A melankólia heroizmusa

Egy Kemény István könyv megjelenése a kortárs magyar irodalom eseményei közé tartozik. S ezt mutatja a kritikák hevessége: a bálványépítésbuzgalma és a bálványdöntögetés indulata is.

Mindkét igyekezet azt bizonyítja, hogy a jó költő nem pusztán verseket ír, hanem átfogalmazza a költészet koncepcióját. Mintha Kemény új kötete kapcsán a verseken túl azt is át kellene gondolnunk, hogy, milyen nyelvi-gondolati struktúrákban ölt testet a költészetnek nevezett nyelvhasználat, amely éppen nyelvi- gondolatai struktúráival tér el a többi nyelvhasználati módtól.

Mennyire azonos a hétköznapi referenciális s kognitív-referenciális nyelv a költészet nyelvével? Megfejthető, dekódolható a költői nyelv? Ezek a kérdések ugyanis újra égetően aktuálisak lettek a magyar irodalomban.

Menyhért Anna 1996-os cikke szerint Kemény Istvánt sokan tartják „a” posztmodern költőnek. (...) Költészete nagy kihívást jelentett és jelent az uralkodó olvasási normák számára, mert egyszerre ad valamiképpen túl sok és túl kevés fogódzót. A magyar kritikai szóhasználatban ez azt jelenti, hogy Kemény nem illeszkedik a magyar irodalmi hagyomány tradicionálisan interpretálható részébe, azaz alig kapcsolódik az elsődlegesen esztétikai nyelvhasználatot referenciális nyelvhasználattá átfordító értelmezői hagyományba. Nem alkalmazhatóak rá a hagyományos iskolák és lényegét tekintve megközelíthetetlen marad a kortárs értelmezői eljárások számára. Mint minden valódi költészet, hermetikus, s mint minden valódi költői nyelv, más nyelvhasználatok számára reprodukálhatatlan. A királynál eredeti címe „Több dolgok” volt. A Hamletből vett idézet – „több dolgok vannak földön s égen Horatio, semmint bölcselmetek azt felfogni képes.” – nem csupán a királyi trónt sem elfoglalni, se határozottan visszautasítani nem képes királyfi felemás helyzetét, az udvar működését jól ismerő, de azon kívül maradó szemlélődésének kettősségét, hanem Kemény költői nyelvének ambiguitását is mutatja. Hiszen ha „több dolgok vannak”, akkor a nyelv jelentései között mindig lesz olyan, ami rejtve marad, ahol a jelentés és a jelentés bizonytalansága nem egyszerűen szétválaszthatatlan, hanem ez a szétválaszthatatlanság talán a legfontosabb karakterévé válik. A költői nyelv titok marad, nem lehet egyértelmű jel, s főleg nem válhat jelszóvá. Bár Fekete Richárd szerint „Kemény István verseit alapvetően meghatározza a közösségi beszédmód, és figyelembe vesszük, hogy e versekben a közösség nem képzelt mivoltában, azaz nem csupán legitimációs forrásként szerepel, hanem létező, történeti referenciapontként van jelen” 1, véleményünk alapján Kemény költészetében a „létező, történeti referencia” nem pusztán esztétikai értékét kapja meg a kimondás során, hanem valódi referencialitása is más szintre kerül: a kimondás az élethelyzetet léthelyzetté alakítja át.

S ezzel elérkeztünk A királynál egyik legfontosabb, de semmiképpen nem egyetlen kérdéséhez. A magyar irodalomban reneszánszát éli az ún. politikai költészet. Sorra születnek olyan közéleti költemények, amelyek aktuális állapotainkra, Magyarország helyzetére, az általános közérzületre, aktuális eseményekre reflektálnak – írja a Litera jellemző módon 2012. március 15-i száma 2, az Élet és Irodalom 3 levélváltásai azt mutatják, hogy a magyar költészet hagyományába szervesen beleillő, sőt a hagyományt magát is erőteljesen alakító politikai/közéleti poétika létjogosultságának megkérdőjelezése után újra vissza akar térni jogaiba.

Nem véletlen a vita létjogosultsága, hiszen a magyar irodalom éppen a rendszerváltás előestéjén utalta át a hagyományosan elvárt vátesz szerepet a magánszféra vagy a publicisztika tartományába. S talán ennél is fontosabb, hogy a vitában paradigmává emelt Petri György példája. Éppen az ő esetében egyértelmű, hogy a patetikus költőszerep problematikussága nem pusztán az életmű hitelességének alapja, hanem a poétikai eszköztár megújításának egyik mozgatórugója is lett. Petrinek a hetvenes-nyolcvanas években azzal kellett szembenéznie, hogy a kádári konszolidáció alapjaiban tette kérdésessé a közössége nevében meg-szólaló költő beszédmódját. A költő jó esetben közössége belenyugvása vagy felejtése, rossz esetben árulása vagy kollaborációja miatt nem az általa képviselni vágyottak hangjaként, hanem éppen azok el-lenében szólalhat csak meg. A költő egyedül maradt, csakis a maga nevében beszélhet. S az ezt tudomásul venni képtelen beszédhelyzet talán a legfőbb oka Petri iróniájának. Ám a költői beszédmódokat újragondoló Petri-költészet után az ironikus, önironikus beszédmód ugyanúgy manírrá vált, ahogyan a hetvenes években induló nemzedék számára folytathatatlanok voltak az ötvenes-hatvanas évtized visszautasított poétikai sémái. Nem véletlen, hogy néven nevezés igényével, ugyanakkor ennek az igénynek a problematikusságával, illetve az irónia visszavonásával így zárul Kemény István „Élőbeszéd” című kötete:

„Kétszer kettő az négy. / Ha sosem mondom el – elfelejtik, / ha túl sokszor mondom – nem hiszik el. / És gúnyolódni tilos.”

Napjaink magyar irodalmi elvárásai mintha éppen Petri Györgynek a közéleti költészetre vonatkozó kételyeivel nem számolnának: megmaradhat-e a közösségi hang, még ha a költészetnek lehet is a közéletről beszélni? Jellemzően a konkrét politikai helyzetekre alkalmazható allegóriákat várnak, közösségi szerepben megszólaló költőt, s alapvetően egynemű értelmezői közösséget. S ha valami nem allegória, akkor is azzá teszi ez az olvasat, ezt jól mutatja Radics Viktóriának A királynál-ról írt kritikája a MANCS-ban.4

A politikai költészet fenntarthatóságának ilyen jellegű illúzióival az a baj, hogy az esztétikai problémák mögött politikai értékrend sejlik fel. A Petri-féle egyénivé tett közösségi megszólalás helyett a visszaszerezhető közösségi hang illúziója, a közösség és a közös hang együttes lehetősége van benne. Az az egyszerre poétikai és politikai feltételezés, hogy létezik közösség, s az esztétikailag hiteles és egységes hangon meg is jeleníthető. Kemény versei azt mutatják, hogy a magyar irodalomba ez a ti-zenkilencedik századból megszokott költő-közösség viszony nem hozható vissza.

S ez a tudás talán a líra lényegét tárja fel: az európai költészet hagyománya nem a spártai kardal közössége az alapja, hanem a lírában az egyén és közösség viszonyát folyamatosan problematizáló én egyhangúsága (Hamburger).

Kemény István versei ezért enigmatikusak: nem a kimondható, hanem a keresett igazság szólamai.

A Holmi 2006. februári számában 5 többszörösen is figyelemre méltó írás jelent meg Kemény Istvántól. Ady kapcsán ugyan, de magától kérdezi meg írása elején: az én nemzedékemnek kemény kérdésekre kell válaszolnia most a huszonegyedik század elején:

(…)

Mit ér a szülőföld, ha magyar?

Kemény kérdésének akkor is az volt a tétje, vajon megadatik-e ma a költőnek, hogy etikailag és esztétikailag is képviselje azt a közösséget, melynek nyelvén verset ír? S továbbmenve, van-e a magyar irodalomnak a nyelven túl köze Magyarországhoz, a magyarul író költő képviseli-e a nyelvet beszélőket is? Ha költőien lakozik az ember, tehát nyelve által jelöli ki helyét a világban, akkor az is feladata-e, hogy az egyént és közösségét, a nemzetet (meghatározása szép feladat!) összekösse. S nem véletlenül került be A királynál „Hólé” című versébe, „Hogy komp voltam jelen időben, / és átúszni velük jövő időbe, / ennyi lett volna a dolgom – /” ez lassan most már kiderül. A komp metaforája nemcsak egyén és közösség, hanem múlt és jelen között is feszül: vajon átvihetőek-e egymásra a különböző korok költői szerepei? Kemény szerint a szerepek semmiképpen – ezt mutatják pályaképének Ady-allúziói: „És A Komp-ország poétáját elolvasva arra kellett rájönnöm, hogy Ady Endre ma sokkal messzebb van, mint gondoltam.” (……) „Gimnazista koromtól Ady-rajongó voltam, de még ma is alig tudom elhinni, hogy tényleg létezhet olyan ember, aki nemcsak mindent tud (ez a zseni), hanem ebből ért is egy keveset. Hogy a felületes sznobok és a fásult magyartanárok vitájában mégiscsak a magyartanároknak van igazuk: Ady Endre igenis tisztán látta a korát.” A különböző korokban eltérő fogalmakat, érzéseket a költő képes összekötni. S éppen ezért nem válhat sem politikai jelszóvá, sem közösségi csasztuskává az, amit az idő költészetté szublimált. Kemény költészete enigmatikus. Jellemző, hogy az érthető, önmagát beteljesítő jóslatra találunk ugyan példát a kötetben, de az egyértelműen az önáltató kényelem önigazolása:

„én mondtam meg, és sokkal előbb, hogy el fog jönni, és éppen ilyen lesz, hogy gyűlölhessed, hogy megvethessed könnyen és olcsón, hogy hozzájuthass késztermékként, és félhess tőle kényelmesen.” (KOSSUTH TÉR) A költői megszólalás abban különbözik a politikai szónokétól, hogy a költő a versben létrehozhat ugyan a verssel közösséget, de megszólalása előtt nem feltételezheti a közösség létezését. Ráadásul az úgynevezett közösségi versek

A királynál című kötetnek csak egy részét teszik ki. S amit Kemény a világról, a politikáról, a nemzedékéről gondol, azt költőként, tehát folyamatosan a nyelvre is rákérdezve mondja el. S ez a rákérdezés eredményezi, hogy A királynál politikai és egyéb versei között erősebb kapcsolatot jelent a nyelvszemlélet, mint a tematika. Az idézett Kossuth tér című verset a Királynő gyerekkori költeménye követi: Ahogy az oroszlán szépségét a rács miatt / csodálhatod meg nyugodtan, úgy / az érzelmek pusztító erejét a versben.

Hiszen a Kemény-versek lényege a kérdésfeltevés ontológiai bizonytalanságából eredő esztétikai dinamika: „bár az ellenség táborából jöttem, ott nőttem fel, ott tanultam, ott voltam szerelmes és ott a múltam, nem áruló vagyok mégsem, hanem utazó, vándor, bölcs és szemtelen, most nagyon bátor és egy kissé meglepett is ettől, de se nem őrült, se nem részeg, és se megölni, se eltéríteni nem akarlak téged, egyszerűen csak jöttem megkérdezni tőled, hogy üzensz-e valamit a Legszélére”. (A KIRÁLYNÁL) Kemény legjobb költeményei a kérdés pozíciójából megszólaló, s az érzésekből, benyomásokból, kételyekből épülő monológok: „Az élményeim keletkeznek, / az emlékeim kárbavesznek. / Mint a kondenzcsík, most kicsit látszom.” (Elégiácska)

Csak a kérdés lehet hiteles, a válasz szükségszerűen leszűkítené s leegyszerűsítené azt a beszédhelyzetet, mely végigkísérte Kemény pályáját az első kötetektől kezdve A fel s alá az érdligeti állomáson át A királynál című kötetig. S Kemény most is folyatja azt a melankolikus hangot, amelyet éppen a kérdezés helyzete és a válasz lehetetlensége határoz meg. S a közösségi költészet szempontjából különösen fontos a posztmodern létállapot és a közösségi költészet paradigmáit kialakító nemzeti romantika eszmerendszerének ütközése: Hogy én meghaljak, nincs az az eszme, és ezzel te mindig visszaéltél, nyugtattál, eszmék nincsenek is, csak télen a szürke, nyáron a kék ég, és így tettél, szívem, szeretetből, morálisan mozgásképtelenné, de fel se tűnt, míg meg nem untál, hogy továbbélni már-már becstelenség.

(Ötvenhat)

Kemény politikai költészete nem függeszti fel, hanem tudatosítja ezt az ellentétet. A kortárs magyar közösségi líra jellemzője, hogy a posztmodern nagy narratívákat tagadó paradigmáit a napi politikai elvárásoknak megfelelően úgy képes a romantikus költőszereppel összeegyeztetni, mintha a költő – közösség – megszólalási mód viszonyait megújító Petriféle kétely feledhető lenne. A kortárs magyar lírában is megmaradni látszik az az illúzió, hogy a politikai és poétikai közösség egybeeshet, s a verset esztétikai jelenségként és közéleti szövegként értelmező befogadói halmaz lefedi egymást. Ez a meggyőződés elsősorban a politikailag inkább jobboldalinak tartott és a konzervatív esztétikai értékeket valló tábor kapcsán látszott érvényesnek, de mintha a baloldali-liberális oldal magát posztmodernnek definiáló köreiben is fellelhető lenne.

S miközben egyik sem számol a nyelvnek az értelmezői közösség bizonyosságát leromboló kételyével, Kemény költészete, beleértve a közéleti költészetét is, éppen a nyelvi kétely állapotából indul. S a nyelvi kételyt csak tovább erősítve versei jelentős része éppen az egyéni és közösségi illúziók összeomlását kapcsolják össze.

Kemény írt már egy retrospektív nemzedéki regényt, a Kedves ismeretlent. Prózai művében az egyéniség válságáról szóló gondolat szervesen összekapcsolódik a regény műfajjal (Schelling), ám Kemény lírai megszólalásai is az én különböző válságait tudatosítják. Nemzedéki verseiben a középkorúak magánéleti válsága párhuzamba állítható a politikai-közéleti kérdésfelvetésekkel, hiszen mindkettőt az illúzióvesztés határozza meg. Az olyan versek esetében, mint az Ötvenhat, a Midlife crises vagy a Huszadik évünk, azt láthatjuk, hogy a párkapcsolat nehézségeit tematizáló versek és a politikai problémák kibogozhatatlanul összecsomózódnak.

Az Ötvenhat címe az utolsó hiteles magyar történelmi pillanatot idézi, hiszen a nyolcvanas-kilencvenes évtized fordulóján forradalmár korú generáció számára a rendszerváltás pátosza hamarosan lerombolódott. Kemény 1962-ben született, 1989-ben huszonhét éves volt. A vers a szabadság-szerelem magyar költészeti paradigmájának a megfordítása: Hogy én meghaljak, nincs az az eszme, és ezzel te mindig visszaéltél, nyugtattál, eszmék nincsenek is, csak télen a szürke, nyáron a kék ég, és így tettél, szívem, szeretetből, morálisan mozgásképtelenné, de fel se tűnt, míg meg nem untál, hogy továbbélni már-már becstelenség.

(Ötvenhat)

Nemcsak ez a vers, de az egész kötet a Keménytől már megszokott módon az elégikus megszólalást újraértelmező sorba illeszkedik. A „Kishit”, ahogyan az „Öregedő király költeménye” is a Kosztolányi-féle hagyományt idézi fel: „Kisebb-nagyobb csapatokban, fejetlenül özönlenek vissza a vereség után életem napjai. Színük-viráguk ottpusztult a döntő ütközetben, de még így is félelmetes tömeg. A fegyelmet helyreállítom, a sorokat rendezem, az ellenállást folytatom. Megadásról szó sem eshet, küzdök a legvégsőkig.” Mindkét vers a „Bús férfi panaszait” parafrazeálja, s a John Anderson-vers is ugyanebbe a sorozatba tartozik. Kemény már régen beért a „férfikor nyarába”, s létösszegző verseit a heroikus melankólia határozza meg. Költészetében a szembenézés igényéből következő bukást nem tompíthatja a megszólalás patetikus vagy elégikus tónusa. Keménynél a költészet egyszerre nyelvhasználat és léthelyzet: „költőien lakozik az ember”, de lakozását a létbe vetettség bizonytalansága határozza meg. A Romos dalocska, az Elkésett szerelmes dalocska, A távoli olimpusz a hétköznapok elégiája helyett a hiány hétköznapjainak tragikumát képviselik. Kemény az ontológiai vereséget nem szelídíti elégiává, hanem elégikusnak tűnő hangnemben konstatálja, hogy „de még / így is majdnem sikerült.”

(A távoli Olümposz) Heidegger szerint a költészet gondolatba foglalt zene. Keménynél az újra meg újra meginduló, majd elakadó kérdések a repetitív zene önmagába visszatérését és az énekhang szárnyalását visszautasító parlandóját idézi: nem véletlenül beszél hát életművében Kemény annyit a rock and rollról. S kötet talán eddig legnagyobb visszhangot kiváltó verse, az Elindultam szép hazámból a magyar népzene és moder zene legérdesebb együttesét, egy Bartók Béla-feldolgozást idéz: „Gonosz lettél, vak és régi, / egy elbutult idegen néni, / aki gyűlöletbe burkolózva még / ezer évig akar élni”. S ebben a versben az útra kelés motívumát a soha haza nem találás motívuma teljesíti ki: „Amíg élek, úton leszek”. Sőt, a múlt idő elégiája nemcsak Bartókot, hanem József Attilát is intertextualizál. Ám az „édes hazám, szerettelek” sor az „édes Hazám, fogadj szivedbe, hadd legyek hűséges fiad!” felkiáltására válaszolva az óhajtást a lemondás elégiájára váltja fel. Kemény okos fejével biccent, nem remél. A Szempár című versében így búcsúzik: Csillagok, űr, a VÉGE szó, / stáblista, kész / a leltár. / Én Istenem, / jó Istenem, / becsukódik már. A szem említés nélkül is becsukódik, kilátásra nincs esély. „(…) irodalmi körökben viszonylagos egyetértés uralkodik a tekintetben, hogy az igazán nagy költők szerencsés esetben tíz, esetleg tizenöt maradandó verset is maguk után hagynak. Keménynek könnyű. Akárhogy számolom, a felén már túl van – írta a kilencvenes években Németh Gábor. Nos, nem kis mértékben ennek a kötetnek is hála, azóta bőven meglett a többi is.

(Magvető)

 

 

 

JEGYZET

1 Fekete Richárd: Kétkedő komolyság, Kemény István költői ethosza

2 http://www.litera.hu/hirek/en_nem_fo-gom_be_a_litera_palyazatot_hirdet

3 In.: Élet és Irodalom. 55. évf. 48. sz. (2011), p. 12. A magyar politikai költészetről: Levélváltás (Bán Zoltán András, Radnóti Sándor) In.: Élet és Irodalom. 55. évf. 46. sz. (2011), p. 8. Miért nincs magyar politikai költészet, ha egyszer van? (Bárány Tibor) In.: Élet és Irodalom. 56. évf. 5. sz. (2012), p. 12. stb.

4 Megfejtett rébuszok, MANCS, 2012/51. (12. 20.) 5 Komp-ország a hídról, http://www.holmi.org/friss/17.html

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.