5. nap

AZNAP délelőtt semmi dolgom nem volt.

Az anyám, ki tudja miért, nem kért meg, hogy töröljem le a nappaliban a port, öntözzem meg a virágokat, vagy szaladjak el legalább egy vekniért a sarki boltba. Nyugodtan rendezgethettem a szobámban a gombfoci-válogatottat, amellyel abban az évben világbajnokságot kellett nyernünk. Minimum az udvarban, de talán a suliban is.

Détárit és Kiprichet szeszes vattával külön áttisztogattam, hogy ha az ígéretét betartva átjön Précsek Tibi, ezzel már ne legyen gond. Nem jó, ha piszok tapad a gomb aljára, mert lelassul támadáskor. Úgy maradtunk Tibivel, hogy ha kisüt a nap, és ráérnek a barátai, akkor focizni is kimehetünk a Kőhajítók parkjába. Azt mondta, ma engem is bevesznek. Ha kapusként is, de ott lehetek a csapatban. Már majdnem betöltöttem a tizenhármat, és igazi bőrlabdát kértem a születésnapomra. Pettyeset. Az még inkább megszilárdítaná a helyem. Középcsatár még nem lehetnék, mert az Précsek posztja, de védő talán már igen. Az a fajta, aki a szögletnél felmegy fejelni. Tizenegykor még mindig szemerkélt az eső. Szinte végig ilyen volt az idő a tavaszi szünet alatt. Meg akartam győzni az anyámat, hogy focizni ilyenkor is lehet, legfeljebb egy kicsit vizes leszek. De felveszek egy plusz felsőt, az a vetődésnél is jól jön. Hiába ismételtem el magamban a megdönthetetlen érveimet, tudtam, hogy nem fog elengedni. Néhány napja gyógyultam fel a grippéból, még mindig éreztem a számban a cukor nélküli kamillatea semmilyen ízét.

Különben se nagyon figyelt volna rám, egész nap Danika körül forgott. Mintha a kis pisis holdja lenne. Egy hisztérikus és ijedt bolygó, amely csak nagyon messziről nézve tűnik fényesnek és nyugodtnak.

Az egész ház megváltozott miatta.

Mindenhol száradó pelenkák, cumisüvegek, műanyag edények, rugdalózók. Babakrém és babaszar édeskés egyvelege tapadt meg a levegőben. Az első szilárd kajával, az almapürével kipettyezte a frissen festett konyha falát. Szinte egyből leverte az etetőjéről, de az anyám csak nevetett. Hogy milyen erős! És milyen akaratos! Semmi vicceset nem láttam ebben.

De legalább már nem sírt. Amíg a hasában volt Danika, sokat bőgött. A fürdőben csinálta, néha a törölközőbe fúrta a fejét, és csak akkor jött ki, amikor már úgy-ahogy rendbe tette az arcát. És azt hitte, hogy a csövek nem viszik tovább a hangot. Hogy elhiszem, attól nyirkos a törölköző, hogy fürdött, pedig aznap nem is volt meleg víz. De én olyan voltam, mint egy igazi felnőtt, és nem kérdeztem semmit.

AZ APÁM biztos megdicsért volna.

A Láthatatlan Emberre már nem lehet számítani. Még jó, hogy legalább a pénzt küldi rendszeresen, mondja az anyám egy este Gusztinak. Más dolgokat is mond még, de azokat már nem hallom, mert behúzzák az ajtót.

Danika helye a hálóban van, anyám mellett, mert az öcsike egyelőre nem szeret sokat aludni. Szerencsére az én szobám egyelőre szóba se került, és nagyon bízom benne, hogy nem is fog. A játékaimat már így sem hagyhatom ott, ahol szeretném, a nappali és az előszoba is tiltott terület. A hálóba szinte csak szkafanderben lehet belépni. Úgy is képzelem el, mint egy űrállomást. Amerikai és titkos. Amikor belázasodtam, az anyám komolyan elgondolkodott azon a lehetőségen, hogy pár napig a szomszédban aludjak, Gusztinál.

Gombfocizni is csak zárt ajtó mögött lehet, ordibálás nélkül. Anyám lábujjhegyen jár, és minden zajra berohan Danikához. Már ezerszer elmesélte, hogy olyan édes, amikor kis öklét a szájába veszi és úgy harapdálja. Aztán Anna néni végre elmagyarázta neki, hogy ez attól van, mert jön a foga. Attól nyáladzik, és azért fehér az ínye. Anyám úgy nézett rá, mintha akkor és ott tudná meg Précsek anyjától, hogy nincs Mikulás.

A LEVELEIMET intézem reggel.

Géza írt, hogy az este átküldött terveket átnézte, és szerinte rendben lesz minden, ne aggódjak. Reméli, hogy ez a kis kirándulás egészen helyrehoz. Csatolt egy képet is a levélhez: az irodában marháskodik a kollégákkal. Dóra, a két mérnök, Szabó Áron, az új gyakornok, és Géza középen. Valami olyasmit akarhatott üzenni, hogy visszavárnak, és azt a múltkori dolgot már mindenki elfelejtette. Talán meg sem történt. Szerintem csak fel akart vágni az új telefonjával. Öt megapixeles. Tényleg éles a kép, csak a mosolya kényszeredett mindenkinek. Ezen pedig egyetlen okos ketyere sem tud változtatni.

Bartha Mari is írt, hogy a melodys ünneplést akár megejthetnénk jövő héten is, de azt javasolja, hogy legyen ebéd helyett inkább vacsora. Rákerestem az adatlapjára. Nem is tudtam, hogy elvált. Bár az ebédet egyeztető telefonbeszélgetésünkben mintha célozgatott volna valami ilyesmire. Hogy inkább ő alkalmazkodik hozzám, mert nagyon is ráér. Mindenesetre udvarias hangot ütök meg a válaszlevélben. Kicsit elhúzódik az ügyeim intézése, ezért nem ígérek semmit, a város viszont szép, izgalmas, és itt most mesélek neki egy kicsit a tegnap délutáni sétámról, hogy találtam egy viszonylag jó éttermet a színház mellett, ahol ellenállhatatlan a parasztcsorba.

A bank is írt. Folyamatban van az új kártya kibocsátása, amit akár a helyi fiókban is átvehetek pár nap múlva. Köszönik a türelmemet.

Egy levelet találtam még a spamek között. Egy bizonyos Virginia Duke írta. Megnyitom, bár könnyen lehet, hogy csak vírus. Ezt olvasom: „Örvendek, nevem virginia. láttam a kapcsolat ma én vagyok érdekelt, hogy ismerlek, és barátságos, kérem azt fogom szeretni, hogy küldjön nekem e-mailt, hogy én is mondok többet rólam is kapsz a képeimet a barátod virginia.” Szép. Szinte sajnálom, hogy nem talált egy jobb fordítóprogramot ez a szeretetre vágyó lány, aki máris a barátom. Legközelebb nyilván pénzt fog kérni, mert csak úgy juthat hozzá mesés örökségéhez. Több levél nincs.

ELÉG ROSSZ a magánymutatóm.

Géza fejtette ki ezt kissé akadozó nyelvvel egy estébe nyúló sörözéskor, hogy a mai világban már a magány mértéke is kézzelfoghatóvá vált. Elég csak megnézni az illető postafiókját. Aki naponta egy levelet kap, öregem, az elveszett, mondta, s olyasfajta mozdulatot tett, mintha lesöpörne valamit az asztalunkról. Ha tehetem, ne is kezdjek ki olyannal. Tudtam, mennyire imádja, ha az irodában a válla fölött, mintegy véletlenül belepillanthattunk a levelezéseibe, a tömött, olvasatlan levelekkel is alaposan megszórt fiókjába. Főleg a vastag, felbontatlan levelekre volt igen büszke. Hogy neki már nem is kell mindent elolvasnia. Izguljon csak a levél írója. Lehet, hogy titkos fiókokból magának is küldözgetett leveleket, nem érte be az ügyfelek, partnerek, reklámcégek, szeretők örökös ostromával. És akkor este az is megfogalmazódott bennem, hogy a munkatársai e-mailjeit is ellenőrzi, hogy még véletlenül se kerüljön közel azokhoz, akiknek csak az anyjuk vagy a testvérük ír hetente egyszer. Nehogy elkapja a modern kor pestisét, az érdektelenséget, a nemlétezés azon kínját, amikor már mellnagyobbítást sem akarnak eladni neki kéretlenül.

VÉGÜL nem Précsek jött, hanem Csutka. Talán unatkozott és arra gondolt, megnézi, mit csinálok. Az anyám mosolyogva engedte be.

Fogadni mertem volna, hogy az a képtelenség is megfordult a fejében, hogy Csutka, ha már úgyse tudunk kimenni a hátsó kertbe a rossz idő miatt, akkor átveszi velem a matek házit, amit az osztályfőnök erre a szünetre is felhagyott. Ha már a mérnök apám nincs itt, valaki foglalkozzon velem. Az anyám fejében ez is a Láthatatlan Ember bűne volt. Hiszen nyilvánvaló, hogy azért vagyok ilyen tapló mértanból meg algebrából, mert így tiltakozom ösztönösen a hiánya miatt, panaszolta el Gusztinak valamelyik este, amikor már azt hitte, alszom. De így hogy lesz belőlem gépészmérnök, nézett rám egy-egy ötös vagy hatos után, mert orvosiról hallani sem akart. Az én fiam ne turkáljon másban, mondogatta.

Csutkával akkoriban már nem nagyon játszottunk kettesben. Csak ha jöttek mások is. A szomszéd házakból. Azzal, hogy elkezdett nőni a melle és pingálni kezdte a körmét az anyjától csent lakkal, úgy éreztem, hogy felrúgja a ki nem mondott megállapodásunkat. Nemtelen, csupasz lények voltunk egymásnak, és ez így volt jó. Irtóztam mindattól, amit amúgy is rejtegetni kellett. De azzal, hogy ő látványosan lányosodott, én sem maradhattam többé semleges, valamit válaszolnom kellett erre az összeesküvésre, de egyelőre fogalmam sem volt, hogy mit. Úgy éreztem magam előtte, mintha a matektanár előtt állnék, s egy igen bonyolult feladat válaszát várná tőlem. Az osztály visszafojtott lélegzettel várja, hogy röhöghessenek, a tanárnő talán segítene, de a pedagógusrésze nem hagyja, mert ezt most önállóan kell megoldanom. És én nem tudom a választ. Nem csak, hogy nem tudom, de nem is akarom tudni.

Nem akarok úgy viselkedni Csutkával, ahogy a kályhás Guszti bánik az anyámmal. Nem akarom előreengedni az ajtóban, aztán idétlenül toporogni a küszöbön, mintha csak az anyámon múlna, hogy bejöhet vagy sem. Nem akarom lesegíteni a kabátját, s közben bámulni a csöcseit, amely most Danika miatt igencsak megnőttek, kinyomják az összes pulóverét, és eléggé gusztustalan az egész, de Guszti mégis majdnem elájul tőle. Nagyon utálnám, ha nekem is úgy kellene egyik lábamról a másikra állnom, ahogy neki, mintha a tanári előtt várakozna a suliban, mert berúgta az egyik ablakot a labdával, miközben az anyám eltervezi a napját, kiosztja a feladatokat, és amikor végzett, amikor mindent felsorolt és egyeztetett, csak akkor kérdezhette meg Guszti, hogy mi lenne, Margitka, ha este elmennénk megnézni egy filmet, az új Piedonét játssza a Victoria. És tudom, hogy csak ott, a terem sötétjében mer majd az lenni, aki mindig is akart, ott fogja majd meg az anyám kezét, és ha Margitkát kellőképpen ellazították már a vászonbéli vicces jelenetek, akkor mehet feljebb is, elindulhat az anyajegyekkel pöttyözött úton. Valahogy így képzeltem őket.

Persze így utólag vagyok ilyen bölcs és mindentudó, akkor lehet, hogy csak egyszerűen féltem.

Féltem a kályhástól, mert nagy, kérges keze volt a tégláktól, és az utcán is köpködött, mintha folyton por csikorogna a fogai között, és széles válla volt, szélesebb, mint az apámé, és bármikor elhittem volna, hogy képes puszta kézzel is összeroppantani egy cserepet. Ki tudja, mi lesz, ha elmúlik az anyámmal szemben táplált félszegsége, és vele is úgy fog beszélni, ahogy a kuncsaftjaival, akik néha idejönnek reklamálni a ház elé.

– Bassza már rá az eget! Hát nem megmondtam, hogy ne gyújtsák be három napig?

– De a fiam, azt mondta...

– Akkor menjen a tetű fiához és rendeljen tőle cserépkályhát. Ha az jobban ért hozzá.

– És ha nem is olyan nagy az a repedés? Épp csak az alján, egy...

– Repedjen szét maga a rengeteg eszivel! – ordítja és úgy bevágja maga mögött az ajtót, hogy még a ház is megremeg.

Pedig a kályhás jó ember, mondja anyám a szomszédoknak. Vele szemben kifogástalan a modora, szinte kérés nélkül sepri el előttünk is a havat. És még sosem volt úgy, hogy ne kérdezte volna meg, hogy milyen zöldséget kérek a gosztátból, amikor elindult bevásárolni. Erre aztán nem is nagyon tud mit mondani Tánti Ustru és Précsek anyja sem, mert azt mégse vághatják vissza, hiszen tapintat is van a világon, hogy ha ők is miniszoknyában szomorkodtak volna tavaly nyáron az udvaron, akkor talán velük se lenne olyan komisz a Guszti. Akkor talán az anyám virágait is lehugyozná, nem csak az övékét.

Az anyám is érzi, hogy baj van, süllyedni készül a tisztesség hajója, ezért ilyenkor mindig bedobja az egyetlen lehetséges mentőövet. A héten már esedékes az apám, mondja, és ettől mindenki megenyhül, mert a mérnök úrnak valóban nagy a presztízse az udvarban. Az ő modora valóban kifogástalan, és nem csak a kangörcs diktálja. Senki sem felejti el, hogy beköltözéskor egy-egy csokor szegfűt és palack Murfatlart vitt át a szomszédoknak, és hogy mindig volt ideje meghallgatni, hogy a postás nem gyűri be eléggé a hírlapot a ládába, mert a kilógó vége folyton elázik, és tényleg ő volt az, aki beszélt a postással, hogy azután csontszárazan érkezzenek a semmiről sem szóló hírek.

A Láthatatlan Ember várható érkezésével mindennek el lehet venni az élét. A pletykák meg sem születnek. Valami édes, zsíros irigység veszi át a helyét, mert ezért a fogásért igenis lehet irigyelni az anyámat. A mérnök úr ugyanis ahhoz a világhoz tartozik, amilyet általában kedd esténként lehet látni a kéken villódzó tévében, a kórházsorozat alig egyórás epizódjaiban, amelyben simára borotvált, selymes hangú orvosok fogják a beteg csuklóját, s kérdik tőle üdvözült mosollyal, hogy hol fáj, Penkava néni? És anyám nem árulja el nekik, hogy ez a kék világ tőle is éppoly távol esik már. Hogy ő is csak a saját csupasz arcát látja viszont a képernyőn, ha esténként kikapcsolja a varázsdobozt. Nem, inkább belebetegszik az örökös hallgatásba, a ki nem mondott hazugságokba.

De hogy magyarázzam el mindezt Csutkának Gazdálkodj okosan közben?

TEGNAP délután már nem tudtam mást kitalálni, sétáltam egyet a központban.

Előtte megebédeltem a pályaudvarral szembeni étteremben. Nemrég alakíthatták át ezt is, akárcsak a szállodát. Úgy csillogott minden, mintha most csomagolták volna ki selyempapírból.

Csak a terített asztalnál éreztem át igazán, mennyire kimerített az idegen emberekkel való céltalan társalgás. A macskás nő, a gondnok, azok az arcok a lebujban mind-mind kiszívtak belőlem valamit. Azzal sem törődtem, hogy mennyire forró a parasztcsorba, szinte egy lendülettel kanalaztam be a savanykás levet. Utána miccset kértem muzsdéjjal, és nem érdekelt, hogy a pincérnő értetlenkedik. Azzal akarom enni és kész. Még holnap reggel is fokhagymaszagom lesz tőle, de ez most úgysem számít. Nem terveztem, hogy bárkivel is csókolóznék. Azonban mielőtt beleharaptam volna a szaftos húsrudacskába, átfutott előttem Maria telt, dacosan ívelő ajka. A rúzs húsos fénye. A kis nyálcsepp a szája sarkában, mielőtt megszólal.

Nem is esett olyan jól a falat.

Úgy éreztem, ezzel az oktalan képzelgéssel mindent elrontottam.

A HANGOMAT hallom, ahogy üvöltöm: senki sem fog belenézni a fejembe! Senki sem dughat egy mikroszkóp alá!

Géza arca előbb mosolyra rándul, aztán egyre jobban elkomorodik. Ha ez valami vicc, akkor miért nem hagyom már abba? Hiszen senki nem nevet. Ha meg nem vicc, akkor kiket kell hívni? Mentőket, biztonságiakat, vagy elég lesz néhány erős munkatárs is?

Körülöttem az arcok csodálkozástól és félelemtől felpuffadt luftballonok.

Legfeljebb a csuklójához érek hozzá, amikor dobás után elhúzza a kezét. Sokkal jobban áll, mint én. Már szobabútort és pingpongasztalt is vett, nekem még teljesen üres a lakásom. Igazából csak félig játszom, az ablakon bámulok ki, hátha meglátom már végre Précsek Tibit. A védésre gondolok, meg a cselekre, ha felengednek a kapu elé. Belsővel könnyebb helyezni, mondogatom. Aztán eszembe jut, hogy Détári mostanság kicsit jobbra húz. Talán a Guszti finom smirglijével át kellene dörzsölnöm a talp bal oldalát. Csak ne billegjen, mert akkor mindennek vége.

Csutka szerencsekártyát húz. Hangosan olvassa. Jól takarékoskodott, vegyen föl ötezer forintot. Tele szájjal nevet. Még akkor is látom az apró fogainak villanásait, amikor hátrahajtja a fejét. A trikója alatt a nevetés ütemére himbálóznak az almái.

Azok szóba se jöhetnek. Ahogy a combok pihés lankái is nyilvánvalóan az árulás területei. Hiába takarja a tréningnadrág foltos kéksége, tudom, hogy ott van. Szívem szerint meglökném, hogy ne vihogjon már annyit, de félek, hogy véletlenül ott is megérinteném, ahol nem akarom. Az ujjam belemélyedne az almák kásás puhaságába. Átfúrná a bőrét. Marad a csukló semlegessége.

Évek múltán, egy milánói szállodában magyarázza el nekem Helga, hogy márpedig a csukló a nők legfontosabb erogén zónája. A vágy labirintusába ott lehet belépni, suttogja, mintha olvasná valahol, majd odanyújtja, hogy úgy nyaljam, ahogy máshol is kell. Helga bő negyvenes, valamikor karcsú volt, mint a faág, de a sok magyarázat felhizlalta. Sárgás fénnyel feszül rajta a bőr. Egyetlen nagy lámpabura az egész nő. A csuklón áporodott parfüm, sok régi lehelet.

Alig tudom legyűrni az undorom.

GÉZA a barátom. Pedig legalább tíz évvel idősebb nálam. Bent úgy mesélik, hogy szeret időnként valakit a szárnyai alá venni.

Ülünk a Szimplában, eresztjük ki a gőzt, és eszembe jut, hogy mit mondott a magányosságról meg a levelekről. Hirtelen azt felelem, hogy nincs igaza. Nem is értem, hogy nem vette észre eddig. A mai világban egyszerre több ember életét éljük. Utazz csak néhány megállót a körúti villamossal vagy bármelyik külvárosi vonattal, és nyisd ki a füled, mondom neki. Akkor is megtalálnak, ha nem akarod.

Egy idős, kitömött, sídzsekis férfi felveszi a telefont a villamoson és azt mondja: Cicám, még nem vagyok otthon. Igen, megyek a hivatalba. Utána ehetünk valamit a Nyugatinál. Én is gondolok rád. A villamos zsúfolt dobozában szinte megnőnek a szavak. Alig férnek el a térdek, combok, kabátok, szatyrok között. Könyökölnek, tolakodnak. A sídzsekis férfi már nem is egy, hanem két helyet foglal le magának. Két megálló múlva egy fiatal nő meséli, hogy ma reggel majdnem megharapta a szomszéd vérebe, Bendzsó. Még jó, hogy szoknya volt rajtam és nem harisnya, teszi hozzá. Ennyire volt a bokámtól, mutatja, pedig az a telefon nem annyira okos, hogy az arasznyi távolságot is átpréselje az éteren. Ha felfut a szem, vennem kell egy újat. A Jenő nem bírja az ilyesmit. A testszínűt se. Csak a feketét. Szemüveges nő a leleteiről tárgyal, a hólyagban lehet a baj, a hasnyálmirigyre nem is merek gondolni, szakállas férfi arról hebeg, hogy a hűtő tegnap este is kiolvadt, de nem az áram a hibás. Szerelőt kell hívni, otthagyta a számot az asztalon. Persze lehet, hogy az a hülye gyerek megint elrámolta valahová.

Este aztán mind ott vannak. A Cica, Blöki, a hólyag és a hasnyálmirigy, a szoknyás nő, hülye gyerek és a feketét szerető Jenő. Blöki megkergeti Cicát, a hülye gyerek a szoknyás nőnek teszi az eszét, Jenő tüntetően elfordul, a miriggyel üti el az időt. Egymást kergetik a dohányzóasztal körül. Tovább mondják színtelen történeteiket. Időm sincs, hogy egyedül legyek.

És ez rosszabb, mintha távcsővel kukkolnám a szemközti bérház ablakait. Hiszen maguktól nyitják ki a hálószobájuk ajtaját. A rejtett, nyirkos zugokat. Szégyen nélkül, magabiztosan. Mintha nem tudnák, hogy terjed a hang. Mintha azt hinnék, üvegbura veszi körül őket. A leleteiket, a piszkos semmiségeket.

Géza a farkával kergeti el a magányt. Én a fülemmel. Azzal, hogy nem tudok nem odafigyelni.

AZ ANYÁM süteményt hoz be nekünk. Egymásra tornyozta a lapostányéron. Még a virágos minta sem látszik ki a torony alól. Reggel még nem vehettem belőle, pedig frissen, amikor még meleg a töltelék, akkor a legfinomabb. Meg kell várnunk vele az ebédet, mondta. Guszti szerint a sütemény elveszi az étvágyat. Elfoglalja a zöldség és a hús helyét. És akkor nem lesz izmom, nem lesz eszem és nem lesz semmim se. Billegni fogok mint Détári.

Vaníliás és baracklekváros. A két végén, ahol kibuggyan a töltelék, ott látszik, hogy melyik milyen. Az anyámmal még egy édeskés, tolakodó szag lép be az ajtón. Csutka érdeklődve nézi az anyám megduzzadt blúzát. A vak is látja, hogy az anyám egyetlen labdájából több alma is kijönne. Csutkának egészen elgörbül a szája, mintha egy mágnes húzná le a száj sarkait. Anyám konyhai blúzának kigombolt szárnyai az álla alatt lifegnek. Mindjárt megy, hogy megetesse Danikát.

Az arca nyájas és elégedett. Mintha ő itta volna meg a saját tejét.

– Kértek még valamit? – kérdezi Csutkát.

– Köszönöm, nem.

– Ha akarsz, itt maradhatsz ebédre is – mondja az anyám. – Tárkonyos krumplilevest főztem. A hangja is tejes. Nincs semmi, ami megállíthatná a duzzadást. Az egész teste, mint egy tartály. A bőre, ahol átüt a tej, fehéredik. Porcukros ráncok a nyakán. Ha most fakadna sírva, karamell ízű lenne a könnye. Nem csoda, ha esténként, amikor már elhalkult a beszélgetés, csámcsogást hallani a szobájukból. Ha Csutka nem bámulná így az anyámat, elárulhatnám neki a titkot. Az anyám Gusztit is eteti. De most már nem merek rábízni semmit. Kifecsegné.

Az ablakhoz sétálok, de az utcai kapunál sem áll senki. Précsekék ajtaja ugyanúgy áll. Ha itthon vannak, kihajtják a rácsot.

– Nem maradhatok – mondja Csutka. – Még be kell vásárolnom.

– Az megvár. Neked is terítettem – mondja az anyám, és megsimogatja a fejünket.

Mintha már teljesen elfelejtette volna február elejét. Szülői értekezlet volt, de az osztályt is behívták, mert meg kellett beszélni a bulgáriai kirándulást. Az oszi és a román tanárnő a tájékoztatás után megkérte az anyámat, hogy maradjunk még néhány percet az osztályban.

– Romlanak a jegyei, és elég nyugtalan az osztályteremben – mondja az osztályfőnök. Száját összeszorítja, egy papírlap se férne közé. A kirándulásig javulnia kellene a magatartásomnak is.

– Majd beszélek az apjával – mondja az anyám. Próbálja átvenni az oszi hangját.

– Ő nem lakik nálunk – mondom. Az én hangom nem hasonlít az övékére. Rodica néni, a romántanár közelebb lép.

– Már miért ne lakna nálunk? – néz rám értetlenkedő arccal az anyám. – Csak Dreghinben dolgozik, nem tud minden héten hazajönni –magyarázza az oszinak. Az arca szigorú, ilyet már a tanárnő sem tud. Az oszi engedelmesen bólint.

– A Láthatatlan Ember nem lakik nálunk – ismétlem meg.

– Így hívom viccesen – mondja az anyám az oszinak, és a pad alatt megszorítja a kezem. Az ujjaim tehetetlenül ragadnak össze. Az oszi most rám néz. Próbálja átvenni az anyám hangját.

– Hiányzik neked? – kérdezi.

– Két éve nem is láttam.

– De hát a múlt héten volt itthon! – Az anyám kétségbeesetten néz körül. Már fehér az ujjam a szorításában.

– Még Danikát se látta.

– Isti, miért mondod ezt?! A múlt héten együtt labdáztatok a kertben, nem emlékszel?

– Nem igaz. Már nem szorítja a kezem. Az oszira néz. Úgy bámulja, mintha elcseréltek volna valaki másra, és most követeli, hogy azonnal adjanak vissza.

– Még ajándékot is hozott neki. Színes ceruzákat. Hol vannak a ceruzáid?!

– Az iskolába nem hozta be őket – mondja gyorsan az oszi, és kifordítja a tenyerét. Már nincs kedve folytatni.

– Hónap végén beküldöm az apját – ígéri meg az oszinak. Most egészen olyan, mint Benczédi Sanyi az utolsó padból, aki folyton bukásra áll.

– Nem fog jönni. Mindig csak mondja, de nem jön.

– És rendben lesznek a jegyei. Majd tanulok vele.

A kiránduláshoz mindkét szülő engedélye kell, ismétli meg az oszi a tájékoztató legfontosabb szabályát.

Persze. Ez természetes. Majd aláírjuk.

Majd Guszti aláírja, mondom az oszinak. Megnyúlik az arca, már nem is ránk, hanem a szemközti falra néz. A periódusos rendszer semleges, színes négyzeteit. A román tanárnő a katedra mögött ingatja a fejét.

Az anyám felrángat a székről. Gyorsan elbúcsúzunk. A folyosón még nem engedi előtörni a mérgét, túl sok a falakra akasztott híres tekintet. Szemrehányóan néznek ki a keretből. Csak az iskola sarkán kapom meg az osztályteremben előkészített pofont. Szégyelld magad, kiáltja, és könnyes a szeme.

– Hogy tehetted ezt velem?! – kérdi, pedig tudja, hogy erre a Láthatatlan Ember sem válaszolhatna.

Éget a pofon, nem tudom letörölni. Úgy hordom magamon egész nap, mint valami értékes levonót. A közepén piros, a széleken az ujjak fehér hurkái.

A KÉSŐI ebéd után a város is tűrhető.

Ahogy megtelt a hasam, eltűntek az árnyak is. A gondnokot, az apámat, a macskás nőt felpuhították a gyomornedvek, és kényelmes, meleg közönnyé gyúrták át, ami pár óráig biztos kitart. Nemhiába mondta Teréz nagymama: ha félsz, egyél. Nyomd le valahogy a torkodon. Mindegy, hogy mit. Annak idején a boltokban nagy leleménnyel gúlákba rakott szardíniakonzerv is elég volt ehhez. Olajos, dohos ízű, de sok kenyérrel belehízott a gyomrodba. Már nem maradt hely a hideg lakásnak, az áramszünetnek, a suttogásnak. Kellékek voltak csupán. Egy rossz, de nézhető előadás kellékei, amelyben nem vagy szereplő. Nem vagy a listán. Egyiken sem. Amíg a gyomor kitart, néző maradhatsz. Van, aki évszámok és nevek helyett csak ennyit tanult a történelemként hömpölygő időtől. De ez épp elég. Az alacsonyabb házak fölül rám tűz utolsó erejével a nap. Fényes foltokként vibrálnak és égnek el a kirakatok.

A főutcával kezdem. Hétfőn, amikor a rendőrségen jártam, nem volt időm alaposan körülnézni.

Ismerősek a vonalak, a lebegő kontúrok. A szándék. Az anyag ellenállása.

Úgy kétszáz évvel ezelőtt érhetett ide a Monarchia a maga hivatalnokaival, leszerelt bakáival és tisztjeivel. Hozták magukkal a bevált bécsi giccset, a keringőt, a formaságokba merevedett rendet, a porcelán étkészletet, az eltartott kisujjat. Nagyon nem erőltették meg magukat, de azért eltakarították a viskókat, az egymásba gabalyodó utcákat, megrostálták a ruszinokkal, törökökkel, tatárokkal terhes társaságot. És hozták a délutáni szalonszagú unalmat, hogy legyen színház, legyen kaszinó és bordély, pár méteres korzó a frissen vágott főutcán.

Az itteniek leginkább a bordélynak örülhettek, mert addig az istállók, ólak, a vásárra terelt csordák karámjai mögött üzekedtek, állva, görnyedve, ahogy jött. Aztán ennek is lett menetrendje, ahogy a lassan bekullogó vasútnak. Mádám és kalauz, fahajas parfümfelhő az izzadó lábak között és a gőz lecsapódott, savanyú párája a kocsik oldalán. De azt még a legügybuzgóbbak sem feledték sosem, hogy ez a birodalom széle, s talán még maga Ferenc Jóska sem találná meg a térképeken, és ez a fennkölt nemtörődömség ott ragadt az egykori Ringplatz házain. A maradék anyagból kikevert stukkókon, a fapados ornamentikán és az átlagban egy emelettel alacsonyabb monumentalitáson.

Aztán száz év elég volt, hogy mindez lekopjon, elszivárogjon, a foghíjakba betüremkedjenek a templomok és a bankok. De még azelőtt ledózerolták a zsidó kereskedők negyedét, hogy kivirágozzon a beton, és legyen egy szinte már intim tapstér a város újabb, román felén. Mintha egy erre tévedt sirály engedte volna el magát. Még most is hallani a kapualjakban, a betonszélű gruppok fölött, és látni nagyáruház üres tekintetében a szárnycsapkodást. Nincs benne méltóság és nincs benne menekülés. A dombok rácsain megrekedt fogoly ő is.

Vajon melyik jött be az apámnak? Az önfeledt építés vagy a még önfeledtebb pusztulás? Miért hitte el, hogy ő is hozzátehet vagy elvehet bármit is ettől az istenverte várostól? Ami jobb, mint mi. Ami jobb a délutáni szánkózásnál, a megkerülős cselnél, vagy a tejnél anyám hangjában.

AZ ANYÁM mosogat, Csutka szedi le az asztalt. Egymás után adogatja a tányérokat, mintha az én anyám az ő anyja lenne. Csak a félelem az arcán nem ugyanaz.

Csutka végig a sarokban ült. A tapéta kék foltokat vetített az arcára. Hárman ebédeltünk, de az anyám egy üres tányért is kint hagyott. Nem akartam megkérdezni, hogy kinek. A tányér csalt: mindig annak a vonásai tükröződtek a porcelánon, aki épp fölé hajolt. Anyám és Csutka óvatosan ettek, mintha nem is kanállal meregethetnék ki a levest, mintha nem is villával szúrhatnák föl a húst. Anyám néha kérdezett ezt-azt, Csutka bólintott vagy rázta a fejét. Náluk nem volt szabad beszélni ebéd közben. És vizet is csak a második fogás után lehetett inni, különben nem laknak jól. Náluk víz-szabály, nálunk sütemény-szabály.

Ebéd után nekem kellett volna beállnom törölgetni, de egyelőre hagytam lecsorogni a tányérokat. Ha nem hagynám, fél perc után tiszta víz lenne a törlőkendő.

Kinéztem az ablakon. Az eső már sűrű szálakban áztatta az udvart. Précsek Tibi már csak este jön haza. Moziban van, vagy a barátaival kártyáznak valahol. Vajon milyen lehet az idő Szófiában? Az Oszi azt mondta, vigyenek meleg ruhát is, meg esőköpenyt. A városnézés rossz idő esetében sem marad el. Holnap délután érkezik meg a busz. Peterdi Szilárd azt mondta, felhív, ha már itthon vannak. Én biztos nem veszem fel. Csutka elköszön. Azt mondja, holnap még bejön. Nem nagyon érdekel.

Az anyám azt mondja, hogy jöjjön nyugodtan, most egy ideig úgysem játszhatunk kint. Várom, hogy mikor tereli a szót a matek házira, de végül nem szól semmit. Sztaniolba csomagol a süteményből Csutka anyjának. Ha józan, biztos örülni fog neki. Sütni már nem nagyon tud, csak levest főzni, sok vízzel. A levesük átlátszó, látni a tányér alján a repedéseket. Csutka rohan át az udvaron. Hajáról lepereg az eső, az arcán nedvesen csillog. Otthon blúzt cserél, és megeszi a sütiket. Hiányzik a meleg.

Tavasszal a szőnyeg a jó, nyáron a csigaházak. A nagy szárú gazokat, amelyeknek csak Guszti tudja a nevét, a hó súlya ráfekteti a sínekre. Olvadás után szép, hosszú szőnyeg marad, porszívózni is lehetne. Ha már arasznyi magas a fű, és szinte harsog benne a zöld, akkor Guszti lekaszálja, és zsákokba tömködi. A nyulász barátja jön érte. Vigyázni kell, hogy maszlag és selyemkóró ne kerüljön a fű közé, mert akkor le kell vágni a nyulakat. Amikor a nyulász elmegy, Gusztinak sör- vagy pálinkaszaga lesz, és lehugyozza a kaput. Az anyám nem tud rá haragudni, Précsek anyja igen, de a szemébe nem meri belemondani. Tibi szerint az anyja csak a négy fal között nindzsa, egyébként tiszta nyúl.

Az augusztus teleszórja a hátsó kertet csigaházzal. A mészházak hosszú sorokban tapadnak a talpfára, meg ahová a napfény elér. Mintha fehér Daciák parkolnának a pályaudvar előtt. Ha lefeszíted őket, üresek belül. Két ujjal is össze lehet roppantani. Anyám nem tudja, hova költözik ilyenkor a csiga, Guszti szerint kiszárad vagy elpárolog, ahogy a tócsák vize. A nutriák medencéjében hajóként úszik a csigaház. Ha a nutria megunja és feljön, ropog a foga között, akár a nyers uborka. Az uborka nem tud elköltözni, mondja Csutka, pedig biztos ő is szeretne.

Mindjárt négy óra. Az udvar esővizes kövein feketén csillog az eljövendő éjszaka. Ustruék garázsán Bulgária alakú folt a beázás. Anyám egy este azt mondta Gusztinak, hogy szeretne utazni, valahová messze, de a kályhás úgy hallgatott, ahogy a téglái a garázsban. Talán azt sem tudja, merre van a külföld.

Anyám bejön a szobámba, és azt mondja, most el kell menniük. Danikát megetette, biztos nem fog felébredni. Legkésőbb fél hétre itthon vannak. Legyek jó, ha akarok még enni, kint hagyta a maradékot. Ma lesz meleg víz, ha megfürödtem, neki is fogjak vizet a kádba.

Apád estére itthon lesz, ígéri meg újra.

Az eső elállt, rosszkedvű színek az udvaron. A délután elbújik az anyám kabátja alá. Précsek sehol, gombfoci sehol, Guszti a tévéből eltanult mozdulattal nyújtja a karját anyámnak. Bőrének redői között vörös téglapor. Keze érdes kő, a körömház eleven sebhely.

Anyám a kapuból még visszafordul. Nem integet, csak néz rám. Most látom így utoljára. Ha képregény-figura lenne, a feje fölötti buborékba azt írnám: boldog vagyok. De ő nem tud erről, így nem tartja ki a pillanatot. Gyorsan elkapja a fejét. A lába már a központ felé húzza, ahol cukrászda van és mozi. A gesztenyés ilyenkor friss kakast árul a sarkon.

Néhány lépés után már nem is látom őket.

Bemegyek. A lakás elhagyott csigaház. Bárki össze tudná roppantani.

AKKOR otthonos a város, ha már egy arcot látsz benne, mondta Teréz nagymama. Valami puhafedelű ponyvában olvashatta ezt a bölcsességet. Tele volt ilyen filléres kiadványokkal a dívány fölötti kis polc. Állítólag mindig ugyanazt az arcot kellett látni az otthonosságért.

Az Enescu utca víztől csillogó, egymáshoz tapadt homlokzatai Danika fogatlan ínye. A kereskedelmi bank üvegteste a fájdalmat tompító nyálbuborék.

A többit még nem ismerem.

Innen mintha az apám gubbasztana az utca végi házakban. Onnan a város külterülete néz vissza, az utcák fölé hajló, kopasz dombokkal. A fairtás csonkjai, mint borosták a sima arcon. És hólé vájta árkok, ráncok gyanánt. Börtönben és katonaságban ha megakad a budipapír csíkja az arcon, akkor nem elég alapos a borotválkozás. Az árkokat két ujjal széthúzni, hogy mindenhova elérjen a penge.

Valaki meglöki a vállam. Mintha most ébrednék fel.

Vissza kell mennem. Maria már biztos ideges. De ha udvarias vagyok, talán maradhatok még a hét végéig.

GÉZA találta ki az alkalmassági vizsgálatot. Pályázott rá és nyert, félévenként, ha akarjuk, a seggünkbe is benéznek, mondja. Vizelni kis műanyag pohárba kell, aztán meghallgatják a tüdőt, a szívet, ezekre koncentrálnak. Mindenkinek jó, ha időben kiderül, hogy valami baja van, vigyorog a reggeli értekezleten. Mindenki gyűlöli már a képzelt betegségeit.

Négyen jönnek, és az ebédlőnek használt, kicsi helyiségben rendezkednek be. Egyenként kell majd bemenni a műanyag pohárral, húszpercenként. Igazolást is kapunk a végén zárt borítékban az eredményekkel, de e-mailen is elküldhetik, ha felírjuk a címünket. Géza természetesen ezt a verziót pártolja, nyílt titok, hogy az iroda egész levelezéséhez hozzáfér.

Senkinek sincs kedve már dolgozni. Tamás időnként szív, Blanka meg terhes, de még nem akarta Gézának elmondani. Majd ha látszani is fog. Ha már nem lehet letagadni.

Az utolsók között kerülök sorra. Be kellene mennem a mosdóba, hogy teletöltsem a poharam. A víz, a salakanyagok és a fehérvérsejtek közé bele kellene vizelnem az elmúlt hónapot, a fel nem használt mondatokat és titkokat, a temetést, anyám utolsó perceit. Mindent, amit a test, ez az elnyűtt kabát, elraktározott. Az undor a lábujjamból indul fölfelé, s amikor már a gyomromban kavarog, nem bírom tovább, ordítani kezdek.

Senki sem fog belenézni a fejembe! Nincs jogotok hozzá!

Ilyenek jönnek ki a számon. Mindenki abbahagyja a munkát, a nők rémülten pislognak egymásra, a férfiak száján gúnyos vigyor lóg. Géza szelíd őrültje bekattant, ezt súghatják egymás fülébe. Most végre beleharap a gazdi lábába.

Géza jön elő az irodájából, csodálkozva nézi az asztalom köré gyűlt tömeget. A karomnál fogva ráncigál el onnan. Rám zárja az irodája ajtaját. Mi van, kérdi kivörösödve? Mi ütött beléd?!

A temetésre nem tudott eljönni. Előző este elromlott a Volvo elektronikája. Meg se nyekken, ezt mondta a telefonba három dühös SMS után. A mérgelődés mögül kihallatszott a megkönnyebbülés hangja. Ahogy a penész üt át a frissen festett falon. Meg kellett értenem. Több száz kilométerre volt tőle az a sem túl hideg, sem túl enyhe decemberi délelőtt. S különben is addigra az anyám már legalább háromszor meghalt.

Egyszer, amikor Budavári doktor a maga bársonyos, művelt hangján elduruzsolta a diagnózist az onkológián, és azon melegében meg is beszélték a kezelést. Másodjára, amikor nem használt a kemo, és nem használt a homeopátia, és a névtelen kuruzslók is elnémultak a neten, elfogytak a szomszédok tanácsai, pedig minden eszükbe jutott a friss borjúvértől a hegyi kristályig a párna alatt, mert valakinek az ismerőse bizonyíthatóan így gyógyult meg. És harmadjára, amikor arról akart meggyőzni, hogy menjek haza, nincs miért ott állnom az ágya mellett, az utolsó fázis már úgysem róla szól, és tudtam, hogy talán ez az utolsó pillanat, amikor még nem a betegség szól belőle, hanem ő maga. Tudtam, hogy a takaró alatt fekvő csonttá és bőrré aszalódott teste már csak arra vágyik, hogy újra Danikát szoptassa, hogy a kipukkadt emlője újra megteljen, és panaszkodjon Gusztinak halkan és szemérmesen a fölsértett bimbókra.

A gyűlölet fénye már csak egy tompa folt az íriszén.

Amikor nyolcadikán hajnalban meghalt, már rég statisztikai adattá zsugorodott. Egy újabb vonás a rák neve mellett. Az orvosok arcán a rutinos vereség keltette konzerv szomorúság. Az enyémen a kicentizett döbbenet. Óvatosan kerülgetjük egymást.

Csak valami hülye szokás miatt tartottuk meg a temetést.

Végigzongoráztam mindent. Pár szavas hirdetést az újságban, gyászjelentést, kifizettem az elmaradt egyházi adót, hogy legyen pap a szertartáson.

Zárt koporsót kértem. Azt hiszem, vágytam Tánti Ustru és Précsek anyjának rosszallására, hogy nem tudnak elbúcsúzni anyámtól. Pontosabban a ráktól kiszívott, idegen arctól, a kékesfehér ajkaktól, a kisebesedett, mégis egymáson pihenő kezektől. Meg akartam őket fosztani attól a vékony örömtől, ami minden felgerjedt fájdalom végén várta őket, hogy ők bezzeg élnek, megterítenek otthon, és megpucolják a cipőjüket, majd megnézik az esti filmet.

Ha nem néztem volna a középen álló koporsót, olyanok lettünk volna, mint a megállóban toporgó idegenek, akik a menetrend szerinti buszt várják. Maguk elé nézve, idegesen az időveszteségért. Anyámra se ismertem rá a pap beszédében, pedig előtte való nap alaposan kifaggatott. De Elvira nőtestvér neve inkább egy vicc a prédikációban, amin csak illendőségből nem nevet senki.

A sírnál négy férfi énekel. Vezetőjük vörös, duzzadt orrú, nagy fejű ember. Lehunyt szemmel, magabiztosan énekel. A hangja zeng, szinte teste van. Elképzelem, ahogy idefelé jövet még bedobtak egy felest a krimóban. Krákogtak hozzá, mert csak komisz piára futja, a pap keveset fizet. Kívülről tudják a megfelelő zsoltárokat, a sorrendet, a szertartás rendjét, meg hogy nem szabad a gyászolókat bámulni. A koporsót se. Arra se nagyon jó gondolni, hogy fekszik benne valaki. Az a rutinos sirató, aki a temetői fák mögött, a távolba mered. Úgy énekel, mintha művházban tenné, a foghíjas széksorok előtt. Nyáron műdalokat és katonai indulókra kérik fel őket, száz forintnak ötven a fele, meg honvéd áll a Hargitán. De lakadalmakban is tőle várják el, hogy vezesse a dallamot. Nótáspityunak hívják. Az igazi nevét senki sem tudja, pedig már százszor kiírták a plakátokra. Elképzelem, hogy tényleg igaz, amit rebesgetnek róla, hogy ötszáz dal lapul a fejében, egymás mellett, akár a dossziék. Ha túl sok a feles, néha elfelejti, hogy hol van, és a rácsos kapu után átmenet nélkül belekezd a kilencvenedikbe, hogyasszongya tebenned bíztunk eleitől fogva. És csorognak a könnyei. Mert neki lelke van. Ő minden alkalommal meglátja az embert abban a fadobozban.

Kopott kabátot hord, a könyökén más színű cérnából varrt folt virít. A többiek csak rá figyelnek. Ő adja a ritmust, a hangszínt, mindent. Fehér gőzként csap ki a szájából az ének. Egy ideig körülöttünk kering, aztán eloszlik a félretolt betonlap fölött.

Vajon mit szólna, ha a temetés után elhívnám egy italra? Vajon tiltja az íratlan szabályzat? Vagy több temetése is van? Tele van a naptára?

Talán barátok lehetnénk.

Géza nem jött el. Egy nő sincs itt a társasutakról. Csupa varjú gubbaszt a koporsó mögött. Várom, hogy egyenként elém jöjjenek és a részvétükről motyogjanak. Király vagyok a semmi földjén.

A KULCS zörög a zárban, erre ébredek. A szoba levegője használt, keserű. Elfehéredett az ágyról lelógó kezem. Ahogy szétnyitom az alvástól merev ujjaimat, Détári kerül elő a szorításból.

A rémület, ami elönt, nem az álomé. A lakásban van.

Anyámék már az előszobában veszik le a kabátjukat. Kérdeznek valamit, nem válaszolok. Anyám is látja, Guszti is látja az arcomon, hogy valami nincs rendben. Hogy valamit tartogat a félhomályban úszó lakás.

De előbb szét kell szakítani a mennyezetről lógó szürke lepleket. Nem is csend az, hanem amit a délután itt hagyott az éjszakának.

Anyám berohan a szobába. Néhány lépés csak Danika ágya. Aztán ordítás. Majd még nagyobb. Mintha kitépnének belőle valamit. Az eleven húsból. Guszti halálfehéren, földbe gyökerezett lábbal áll az előszobában. Akár egy levert szög, nem lép se jobbra, se balra. Hívd a szálvárét!, ordít ki anyám a szobából. Hívd már! Egyedül ez a hang él az egész lakásban. Csapatnyi névtelen Danika üvölt benne. Nem is tudok róla, amikor Détárit ketté roppantom a kezemben.

Guszti átfut a szomszédba mentőt hívni.

Az előszobában állok. Csak a legegyszerűbbeket, mondom magamnak. Csak azokkal foglalkozni.

Kilélegzeni, belélegezni. Semmi több. Ez is épp elég.

Állni a szoba közepén. Várni és várni. Hogy csorogjanak a percek. Ahogy a vér a lusta erekben. Várni.

Kilélegzeni, belélegezni.

BÁR SIETTEM, mégis este lesz, mire hazaérek.

Maria a nappaliban ül a kanapén, tévét néz. Előtte, Radu a szőnyegen játszik. Egy tűzoltókocsit belezett ki, talán hogy rájöjjön, mitől szól benne a sziréna.

Egyszerre fordítják felém a fejüket. Lehet, hogy én látom rosszul, de úgy tűnik, hogy vártak rám. Maria talán jobban. Gyorsan nemet intek a tekintetében megjelenő kérdésre, nem, nem találtam meg az apám. Sőt, talán most még messzebb vagyok tőle, mint voltam a hét elején, zúgó fejjel a szállodában. Nem szól semmit. Hagyja, hogy levegyem a kabátom, és leüljek mellé a kanapéra. Virágmintás blúz van rajta.

– Éhes vagy? – kérdi a híradó után. Bólintok. Kimegy a konyhába. Hallom, ahogy a hűtőből kivesz egy lábost, és felteszi a gázra. Pár perc múlva nehéz illatok kúsznak be a szobába. Serceg a pörkölt szaftja.

Nem tudom, miért, de megsimogatom Radu fejét. A tűzoltókocsi szanaszét hever a szőnyegen.

(Fejezet a szerző készülő regényéből)

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.