Alföldi búcsúja

A művész elsorvad, ha a hatalom kegyeit keresi, ha attól várja karrierjét, hogy behízelgi magát a főnökségnek. Valami ilyesmi jött le nekem Alföldi Róbert rendezéséből, Klaus Mann Mephistójából varázsolt produkcióból. Persze tudjuk, nagy bátorság Szabó István 1982-es, Oscar-díjas klasszikusa mellé letenni egy színházi alkotást – de aki mer, az nyer. (Különben is: ez a film harmincegy éves, ami a mai középgeneráció számára már Doberdó távolságú múltban úszik – a regényt érdemes volt felidézni. A nyilatkozatokból (suskusból) kiderül, hogy a film forgatókönyvét nem kapták meg munkaanyagként, így ki kellett találni a transzformációt, de ez csak jót tett a produkciónak. (Az adaptáció Alföldi Róbert és Vörös Róbert munkája.)

Bár a publikum protesztelőadásnak vette, a búcsúprodukció valójában figyelmeztetés, önvallomás, végrendelet egyszerre: ne engedj a csábításnak. Itt a főszereplő, Hendrik Höfgen zseniális hasonuló: az első részben baloldali (komcsi-avangarde színházat csinál, mert a 20-as években az a divat), a második részben – a náci hatalomátvétel után – addig hízeleg a Tábornok feleségének, míg az új rendszer befogadja (és önkéntes vazallusává nem teszi).

Alföldi dinamizálja ezt a történelmi tablót: először is a nézőt bevonja az előadásba. Két bársonyfüggönnyel dolgozik, a belső függöny egy virtuális előadásra nyílna, amiben Höfgen az ünnepelt sztár. A függöny nyílásában hajlong, de befelé, a nézőtérnek háttal, mintha ott lenne a publikum. Egy másik jelentben a Tábornok (László Zsolt) mond ünnepi beszédet a rivaldán, kvázi a jelenlévő (mai) publikumnak: a nézőtéri lámpák kigyulladnak, tapsorkán, amit László Zsolt kegyes mozdulattal leint… Mi nézők kívül-belül vagyunk a történetben, ami pazar megoldás: Alföldi ezzel is jelzi, hogy a sztori ugyan történelmi, de a művészi elkurvulás ma is létező csapda. Ezt a „kívül-belül” megoldást másutt is élvezhetjük (a „színpadi színpadon” szerelmi jelenet – amit ez alatt, az alsó szinten – egy másik függönyrésből kukkol a hamburgi társulat. Élő posztmodern. Maga a történet balladaszerűen kerül eléd: figyelni kell, mert ugrál állomásról állomásra. (Külön piros pont, hogy a rendezés – egy-két futó utalást kivéve – nem aktualizál, nem céloz a Ház körüli kultúrharcra.)

A játék a színész, Hendrik Höfgen (Stohl András)váltásait elemzi: mi vezeti ezt az ember, hogy bekéredzkedjen a rendszerbe? Nem egyszerűen karrierizmus. (A regény alcíme még erre utalt: „Egy karrier regénye”). Stohlnál/Alföldinél ennek beolvadásnak több oka is van: a sorrendben elől ott a sikervágy, a nárcizmus. De fura módon ott a félelem is: mi lesz, ha ellene fordul a rendszer. (Höfgen a hitleráj kezdetén Párizsban filmezik, retteg mind a hazatéréstől, mind az emigráns élet perspektívájától.) És itt a jellemgyengeség –Höfgen nagyképű sztár, de mindenféle szélre képes fordulni, nincs személyazonossága. Külön talány lelki defektusa: a büntetésvágy, igényli, hogy felpofozzák, bealázzák. Ami persze Klaus Mann szemtelen bökője: Höfgen a szadomazo függő pasi. Itt, a színházban, táncórával indul a játék, amit egy korbácsos domina tart. Tebab hercegnő egrecíroztatja, gúnyolja, és a sárga földig lehordja a színészt. De ez sem egyszerű képlet: kiderül, hogy Höfgen a lelke mélyén a sok körötte előforduló nő közül pont ezt a lányt szereti igazán. A rendezés ezt a bonyolult viszonyt pompásan oldja meg – s benne Höfgen karakterének mélyebb rétege is megcsillan – túl a konformizmus, gerinctelenség és behódolás látható gesztusain. Tebab hercegnő: Bánfalvi Eszter, akinek jóvoltából a színes bőrű lány alakja tragikus-groteszk magasságokba emelkedik.

Az előadás centrumában Mephisto/ Höfgen haláltánca áll. Az első rész a hamburgi színházban (még a 20-as évek végén járunk) a második rész a náci érában, Stohl András a magabiztos sztár és az önbizalomhiányos niemand kevercsét hozza – percenként váltva egyikből a másikba – nagyszerűen. Ennek az embernek nincs Énje, ezért többféle személyazonossággal játszik: az egyik pillanatban mindenkit lenéz, a másikban megértésért könyörög, közben kegyetlenül kihasznál mindenkit. És állandóan szorong. Nagy jelenet, mikor elfoglalja a berlini nagyszínház igazgatói asztalát.

Höfgen/Stohl a tükrökkel mélyített fenékdíszletből indul, útjában az időközben lepuffantott két jó barátja – csak átfut az agyunkon, hogy színházi pletykákban úgy jellemzik ezt a főszínészt, hogy hullákon taposva tör célja felé…Igen ám, de itt, ez a képlet is dupla fenekű. Stohl remegő térdekkel megy az íróasztal felé, egyszerre boldog és retteg. Aztán váltás, és az íróasztalnál már a Tábornok ül, aki kioktatja: vegye már észre ez a senki-színész, hogy a rendszer bármikor ejtheti. Mindezen túl Stohl a vergődő embert is megmutatja: segítene lebukott barátján – a Tábornok ezért ordítozik vele – de aztán túlteszi magát kudarcos nagylelkűségén. Stohl ideges, szorongó figurája jelentős színészi produkció.

Közben állandóan színházat játszanak. Hamburgban Kroge igazgató vezényli a félelemmel ismerkedő társulatot. (Gáspár Sándor csendes figurája megmarad, feleségével való kettős öngyilkossága nagyot üt a néző lelkén…)

Udvaros Dorottya (Dora Martin) már összepakolt, (menekül) – betétdalai horizontot nyitnak ebbe a zárt világba: segít Höfgennek, de figyelmezteti is épülő karrierje csapdájára –szomorú-szép megoldás. A büfében náci és komcsi vitázik (Otto Ulrich: Makranczi Zoltán, Hans Miklas: Nagy Zsolt) – két halálra ítélt. Nagy Mari (Marika, a súgó) mindig jó, most is pár kedves szava Miklashoz drámai erejű. És hát itt jön össze Höfgen első és második házassága (Barbara: Radnay Csilla, majd később a life-coach Nikoletta (Martinovics Dorina – kb. így képzelem el a férjüket bábként irányító funkci-feleségeket.) Mondom, színházban élnek, de van egy nagyobb – fenyegetőbb – színpad is, az, ami Berlinben, Németországban történik. Ez utóbbit – ha rájuk tör – kíméletlen hangerejű zene robbantja be (Bella Máté zene-szerző új dimenziókat nyitó megoldása.) Mellékesen ő alakítja kerekre ezt a zenés színházzal is dolgozó produkciót (kórus, szóló, sztármikrofon – minden együtt.)

László Zsolt Tábornoka az új, jeges-kegyetlen korszak emblematikus figurája: merev, bőr-kabátos – jó indulata félelmetesebb, mint ord-tozása. Eléri, hogy az előadás második részre felpörögjön, itt tényleg magával ragadja a nézőt a történelem/jelenidő abszurd – bár távoli összefonódása. A Tábornok vacsorára hívja Höfgent, unottan tárgyalja a napi dolgokat – aztán beleül felesége ölébe, smárolnak? vagy csak a nő nyakába bújva alszik a Nagyúr? – a színész elsomfordál: László Zsolt ezzel a gesztussal zérussá játssza a színészfigurát. (A feleség, Lotte Lindenthal: Tenki Réka).

A produkció vége felé Höfgen házasságát ünneplik, amire a Tábornok fura ajándékot hoz. Ez Alföldi apró csínytevése: Höfgen Hamlet-alakítására célozva a Nagy Ember egy gyémántokkal kivert koponyát hozat be (és nagy-képűen mormolja: „Lenni vagy nem lenni…”) –csakhogy ez a gyémánt-hullafej pár éve bejárta a világot, Damien Hirst Az isten szerelmére c. milliós (morbid) gyémántkütyüje szerepel itt kellékként: a Tábornoknak semmi sem drága, akár 2007-ből is lenyúl egy kis prezentet… Ám ha akarod: tálcán hozott végzetként is felfogható. Az utaláson túl ez a halálfej, zárószimbólumnak se semmi: a nézőnek arcára fagy a mosoly.

Menczel Róbert díszlete csőraktár és acéllépcsők többszintes performansza: egyszerre korabeli és időtlen keret. A fenékszínfalon lévő óriás tükör többször is játszik, több dimenziója talányos.

Gergye Krisztián koreográfiája (kórusok! – pl. a függetlenségi nyilatkozat szöveg--dal-tánc betéte) telitalálat.

Az előadás végén – ahogy már hetek óra mindig – a közönség felállva tombolt – hálálkodott vagy tüntetett, ahogy akarod. Alföldit a publikum búcsúztatja. Aki korrekt, tanulságos produkcióval – összefoglalással – köszönt el a Nemzetitől.

Mephisto. Stohl András
Mephisto. Stohl András
Top cikkek
1
Érdemes elolvasni

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.