Ítélkezés nélkül

Szeretem az i betűs szavakat, mondja az egyik szereplő Martin McDonagh drámájában a POSZTon, Székely Csabáéban pedig, a Bányavidék trilógia darabjaiban majdnem mindig I betűvel kezdődik a szereplők neve. (Az Ivót még nem merte bevetni a szerző, hangzott el az egyik beszélgetésen.) A fiatal erdélyi drámaíró, akiről sokat hallani manapság, s akire a POSZT büszkén, saját felfedezettjeként tekint, vállaltan a mcdonaghi és csehovi dramaturgia nyomvonalain halad (még ha a most bemutatott Bányavakságban Csehov kevéssé van is jelen). Kiss Csaba viszont csehovian rendezi meg A vágy villamosát, azaz – ahogy ő maga dekódolja – nem ítélkezik.

A fenti előadások szereplői díjakat nyertek az idei POSZTon: mellékszereplőkét, fiatal szereplőkét. Az új marosvásárhelyi produkcióról, a Bányavakságról az a vélekedés a szakmai közbeszédben, hogy alulmúlja a megelőző rész, a Bányavirág színvonalát. Ha így is van, csak halvány fokozatokkal marad el tőle: valamivel lazább szerkezetű, helyenként kabaréba illő, parodisztikus hangvételű –bár a zseniális szerep, szöveg és alakítás, a remek Bányai Kelemen Barna által megformált román rendőré nem nevettet mindenütt: az otthoni (erdélyi) közönségre vérfagyasztóan hatott.

Az előadás Pécsett is gyökeresen eltérő érzelmeket váltott ki. Az elemzők közül volt, aki a polgármesteralak esendőségét, emberi mivoltát emelte ki, megkerülhetetlen azonban a tény, hogy a figura az előadás első perceitől ijesztően agresszív a környezetével. Egyetlen lányát, akit meg akar védeni, határtalan rövidlátásával mintegy a rivális személy, ellenlábasa kezére, ágyába játssza. Nem akarja látni, mibe taszítja hozzátartozóit, mondják rá a „védelmező” elemzők, én azonban kíméletlennek, hidegvérűnek – és ostobának láttam, ami azonban lehet a darab dramaturgiai fogyatékossága is.

Azzal ugyanis, hogy a feltörekvő, erősen nacionalista polgármesterjelöltet feljelenti a hatóságnak, egyúttal magát is kiszolgáltatja, a nyomozók kezére adja, felhívva ezzel a figyelmet önnön panamáira. A hatalom nem ostoba, őt is körülszaglássza, s azonmód megtalálja, ami bűzlik, nála. A ravasz és ugyancsak kíméletlen román rendőr elfogadja a vendégül látást, jól tartást a testvérpártól (Incétől és Iringótól), sőt teszi a szépet az elhanyagolt, elkeseredett özvegynek. Bizalmat ébreszt benne, szentimentális (ál)vallomással tetézi, gerjeszti tovább ébredő rokonszenvét. Dalra fakad, táncol, iszik velük –, majd leleplezi őket. A fiatal erdélyi színész kivételeset teljesít a kétnyelvű szövegmondás bravúrjaival, a szélsőségek hiteles megjelenítésével alakításában: a megtévesztő otthonosságkeltéssel és a folyamatos résen levéssel. Mint elhangzott a beszélgetéseken, otthon nem dőltek be a szereplőnek, nem is a kevert nyelv komikuma hatott a helyi közönségre, hanem a hatalmi pozíció fenyegető tapasztalata, vészjósló mivolta. A helyi kontextusra többször rákérdeztek a POSZTon, próbáltuk kitalálni, elképzelni, hogy fogadhatják Erdélyben ezeket a darabokat, így derült ki az is, hogy alapvetően jól, általában csak egy kisebbség nem tolerálja őket. (A harmadik rész, a most felolvasott Bányavíz merészsége, élessége az alkotótársaknak is kicsit sok, várnak még a színpadra vitelével.) A helyzetkomikumok, a nyelvi félreértések özönében néha elbizonytalanodtam, hogy biztosak-e az alapok. Kellett például a megértéshez, elhitetéshez annak a kiegészítő információnak az utólagos hangsúlyozása, hogy Székelyföldön sok magyar egyáltalán nem tud románul. Lehet boldogulni a román nyelv nélkül olyannyira, hogy hallomásból sem ismerik a tramv’ai szót. Annak tudatosításához, elfogadásához kellett tehát ez a tudás, hogy nagy eséylyel a „trámváj” hangalak semmilyen hangsúlyozással és hangerővel sem asszociálja a bányavidék falvainak magyar lakójában a villamost, amit románul (is) jelent, ugyanis erre a nyelvi vakfoltra épült az egyik csúcsjelenet. Erőszak elviselése, erőszakkal való együttélés, erőszaktétel és áldozatiság, gyakran egyazon szereplőben, kompromisszumok és önkéntes vakság. A darabok jelentős része a fenti relációkat, állapotokat, traumahelyzeteket dolgozta fel. (Nemcsak a versenyelőadások,hanem például a Zsolnay Negyed diákszínjátszó fesztiváljának több darabja és a Negyedben bemutatott táncprodukció, a minden ötödik órában is. Bozsik Yvették a családon belüli erőszakot viszik táncszínpadra.) Elszólásnak véltem A vágy villamosa kapcsán elhangzott félmondatot a szakmai megbeszélésen, miszerint Stella és Stanley kapcsolata – ahogy a helyszín, a belső udvar, a ház is, ahol laknak – otthonos, emberi, élhető.

Ebben a világban, az otthonos erőszakéban fojtja bele majdnem Stanley nyakánál vonszolva terhes feleségét a kád vizébe. Ebből a testi védelmező, óvó, szeretetteljes attitűdből, amellyel Stanley felnyalábolja Stellát, amikor „szülni mennek”, következik néhány óra múlva, hogy az újszülött gyermekétől hazatérő Stanley megerőszakolja frissen szült felesége náluk tartózkodó nővérét. (S támad rá a Bányavakságban Ince Iringóra, s hadakozik a Vaknyugatban szintén a két testvér.) Megköttetnek a kompromisszumok, nem jelentik fel a másikat a felek családon belüli gyilkosságért, agresszióért vagy életet követelő baleset okozásáért anyagi, avagy más természetű ellenszolgáltatás, védelem, kölcsönös szemet hunyás ellenében.

Bíró Kriszta, Kerekes Éva (Peer Gynt, Örkény Színház)
Bíró Kriszta, Kerekes Éva (Peer Gynt, Örkény Színház)

A vágy villamosa végén Stella katatón babakocsiringató mozdulatai közben mormolja vádlón, önvizsgálóan maga elé: „Mit tettem?” Számomra, s mint kiderült, Kiss Csaba rendező számára is ez kulcsjelenet. Nem egymás megítélésére hív tehát a koncepció, hanem önvizsgálattal zárul. Stella azt hiszi, házasságába beleférnek férje dühkitörései, agresszív cselekedetei. Ebből a beletörődésből, ebből a természetesnek tekintett állapotból fakad a tragédia. Kiss Csabának a szakmai beszélgetésen elhangzott szavaival: a kérdés az, meddig megyünk el a kompromisszumainkban.

Stelláról és Stanleyről szólt ez a verzió (az előbbit alakító színésznő díjat is kapott) számomra, Blancheról – a rendezés szerint –annyiban, hogy élete egy szakaszában intenzíven, elkeseredetten keresi a férfit, akár párhuzamos kapcsolatokban. Kihúztak túlértelmezésre, ítélkezésre lehetőséget adó részeket a darabból, nem törnek pálcát a nő felett, aki keres, hangzott el a beszélgetésen Györgyi Anna vallomásos hozzászólásából is. Alakításának nagyszerűsége felért a tavalyihoz, Kováts Adéléhoz. A miskolciaknak nehéz dolguk volt, hiszen élénken él a POSZTolók emlékezetében a Radnóti Színház kitűnő előadása. Most sem Blanche pszichés problémáira került a hangsúly, hanem a nő megítéltetésére a férfiak társadalmában. Sándor L. István indítványozására élénk és tanulságos vita kerekedett a szakmai beszélgetésen abból, hogy mi is ebben a verzióban Blanche bűne, avagy tragédiája. S mintha nyugvópontra jutott volna abban, hogy a stigmatizáltság terhe képezi Blanche alakjának dramaturgiai nyomatékát.

A színpadi tér, ha nem is volt annyira eredeti és különleges, mint a tavalyi függőlegesen épült díszlet, jól működött, életre kelt benne minden apróság. Ahogyan a legjobb díszlet és legjobb rendezés díját elnyert Szégyené (Trafó és Proton Színház) is, ahonnan az előadás egy pontján mindent kihordtak, kő kövön nem maradt, még a padlót képező raklapokat is felszedték. A fűbe ültetett virágok után a második zárlat a karácsonyfával, kutyaemberekkel túlzó csavarnak tűnhetett már. A bosszú és viszontbosszú végtelensége ellen emelt szót az előadás a megerőszakolt leszbikus lány szavaival, aki megszüli az erőszakból fogant gyereket, s kimondja: a semmiből kell újrakezdeni. Elfogadja a helyzetet, nem menekül ki hazájából, ahol fordult a kocka, s már nem ők, a fehérek vannak fölül, elfogadja a védelmet attól, aki valószínűleg összejátszott támadóival.

Ezt az előadást sokkoló hatásaival, az összes szereplő meztelenségével, védtelenségével, az állati tetemből csurgatott vérrel, s főként a kezdő hosszú csoportos erőszakjelenettel a felkészületlen néző élete egyik legbrutálisabb színházi estéjeként fogja számon tartani. A független társulat (Proton) nagyhatású produkciója felejthetetlen, felkavaró, provokatív tett, amely a közönség (és a kritikusok) egy részéből elutasítást vált ki. Kérdés marad a határsértések ilyen töménységének esztétikai relevanciája.

Nagy Dorottya, Szakács László, Czikó Julianna (Székely Csaba: Bányavakság. Yorick Stúdió, Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat, Marosvásárhely)
Nagy Dorottya, Szakács László, Czikó Julianna (Székely Csaba: Bányavakság. Yorick Stúdió, Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat, Marosvásárhely)

Nem kérdés azonban, hogy e számos nemzetközi helyszínt megjárt produkció a POSZTra való, ahogyan a marosvásárhelyieké is.

Az utóbbit, mint elmondták, mindkét válogató első helyen javasolta.

A kitüntetett, deklarált figyelem a vidéki, határon túli s független előadások iránt persze kétélű gesztus.

Nyilvánvalóan születnek itt is, ott is, amott is remek munkák, sőt.

John Maxwell Coetzee–Mundruczó Kornél: Szégyen (Proton Színház – Trafó)
John Maxwell Coetzee–Mundruczó Kornél: Szégyen (Proton Színház – Trafó)

Gondoljunk néhány határon túli színház és régió folyamatosan magas színvonalú teljesítményére, a függetlenek nemzetközi elismertségére stb. A korábbi POSZTok is bőséges példatárat szolgáltatnak –mind vidéki, mind határon túli kiemelkedő előadásokból. A „kvóta” kiemelése, betartatása, hangoztatása, a rá történő hivatkozás azonban kétes eredményt hozhat. Önkéntelen erre gondolunk ugyanis a kínosan nem ide való előadások esetében. A kollégáim által többszörösen említett komáromi és debreceni produkciókról van természetesen szó elsősorban. Nem tudni, miért, hogyan, minek az érdekében kellett demonstrálni ezekkel, Vidnyánszky Attilának vajon miért volt szüksége a gyenge oldala megmutatására éppen most, annyi jó korábbi rendezése után. A debreceni színházban létrejöttek fontos előadások, az elmúlt évadban ugyancsak, ha nem is az ő rendezésében. A meghívások okait keresve különböző elemzők jutnak arra, hogy a válogatók (Solténszky Tibor, Szigethy Gábor –a szerk.) kötelező köröket futottak, s görcsösen ügyeltek a kultúrpolitikai értelemben vett kiegyensúlyozottságra. Elterjedt vélekedés, hogy jórészt a közép győzedelmeskedett, s tény, hogy elég kevés előadást láttak összességében a válogatók, akiknek egyike sem kritikus. Évek óta szakmai kívánalom, hogy ne maradjon ki a kritikus mint olyan a POSZTválogatók teamjéből. Garancia lenne a hozzáértésre, széles merítésre, áttekintő szemléletre, korlátozná a szubjektivitást. Közpénzeken gyenge előadások beválogatása igenis megengedhetetlen. Iszonyatos csalódás volt a komáromiak vontatott, fantáziátlan, ósdi III. Richárdja. Azt éreztük végig, hogy ilyen színház pedig nincs, nem létezhet ma, élő anakronizmus. A szakmai beszélgetésen viszont úgy tettek a megszólalók, mintha nem lenne nagyobb baj az előadással, csak itt izgultak a színészek, otthon jobbak, s különben is, sanyarú a sorsa a társulatnak, amely relatíve igen progresszív a környezetében. Pedig a rendezés semmitmondó, sematikus evidenciáira nincs mentség. Méltatlan, kellemetlen, botrányos, szánalmas, megalázó (folyton kerülgetnem kell a kínos szót) helyzetek képződtek, s folynak a találgatások e két versenyprogram körül. Olyan momentumot emelnék ki, amit az eddigi elemzők, tudósítók kevésbé. Ha hiányzik is a rendező és a társulat a szakmai vitáról, akkor is tessék azt méltó módon, rendesen lefolytatni, megtisztelni a tárgyat s a jelenlévő közönséget, és nem utolsósorban megszolgálni a felvett honoráriumot. Nem kell a szerző ahhoz, hogy beszéljünk a művéről, elemezzük azt. Csapjanak össze értelmezések, kritikai vélemények, vegye komolyan mindenki a lehetőséget és a helyzetet! (Ilyen pillanatok azok, amikor Koltai Tamás váratlanul felbukkan a beszélgetéseken.) Nem rossz az elképzelés, miszerint egy az adott színház által felkért és egy külsősnek számító kritikus vagy kritikusi szerepkörbe szólított személy adja meg az alaphangot, de ne lehessen kibújni ez alól (például csakis az előadás alkotóinak odahívásával, mint idén is néhányszor. Ide kívánkozik az amúgy jól szervezett fesztivál egy momentuma: 11kor, a beszélgetés kezdetén derül ki, hogy kórházi kezelése miatt az egyik fontos beszélgetőtárs, egy még az előző estén is igent mondó alkotó a komáromiaktól mégsem lesz jelen, aki viszont nem értesíti erről a rá várakozókat, a szervezőnek pedig nincs meg az illető telefonszáma, a helyszínen deríti ki azt). Tiszteletre méltó szándék, hogy a kritikusok az alkotókkal folytassanak dialógust, de ha az alkotók nem jelennek meg, igenis maradéktalanul lefolytatható nélkülük a szakmai vita a produkcióról, sőt. Ha a kritikai szerepkörbe felkért személy nem hisz a szakmai beszélgetésben, miért fogadja el a felkérést? – kérdezem tőle, Bodolay Gézától, s azt is, miért nem készült elemzéssel, miért a jelenlévő kritikusokra hárította az előadás értelmezésének dolgát. S még annyit, hogy vállalt feladatának manifeszt el nem végzése után felvette-e a tiszteletdíját. A debreceni színház pedig miért őt kérte fel? (Ezekről más is érdeklődött tőle: http:// www.sajt1.tonline.hu/materials/ hun/naplo_2013_jun.htm) Miért nem szólaltak meg a jelenlévő debreceni munkatársak? Vidnyánszky Attila pedig miért nem tiszteli meg a POSZTot jelenlétével saját előadásának értékelésén, miért tűnik el előző nap, miután interjút ad a helyi sajtónak? Nem érdekli? Fontosabb dolga akad megint? Hogyan akarja megreformálni a fesztivált, ha nem győződik meg mindennapjairól? Netán attól tart, hogy ismét nem tudja kordában tartani indulatait, ha nem tetsző véleményt hall?

Helyenként nyomott hangulatú, kevéssé karneváli és felszabadult, ám – hogy, hogy nem – mégiscsak érdekes és tartalmas volt ez az idei POSZT is, a mozaikokból összeáll egy értékes színházi programsorozat. Minden sávra jutott valami jó, s ha kevesebb és kevésbé változatos volt is az offszekció összességében, mint eddig, az, aki a szakmai beszélgetéseken és a versenyelőadásokon jelen kívánt lenni (és tudott: kritikusi jegyekhez például most nehezebb volt hozzájutni), így is sok izgalmas kiegészítő programról maradt le. A szinte egyhangúlag dicsért felolvasószínházak és Nyílt Fórummegbeszélések kora délután zajlottak, azokra az ebéd mellőzésével lehetett odaérni. Nagy pillanatokat hoztak az ügynöktéma feldolgozásai (pl. Kiss Csaba jó ritmusú és élvezhetően, gondosan megrendezett felolvasószínházában Tar drámájáról), az apátlanság körei, s a bohóckodásból kinövő nyelvileg is bravúros rendszerparódia Gazdag Péter Totálkárjában. A néhányunk által hűségesen kivárt beszélgetés az Irodalom és Művészetek Háza tetején erről a műről nem is a fojtogató hőség miatt fulladt kudarcba.

Érdemes elgondolkozni a skypeos nyilvános beszélgetés lehetőségein és korlátain. A szimpatikus fiatalember, a világ túlsó végén tartózkodó szerző magányában abszolút nem érzékelte a mi hangulatunkat, fogadókészségünk mibenlétét. Talán ha a kamera felénk is fordul, s nem csak az őt enerváltan kérdező két moderátort látja, akik ugyan próbálják eltéríteni egyetlen (önreflexív, önkritikus) irányától monológját, az önmagába forduló író érzékeli, mennyire nem vagyunk vele egy hullámhosszon, pedig a darabja nagyon tetszett.

Figyelemre méltó produkciókathoztak létre zsúfolásig telt termekben az egyetemi színiiskolások és a diákszínjátszók a Zsolnay Negyedben, most csak a Háy-adaptációkat említem, pl. a kaposvárinál működőképesebb Originál Lágert a Müszi előadásában (ez az iskola, a Pécsi Művészeti Gimnázium és Szakközépiskola jegyzi a fesztivál második napján a MU Színház és a Füge Produkció Karamazovja után bemutatott A rejtett kincsek nyomában című nagyszabású szabadtéri látványprodukciót is. Üdítő volt a séta Weöres Sándor pécsi nyomain, szintén velük). Akadtak olyan nehezen megtalálható egyéb programok, amelyek, minthogy a fesztiválprogramfüzetből kimaradtak, a leleményes vagy szerencsés nézőt vonzhatták csak be. Ilyenek voltak pl. a színészekkel folytatott beszélgetések egy hangulatos, Király utcai helyszínen, a kulturális programok számára felfedezésre váró Murphy’s Pub galériáján. Itt győződhetett meg a maroknyi közönség például arról: Bányai Kelemen Barna milyen jó verbálisan, milyen elhivatott, mennyire személyes, milyen őszinte, tettre kész, s szembesülhetett frissen (az előadásuk előtt vagy után) kivételes átlényegülő képességével. (Hasonló átváltozás, díjjal is elismert metamorfózis volt észlelhető a civil és a színpadi én közt Ecsedi Erzsébet és Nagy Dorottya esetében.)

Györgyi Anna, Görög László (A vágy villamosa. Miskolci Nemzeti Színház)
Györgyi Anna, Görög László (A vágy villamosa. Miskolci Nemzeti Színház)

Tanulságos marad a színházi folyóiratokról folytatott vita, sokadszorra észlelhettük, hogyan nem tudunk fájdalomokozás, a másik kompetenciájának, létjogosultságának kétségbe vonása nélkül, másféle szempontjának mérlegelésével diskurálni. Kinyilatkoztatás (nem komoly kritikai műhely az, ami egy név köré szerveződik), kényesen egyensúlyozó, elhangzó, de nem bekapcsolódó beszéd az innen kirekesztett szerepében (a Magyar Teátrumtól), jogos visszakérdezéssel (ha nem pályáztak, miből működnek) és a személyes tragédia (a megszólaló súlyos betegsége) tényének ízléses és kevésbé ízléses kezelésével. Volt vádaskodás, ítélkezés (melyik hatalom kit támogat, ki kit nevezett ki), amely valahogy nem tud konstruktív lenni, mert unos-untalan visszamutogatásba torkollik. (Művészi megfogalmazása pedig a Bányavakság nagyhatású és legtöbbet idézett jelenete a magyar–román sérelemlicitálásról, amit a giccses rámájú színpadképből kilógó két szereplő folytat le.) Elhangzottak beszédes információk, például arról, hogy Vidnyánszky Attila nem ad az előadásaira utazó bizonyos budapesti kritikusoknak szakmai jegyet. Felhangzott újra a jogos méltatlankodás: a kritikusok nem kapnak támogatást arra, hogy más városba menjenek színházat nézni. Ha lenne is némi pénz, sem az útiköltség, sem a színházjegy nem számolható el! Egyes teátrumok buszokat szerveznek előadásaikra– addig, amíg elégedettek a róluk aztán megjelenő kritikával. Ezek problémák, fontos, hogy felvetődtek, csak azt nem értem, miért a vidék–főváros oppozícióba rendeződtek. Azt értem, amit Csizmadia Tibor osztott meg saját tapasztalatból a teljesíthetetlen helyi kulturális kritikusi, újságírói szerepről. Nem jó, ha túl közel van a társulathoz, utálják, ha rosszat ír róluk. (Érdekes lehet ebből a szempontból például a kiváló, tudományosan is felkészült újságíró, a szombathelyi Ölbei Lívia esete.) Solténszky Tibor a probléma feloldására felvetette: készülhetnének kritikák helyi szakemberek tollából a helyi előadásokról. Léteznek valóban (például egyetemi) szakmai műhelyek több városunkban, hasznos lenne, ha tagjai írnának a helyi előadásokról, s nem válna el ennyire a tudományos és a kritikai szerepkör. Természetesen nem kizárólag nekik kellene megszólalniuk a településük színházáról. Legyen módja a vidéken élő, képzett, művelt, elhivatott kritikusnak mindenfelé (más városba, például Budapestre is) utaznia színházba, s ne saját költségre, folyton barátoknál megszállva. A jó kritikus feltétlenül a budapesti kritikus? A vidéken élő, bármilyen jó kritikus feltétlen beszűkült, csőlátású, mert szükségszerűen hiányzik kompetenciájából a kontextus? Ez hangzott el ugyanis. De hát mennyiféle kontextus van! S ha a „sok, más helyszínen megtekintett előadás”kontextusnál maradunk is: őt csakúgy támogatni kellene ennek kivitelezhetőségében, mint fővárosban élő kollégáját. Jelzem, ez vakvágány. Elfogadjuk természetesnek, hogy a fővárosban élő az igazi kritikus, s őt kell sajnálni, hogy nem fizetik az utazását vidékre? Nem vesszük észre, hogy közös a probléma, s szolidárisnak kellene lennünk egymással? Ugyancsak tanulságos a női társulatvezetőkkel folytatott Veiszer Alinda-beszélgetés, igaz, nagyon hiányzott róla a legilletékesebb, Eszenyi Enikő, még ha ezerszer el is mondta már mondókáját e témában. Kár, hogy – amint a kérdező említette is – sajtótájékoztatóba fordult a közönség érdeklődése a végén, s nem tettük fel a fontos kérdéseket.

Vissza az előadásokhoz: a vígszínházi produkció, e méltó brechti adaptáció (Jóembert keresünk) átgondolt képi nyelvvel, látványosan, monumentálisan fogalmazta meg a nő magányát, elhagyatottságát, önfelőrlő küzdelmét a férfivilágban, s a férfikörnyezetben karrierépítő, érdekelvű férfi intimitásának szikráit, amint a nővel egyedül marad. Jó, hogy Eszenyi Enikő nem válaszolta meg a szakmai beszélgetésen felhangzó, de tovább nem gondolt kérdéseket: miért bújnak az istenek az emberek alakjába, miért férfinők. Ez volt az az előadás, amit (mint jegyeket későn igénylő, ezért azokért folyamatosan megküzdő kritikus) magasról, a legfelső karzatról láthattam csak, a mimika és a frontális hatás egy részéből kimaradva. Így, e részleges hatás birtokában vélem úgy, hogy méltó, aktuális, beérett előadások kapták a legfőbb díjakat, ez is az, ha valamelyest túlértékelt is. A díjazás, mint az azóta megjelent nagyszámú írásból kiviláglik, nagyjából megnyugtató szakmai konszenzust élvez. A legtöbb és legjelentősebb elismeréseket learató produkciók az Örkény Peer Gyntje és Mundruczó Szégyene, az arra érdemesek. Néhány előadás a több felől egybehangzó szakmai mérlegelés szerint azért kaphatott volna még díjat (ld. http://hetivalasz.hu/kronika/kork erdesaPOSZTrol65084, http://hetivalasz.hu/kronika/izlesekespofonokaPOSZTon65070), nagyfokú egyetértésre talált azonban, hogy a két problémás eset nem szerepel egyik dobogón sem. Van, aki az ítészek közül másképp gondolja (ld. az iménti linkeket), a zsűrinek azonban mégsem volt nehéz dolga (mondta el Nagy Viktor rendező, a szakmai zsűri elnöke az MTI-nek).

Eszenyi Enikő (Jóembert keresünk, Vígszínház)
Eszenyi Enikő (Jóembert keresünk, Vígszínház)
Top cikkek
1
Érdemes elolvasni

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.