támogatásért folyik, írta akkor Szűcs Katalin, éppen a Zsöllye első számában.

A három megmaradt lap azóta evickél az igen sekély vízben. Az internetes színházi lapok megjelenése gyors véggel fenyegetett, mára azonban több-kevesebb sikerrel alkalmazkodtak az új helyzethez.

Sőt az internetes színházi portálok is bizonyítottak, nem a szinhaz.hu-ra gondolok, hanem a revizor online-ra vagy a 7óra7re. Az internet különben az amúgy is romló helyzetű  napilap kritika sorsát megpecsételte. És végleg elmúlt a remény, hogy nyomtatott színházi hetilap legyen még egyszer. Ezt persze pozitívan is meg lehet fogalmazni: a Film Színház Muzsika után maradt űrt ezek és az eljövendő portálok egyszer és mindenkorra kitöltötték.

A létező lapokban közös, hogy jórészt a kritika-interjú-publicisztika hármasában utaznak. Printben és interneten egyaránt. Igényes átfogó elemzések, elméleti tanulmányok nem nagyon jelennek meg, a régi periodika (a Színháztudományi Szemle) és az újabb próbálkozás (a Theatron) is elcsendesedett vagy elnémult. A lapokat kritikusok, szakírók, újságírók írják, kevés remény van arra, hogy a kortárs magyar írók színe-java, a társművészetek nagy tekintélyű írástudói megjelennek az oldalakon. Ez nem csak anyagi kérdés, az igazi színházi érték egyre kevésbé közügy, feltűnést csak a nagy szériák, és általában a leggel kezdődő kitételek keltenek. Örvendetes, hogy sok kritika jelenik meg, és szomorú, hogy a bemutatók tekintélyes részéről ennek ellenére semmilyen értékelhető visszajelzés nem marad. A nyomtatott lapok eléggé megállapodottak, már-már konzervatívok, fiatalos új hanggal inkább csak az interneten találkozhatunk. Tudható, hogy olvasóik száma fogy, a példányszámok meredeken csökkennek. A fennmaradásért vívott harcban egyre kisebb hányadot képvisel az eladásból származó bevétel. Az önerőt leginkább a spórolás jelenti. Aminek eredménye aztán átjön a kinyomtatott oldalon éppúgy, mint a képernyőn. A karakteres szellemiség hiánya, a cikkek színvonalának olykor kirívó egyenetlensége, a szerkesztői kontrollt nélkülöző pongyola megfogalmazások szaporodása, mind-mind példa erre.

Aggasztóan nő a kiszolgáltatottság. Mivel valóságos nonprofit szféra – erre vonatkozó jó törvények hiányában – nem alakult ki, igazi mecenatúra működésére nincs remény. Az államon és annak helytartóin kívül nincs kitől támogatást remélni. Ennek a támogatásnak az ára pedig vészesen növekszik.

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.