Családregény,mint vademecum

A könyv alcíme szerint – meg úgy első ránézésre is – az együttélési formák történetét meséli el: az autoriter családtípustól a 21. század gubancaiig (pl. lásd mozaikcsalád). De csak első ránézésre: Somlai valójában problématörténetet írt: a család, mint önmagát megoldó probléma sor belső ellentmondásait. A „család halott” városi legendája helyett, az állandóan változó és önmagát frissítő formációk alakulat váltásait. Kiinduló tézise a kötődés és választás ellentmondása a párkapcsolatokban – végig az életen. Kötődés egyedül éppoly üres lenne, mint a választás elvont szabadsága – így együtt viszont állandóan robbanásra kész bombaként formálja életünket (a családok életét).

Persze történelem azért van benne: a polgári család kezdetei, a diktatórikus családfővel, (egyedüli pénzkereső, eltartja a famíliát), és persze a nő alávetésével (főz-mos-gyereket nevel és „lenyeli” a pofonokat). De hamar túljutsz rajta, megjelenik a kétkeresős családmodell, (a nők munkába állásával halványodik a férfidominancia). A 70-es évektől meginduló nagy átalakulás – nőiegyenlőség-mozgalmak, válások számának emelkedése, laza családkötelék, kommuna, mozaikcsalád stb.) Röviden: igaz, hogy a hagyományos polgári családformáció felbomlik, de helyére a sokféleség, a plurális együttélési formák lépnek – bizonyos kor felett már tudjuk: nem jó egyedül.

De ne kapkodjam el ezt a beszámolót. A polgári családformában jelenik meg a nyilvános és magánszféra elkülönülése és vele az intimitás sokszínű szerepe. Hogy jó otthon, bensőséges környezetben lenni, ahol nem kell a nyilvánosság (hivatalok, politikai szféra, az általános viselkedés) maszkjait viselni („az embernek nem kell megjátszani magát”). Somlai pl. kimutatja, hogy a polgári törvénykönyv még a 19. század végén is büntette a női hűtlenséget, míg a férfiak szabadosságát természetesnek tartotta. Csak lábjegyzetként jegyzem meg, hogy még a magyar irodalomban is mindig csak a nőkkel van gubanc (kicsaponganak), az nem baj, hogy uruk kupiba jár vagy szeretőt tart, s közben tiszteletre méltó tagja az úri világnak. Pikáns betekintés, hogy a középosztálytól lefelé a magánszférát csak idézőjelben lehet használni: nincs elkülönülési lehetőség (lásd idegenek a családi tér lakói – albérlők, ágyrajárók, többgenerációs család egyetlen szoba-konyhában). Döbbenetes villanás a századfordulótól a negyvenes évekig tartó emberraktárak mikroéletébe. Ugyancsak: a közösségi (falusi) társadalom kihalását lehet siratni, de a nászéjszaka után kiaggatott véres lepedő szokása még olvasva is felháborító – a szűz menyasszony „bizonyítványát” bizony kikövetelte a közösség közvéleménye. Hát ilyen volt a privátszféra – anno: rémes.

Az intimitással megjelenik a privátszféra titoktartománya, s vele a hazugságok-ferdítések dugdosott szemétládája: az érdekházasságtól a titkos szerelmekig, a „nicht vor dem Kind” pózaitól a „kettős morálig”. A családi hagyományok sokféle titkot őriznek: retardált gyerektől apuka sikkasztásáig, az otthoni és a nyilvános térben használható-kötelező beszédmódok különbségéig. Ez utóbbit, a kétféle nyelvhasználatot, a gyerekek hihetetlen érzékkel értik meg (senkinek sem árulják el, hogy a szülők a négy fal között szidják a rendszert, míg apuka a szónoki emelvényen lelkesen támogatja a felsőbbséget. A dolog másik oldala, hogy a szülők – ha okosak – beavatják a gyerekeket titkaikba, ami persze konfliktusokkal jár, traumatizál, sőt, vele a szülői példamutatás is zsugorodik. És persze a gyerekeken is súlyosbodik a teher: nehéz a titkok tudójának lenni.

Somlai e meleg, ám nemegyszer hazug közegből való menekülésként írja le a kommunák alakulását a 60-as évektől kezdve (német és amerikai példák): kiútnak látszottak, volt, amelyik viszonylag soká fenn tudott maradni, de mint formáció nem bizonyult igazi alternatívának. Viszont tanulsággal szolgált egy lazább, liberálisabb magánélet modelljéhez. Szemnyitó fejezet a gyerekségről szóló, több fejezetre tördelt elemzés. Ki neveli gyerekeinket? A szülők nem érnek rá, az iskola? –kétséges. Leginkább még a nagyi, ha van, adja meg a nevelődés normál á-hangját. (Nagymamák társadalmában élünk.) Egyébként ma már nem is a tévé, hanem az internetezés és a számítógépes játékok szólnak bele a nevelődésbe, ami viszont egy minden eddiginél erősebb választóvonal: a komputer világa a társadalmat „digitális bennszülöttekre” és „bevándorlókra” osztja, és mi felnőttek (és szülők) ez utóbbi csoportba tartozunk. Ami kegyetlen diszkrimináció: mert akár hogy is igyekszünk (tanulunk) soha az életben nem fogunk olyan otthonosan mozogni a digitális szférában, ahogyan ők, a „bennszülöttek”. És ezt nem társadalmi (pláne nem politikai) diszkrimináció hozta létre. Digitális adottság, s az általa teremtett kettősség meg egyre rosszabb. Olyan, mint a nyelvtanulás: a gyerekkorban felszedett nyelvet akcentus nélkül beszélik a srácok, később legfeljebb véres verejtékkel lehet levetkőzni a tájszólások különböző fajtáit. Amiből az is következik, hogy a szülőknek egyre kevesebb a rálátásunk lehet az internetszférára, beleszólásuk még kevesebb. Az állandósított tanulási kényszer átment a fiatal fejekbe: az egyetemmel nem fejeződik be, a szaktudások hihetetlen gyorsan avulnak, egy orvos esetében csak a gyógyszer-ismereti anyag egykét év alatt duplájára nő, aminek követése egzisztenciális kérdés. De a továbbtanulás a felnőttek pályaváltogatásaiban is megjelenik, ott van az át- és újratanulás kíméletlen kényszerében is.

A gyerek fejezetben is visszatérnek Somlai korábbi kutatási eredményei: konfliktus nélkül nincs tiszta helyzet – szemben a hagyományos (hazug) konfliktuskerülő tézissel („csak béke legyen a családban”); az elhúzódó kamaszkor (a fiatalok többsége harmincéves korig a szülői házban marad.) Az egyik fejezetet egy grafitti foglalja keretbe („ha tiltással nevelsz, hazugságra nevelsz”). Nagy találmány, bár – szerintem – vannak kivételes (vész)helyzetek: a kiskrapek lerohan a járdáról, hát egy tasli csak leesik…)

Somlai Péter
Somlai Péter

Egyébként a szülő-gyerek viszony mind a két irányból átalakult: a nádpálcát felváltotta a gyerekpszichológia, másfelől pedig a gyerekek „tanítják” a szülőket (nagyszülőket): másképp nem is lehetne elképzelni a napról napra változó/avuló/megújuló digitális korszakot. (Már egy telefonmenüt is csak unokámmal tudok beállítani…) Ahol ez utóbbi kimarad, ott megszakad a családi élet kontinuitása, szétesik a generációk közötti kapcsolat.

A párkapcsolatok pluralitásának elemzése végigfut az egész könyvön. (Szingliség, mozaikcsalád, próbaházasság, elváltak újraházasodása.) Kedvencem a távkapcsolat: munkahelyek vándorolnak, s a párokat olykor több száz kilométer és több határ választja el egymástól, jó, ha havi egy-két látogatásra telik. Vagy arra sem. Somlai észreveszi, hogy internetkapcsolat is életképes maradt, és szemben a közvélekedéssel kezd gyökeret verni a párkapcsolati lehetőségek tárában: jó, tudom, sekély e kéj, sovány vigasz, de mégis támpont, legalább elsírhatod valakinek hogy szúrtak ki veled a munkahelyeden, és van, akire várhatsz a hó végén.

Végül csak az öregség gondját említem. (Meghosszabbodott életkor – a jóléti társadalom maradványai nem enyhítettek az új helyzettel járó súlyos gondokon. Nem tudnak mit tenni az elmagányosodás ellen, az ellátás megoldásáért, és persze a lelki defektusok is csak a leírásokban szerepelnek. Tán segít a család – ahol megmaradt – és ahol van hozzá türelem, idő és lélek.

Összefoglaló mű, ráadásul jó, ha ott van kéznél a polcodon. Szükséged lesz rá

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.