A Várfok Galéria és galériása

Népművelés-pedagógiai szakon végzett, majd egy művelődési központ igazgatója Táborfalván, és megszervezi a Szentháromság téri kollégiumban a Vártárlat című kiállítássorozatot. Ezután a Lágymányosi Közösségi Ház igazgatója lett, ahol létrehozta a Lágymányosi Galériát, majd a Kamaraerdei Ifjúsági Park igazgatója. Itt ARTtér elnevezéssel megrendezi a magyarországi művészeti szakközépiskolák országos találkozóját. 1990-ben létrehozza a Várfok Galériát (akkori nevén a Várfok 14 Műhelygalériát), amelynek kiállító művészei többek között – Bodóczky István, Böröcz András, Bukta Imre, El Kazovszkij, Fehér László, fe Lugossy László, Gerber Pál, Győrffy László, Koncz András, Mulasics László, Nádler István, Szirtes János, Szotyory László.

Hogy lesz valakiből galériás Magyarországon?

Valójában úgy lesz valakiből galériás, hogy gyermekkori álma beteljesül. Amikor srác voltam, nagyon sok művész barátom volt, és mint mindenki más, mi is meg akartuk váltani a világot. Úgy tűnt, 1990-ben eljött a világmegváltás ideje, és a megváltásra lehetőséget is kaptunk. Akkor nyitottam a galériát.

Ez ilyen egyszerű volt?

Még sokkal egyszerűbb. Ültünk az asztal mellett, ittuk a sörünket és arról ábrándoztunk, hogy milyen jó lenne, ha lenne saját galériánk, amelyben kiállításokat rendeznénk.

Ön nem zenekart alapított, hanem galériát?

A zenekarban road voltam. Eredetileg népművelés-pedagógia szakos tanár vagyok és fakultációban tanultam a kortárs művészetet. De esküszöm, a galériaalapításnak a képzettségemhez semmi köze. Mi, művész barátaimmal a világot akartuk megváltani. Amikor létrejött ez a galéria, akkor –érdekes módon – nem nekik csináltam a kiállítást. Viszonylag hamar reájöttem arra, hogy az butaság lenne, ha a kocsmaasztalt betolnám a felépített falak közé. Ebből természetesen ilyen-olyan sértődés, meg ilyen-olyan visszásság keletkezett, de ezek évek múlva elsimultak. A barátaim is belátták, hogy nekem volt igazam.

Népművelőből lett galériás, és népművelőként is rendeztet kiállításokat. Az első pillanattól kezdve a kortárs magyar élvonal jelent meg ezeken a tárlatokon. A művészek elfogadták önt partnerként?

A főiskolai tanulmányaimnak ehhez az égadta világon semmi köze – ezt komolyan mondom.

Akkor minek van köze ahhoz, hogy így magáénak érzi a kortárs képzőművészetet?

Annak, hogy ez az életem. Ebben a közegben forogtam és ez határozta meg minden percemet. És azt hiszem, értettem és értem is, hogy a képzőművész barátaim mit akartak és mit akarnak csinálni. Igaz, az összes helyen, ahol én megfordultam, az volt a mániám, hogy olyan tereket hozzak létre, ahol a kortárs művészet valamilyen módon bemutatkozhat. A végzettségemből adódóan különböző művelődési házakat vezettem, és ott mindig az volt a mániám, hogy létrehozzak egy olyan szegletet, ahol megjelenik a kortárs képzőművészet valamilyen módon. Úgy hoztam létre ezt, hogy nem az asztalok és a székek közé raktam a műtárgyakat, hanem kialakítottam mindig egy működő galériás teret. Például a Lágymányosi Közösségi Házban – mai nevén a MU Színház – működő galéria is így jött létre. Addig egy teljesen más funkciójú terem volt, amelyet sikerült galériává átalakítanom.

Ifjúkori álma vált valóra 1990-ben, amikor lehetősége nyílt arra, hogy galériát nyisson. Az egy pirinyó pince volt, nagyszerű programokkal. De ma már több galériát üzemeltet, és a Várfok utca 11.-ben már egy háromszáz négyzetméteres nagy bemutatóterem is rendelkezésre áll.

Lusta ember vagyok és nem szeretek messze menni, ha képzőművészetet akarok nézni –mondhatnám ezt is, de valójában nem erről van szó. A Várfok Galéria a törvényes műkereskedelemnek egyik bölcsője. Bár én nem műkereskedőnek, hanem galériásnak nevezem magam, ami teljesen más. Az első kiállítóhelyünk egy nagyon vizes pincerész volt. Majd amikor kinőttük, akkor találtam rá egy ugyancsak rossz állapotú helyiségre, amit felújítottunk. Később kezdtem átalakítani az utcaképet is. Tehát igyekeztem idecsalogatni másokat is. Így jött létre a Moholy Nagy Művészeti Egyetemnek a Ponton Galériája a Várfok Galériával szemben. Ugyancsak velünk szemben található a Várnegyed Galéria, amely a kerület a galériája. Arra törekedtem tehát, hogy kialakítsak egy vizuális koncentrációt – ha szabad ilyen nagyképűen fogalmaznom –, ahol több galéria található. Aki erre sétál a Vár felé, be tudjon térni különböző helyekre, ahol különféle nagyszerű kortárs művészeti alkotást talál. Miközben a látogató felsétál a Várba és elfogyasztja a „tejszínhabot” a tortán –ami a Szentháromság tér vagy a múzeumegyüttes –, közben eheti a „tortát” is, itt a Várfok utcában amit erre talál, ami őt gazdagabbá teszi.

A kezdetektől a legkiválóbb művészeknek a galériása volt.

Huszonkét évvel ezelőtt nem ilyen nagy művészek voltak. Középkorúak voltak, ismertek voltak, de még nem voltak nagyon ismertek. Jelen voltak, de még nem voltak nagyon jelen. Nem álltak mögöttük nagy kiállítások. Többek között a mi munkánknak is köszönhető, hogy ők ismertté váltak. Bevallom, nagyon egyszerű volt a dolgom. Ezzel nem csorbítani akarom a munkámat, de tényleg nagyon egyszerű dolgom volt, mert nem voltak galériák. Akit én megkerestem, az igent mondott a felkérésre. Így került ide El Kazovszkij, Mulasics László, Bukta Imre – vele már nem dolgozunk együtt –, de jó néhány nevet sorolhatnék. Akkor viszonylag egyszerű helyzetem volt. Ma már sokkal nehezebb egy galériásnak, mert sokkal több művész akar a nyilvánosság elé lépni. Akiknek akkor én fölajánlottam ezt a lehetőséget, örömmel állt velem szóba. Olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy olyannal beszélgetek, aki a kezdetektől fogva figyeli a Várfok Galéria munkáját, és emlékszik arra, amikor az apró kiállítóhelyen körben egy padka volt. Erre le lehetett ülni is, én pedig tárolóhelynek használhattam. Mai szemmel nézve kiállításra teljesen alkalmatlan helyen tolongtak az emberek azért, hogy El Kazovszkij- vagy Bodóczky István-művet megnézzenek. Amikor én több év után elhatároztam, hogy elbontom ezt a padkát, akkor többen felháborítónak találták, mert féltették a beszélgetőhelyet. Nézze, én viszonylag korán felismertem, nekem mindent el kell követnem azért, hogy a kevésbé rossz és a rossz helyzetben levő kortárs magyar művészet egyre ismertebb legyen.

És mint annyi minden másban, ebben is szerencsém volt. Megismertem egy nagy művészt, egy világsztárt, akit Francoise Gilot-nak hívnak. Aki nem képzőművészeti érdeklődésű, az is hallhatott róla, mert az Életem Picassóval című könyve még a hetvenes években megjelent magyarul is (franciául 1964-ben látott napvilágot). Martin C. Herbstnél voltam kint Párizsban, amikor azt mondta, hogy a városban van Francoise Gilot –egyébként New Yorkban él – nem akarok-e vele megismerkedni. És mit lehet erre mondani, különösen akkor, ha ez egy ebéddel is fűszereződik? Megismerkedtünk, és azóta dolgozunk együtt. Sorra jöttek mások is. A kilencvenes évektől dolgozom Sebastian Weissenbacherral, aki osztrák művész. Rozsda Endrét is említhetném. Ő Párizsban élt. Ott láttam, hogy kiállításaik viszonylag rendszeresek. Egy ilyen galéria, amely tradicionális galériának mondató, mint amilyen az enyém, az nemcsak egy kiállítást rendez egy-egy művésznek, hanem felvállalja a művész különböző alkotói korszakát. Ideális esetben egy életen keresztül dolgozik együtt a galériás és a művész. A galériás fölvállalja a művészt, s ezzel azt is, hogy annak alkotásaival nála rendszeresen találkozhatnak. Ha jól emlékszem, 2012 januárjában zártuk be Francoise Gilot-nak már a hatodik a kiállítását. Ez nem kis dolog, hogy egy ma is alkotó, élete teljében levő kilencvenéves művész rendszeresen rendelkezésemre bocsát olyan különlegességeket –, hogy példát is mondjak, amelyet Daniel-Henry Kahnweilerrel készített 1952-ben. Szerintem ezek nagy dolgok, és az ilyen jelenlétek a galéria presztízsét és rangját emelik.

Mik erősítették abban, hogy a gyerekkori álmát valóságra váltsa?

Most nagyon nehezet kérdezett. De nem. Minden olyan helyzetben, amikor a világban rosszul mennek a dolgok – és mikor mennek jól? – az a kulturális életet megviseli. Így a privát galériákat is. Mi pedig elhatározzuk, ha beledöglünk, akkor is életben maradunk és átvészeljük ezt az időszakot. Természetesen mindig erőt adnak azok a művészek, akikkel éveken át együtt dolgozunk és emberileg is megértjük egymást. Ezt azért tartom fontosnak, mert mi – bár for profit galéria vagyunk –, de a lelkünket nem adhatjuk el pénzért. Így én is azokkal dolgozom együtt, akikkel jól érzem magam. Amióta erre rájöttem, azóta nagyon jókat alszom. Azelőtt voltak problémáim. Felébredtem éjjel, mert valami nem úgy alakult, nem úgy történt, ahogy szerettem volna. Nem történt ez fájdalom nélkül, de azt gondolom, hogy így volt jó. Igyekszem nagyon jó munkatársakkal körülvenni magam és a családom pedig támogat.

Ön nemcsak kiállításokat rendez, hanem segíti azt is, hogy ezek a művészek – az utóbbi időben már fotóművészek is – bekapcsolódhassanak a nemzetközi művészeti életbe. Ilyen műkereskedői-művészközvetítői feladatot is ellát.

Az nagy lépés volt, amikor a fotográfia megjelent a Várfok Galériában. A tradicionális galéria éveken keresztül foglalkozik egy-egy művésszel. Ez azt is jelentheti, hogy beszűkül és kizárja a felfedezés vágyát. A felfedezés vágya a galeristának egyik legfontosabb képessége. Ha megvan az a társaság, azok az alkotók, akikkel foglalkozunk, akkor kötelezettségeink is vannak azokkal szemben, akikkel megállapodtunk. Az idő pedig véges. Egy évben nem lehet számtalan kiállítást rendezni, maximum nyolc-tízet. A Spiritusz Galéria például azért született, hogy a fiatal, a harmincöt év alatti művészeket mutassunk be. Itt kezdünk el kísérletezni fotográfiával. És nagyon sok fiatal művészt vállaltunk fel, tudván hogy majd ezek közül választunk. Kiválasztjuk azokat, akiknek művészi szándékaival azonosulni tudnunk, akik majd bekerülhetnek a Várfok Galéria közegébe. A Várfok Galéria presztízse, rangja, az ő tevékenységüket is erősítheti. Ez a munkánk beolvadt a Várfok Galériába, és így rendeztünk tavaly egy nagyon érdekes kiállítást. Hangai Anikót és Korniss Pétert mutattuk be. Ennek a tárlatnak az volt az érdekessége, hogy Hangai Anikó választott Korniss Péter-, Korniss Péter pedig Hangai Anikó-képeket. Hangai Enikőt nagyon nagyra tartjuk, a másik ígéretes fotóművész számunkra Tóth Szilvia.

Korniss Péternek is rendeztek egy nagyszerű önálló kiállítást.

Korniss Péterrel nagyon régóta ismerjük egymást. És ami kézenfekvőek, azok mellett általában elmegy az ember. Mi is így voltunk. Évtizedek óta mindenről beszélgettünk, gasztronómiáról, a nőkről, művészetről, erről-arról csak arról nem, hogy Péterrel én mint galériás foglalkozzam. Nagyon szeretem a műveit, de mivel a barátság megvolt köztünk, mint kiállító nem jutott eszembe. Tavaly egyszer összejöttünk egy kellemes este folyamán, beszélgettünk az élet dolgairól, és közben pálinkázgattunk és akkor eszünkbe jutott, hogy a kapcsolatunk másmilyen is lehet. Azóta együtt dolgozunk. Ezt a kérdést pedig azzal zártuk le, hogy most jötte el az ideje.

Milyen értékrend szerint választ?

Egy galériásnak az értékek következetes képviselete az egyik legfontosabb feladata. Egy érdekes dolgot tapasztaltam. Itt volt nálunk az Art Palais igazgatója és meghívott bennünket hozzájuk. Sajnos, anyagi okok miatt nem tudtunk elmenni, mert a galériát fel kellett újítani. Ilyen van az életben. Akkor azt gondoltam, sokkal fontosabb, hogy itt legyen egy szép, 300 négyzetméteres galéria. Ha ennek az az ára, hogy néhány művészeti vásáron nem tudunk megjelenni, akkor is meg kell tenni. Az Art Palais igazgatója mondta, hogy ők is ezeket az értékeket keresik. Ők is következetesen képviselik a művészeket, és felépítik őket és olyan értékrendet mutatnak be, amely időtálló. Ez a mi elképzelésünk is. Én nem tudnék máshogy dolgozni. Aki galériás és csupán műkereskedő, az nem ülhet rá bizonyos trendekre és addig dolgozik a művésszel, amíg beleillik ebbe a trendképbe, s ha nem, akkor pedig megválik tőle. Én igyekszem olyan választani, ami időn túli. És ezt képviselem évtizedeken keresztül. Mindig azt mondom kollégáimnak, akik a munkámat maximálisan segítik, próbáljanak úgy gondolkodni, hogy szaladjanak előre ötven évvel az időben és azzal a szemmel nézzenek egy-egy műtárgyat. Ha úgy érzik, hogy ötven év múlva is megállná a helyét az rendben van.

Van módja arra, hogy figyelje a művészeti életet itthon és külföldön is?

Ez természetes törekvésünk. Körülbelül harmincegy kortárs nemzetközi vásáron vettünk részt. Csatlakoztunk az Art Market Budapest 2012 kiállítóköréhez a Millenárison, többek között Nádler István legfrissebb sorozatával, Mulasics László kiállításon nem szerepelt korai munkájával, Győrffy László terrakottáival és Szirtes János egy 1987-es művével. 2012 őszén huszonöt művész százharminc alkotását mutattuk be Szegeden, a Reök-palotában. A vásárok kapcsán jöttünk rá, hogy egy vásár csupán pár napig tart. Szükség van arra, hogy jelenlétünk ne csak erre a pár napra korlátozódjon. Már sikerült egy-két városban, Párizsban, Regensburgban testvérkapcsolatot létesíteni egy-egy galériával. Ez azt jelenti, hogy művészeink ott is rendszeresen kiállítanak. Többször volt Párizsban kiállítása Nádler Istvánnak, Győrffy Lászlónak, Regensburgban Csiszér Zsuzsinak. Most nálunk, a lenti galériában egy osztrák fotóművész kiállítása van. Úgy találtunk egymásra, hogy különböző galériák, akikkel kapcsolatban vagyunk, hívták fel a figyelmet rá. Részesei akarunk lenni a világ művészetének a jelenlétünkkel, de ugyanakkor megőrizzük a saját arcunkat is. Nem szeretnénk a divatirányzatoknak engedelmeskedni. A galerista értéket képvisel, azt az értéket, amiben hisz.

Következetesen azt mondja magáról, hogy galerista. Galerista nem műkereskedő, de mégis segíti a művészeket abban, hogy a kereskedelem számára nyilvánosságot kaphassanak. Miért csinálja?

Mert nem tudom máshogy csinálni. Valójában az a fajta hozzáállás, hogy bejön egy művész, eladja nekem alkotását százért és én eladom száztízért, de ennél jobban nem érdekel sem a művész, sem a műve. Idegen ez tőlem. Nem is tudnám csinálni. Nekem nagyon fontos az, hogy a művésszel kapcsolatban legyek. Még ha nem is mindennapi kapcsolatról van szó, de lássam időnként, megértsem azt, amit csinál, és érdemesnek tartsam arra, hogy ezen a hosszú úton nekem a társam legyen. Szerintem e nélkül nincs értelme csinálni. A puszta kereskedés más dolog. Az boltkategória, még akkor is ha galériának hívják. Ez a mentalitás nagyon távol van tőlem. Annyira távol van tőlem, ha elkerül a mű tőlünk, én természetesen azután is követem a sorsát. Ez azért is fontos, mert az ember egyrészt biztos akar lenni abban, hogy az a mű jó helyre került, másrészt, hogy még lehetőség legyen a bemutatására. Vannak retrospektív kiállítások, és akkor vissza kell kérni stb. Én igyekszem követni a mű sorsát. Ráadásul – bár mi egy for profit galéria vagyunk – azt valljuk, hogy mi nem képeket adunk el vagy értékesítünk, hanem viszonyokat. Az ideánk az, hogy mindenki alakítson ki a kortárs művészettel valamiféle viszonyt. Tegye széppé, változtassa meg a mű az ő életét, és ezt adja át a környezetének is. Ebbe mi igyekszünk partnerek lenni. Ha körülnéz itt, akkor látja, más szemlélettel készítjük el a kiállításainkat, mint ahogy más for profit galériák. Mi közelítettünk a múzeumi információközléshez. Rendszeresen tárlatvezetéseket szervezünk egy-egy kiállításhoz, ahol vagy maga a művész vagy művészettörténész mesél a műről. A képaláírások és a falfelületre elhelyezett tájékoztatók mind azt szolgálják, hogy a látogató a műhöz minél közelebb kerülhessen. Sokszor tapasztalom, hogy bejön valaki és fölcsillan a szeme, elámul, mert többet kap, mint amit várt. Én ezt a munkát élvezem az elejétől az utolsó percéig. És ez nagyon fontos dolog. Ez persze más kiállítási szemléletet kíván, sokkal többe kerül, sokkal több áldozatot kíván az embertől. De azt gondolom, hogy ez jó dolog. Élvezzük mi is, és ez is fontos.

Ez egy nagyon komoly galéria külföldi kapcsolatokkal. Kiállításokat rendeznek, katalógusokat adnak ki. Hány munkatárssal dolgozik?

Két művészettörténész a munkatársam és vannak gyakornokaink. Általában a gyakornokokat kávéfőzésre szokták használni. Mi nem. Nálunk a gyakornokoknak mindent meg kell tanulniuk, és ezért nagyon szigorú rostával kerülhetnek be közénk. Ezért, ha valaki elmegy tőlünk, akkor nagy bizonyossággal el tud helyezkedni. Ez nagyon fontos dolog. Mi nem csak ezek között a falak között munkálkodunk. Van egy szabadtéri galériánk, ez a Galéria 19. Tizenkilenc fa van az utcában és a favédő kordonokra művészeti fotókat helyezünk magyarázó szöveggel. Az utcakép egy kellemes sétához nyújt tartalmi töltetet. A Corvin bevásárlóközpontban van az Art Blokk Galériánk, amely csak fiatal művészeket mutat be. Ebben az az érdekes, hogy aki a bevásárlóközpontba megy, az is galériás közegben találkozhat igazi művészettel. A közeg semmivel sem rosszabb vagy kevesebb, mint itt a Várfok Galéria közege. Remek munkák láthatók ott is.

Mire a legbüszkébb?

Hát arra, hogy huszonkét év után töretlen akarnoksággal csináljuk ezt a munkát és sikerült jó néhány embert megfertőznöm, hogy szeresse a kortárs művészetet.

Mi az, amit szeretne?

Ugyanezt. Huszonkét év után ön itt üljön velem, szemben és kérdezze meg ugyanezt és akkor én mondhassam, hogy negyvennégy éve ezt csinálom. Szeretném, hogy a Várfok Galéria még ötven év múlva is Várfok Galéria legyen.

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.