Végső küldetésem a szombathelyi színház létrehozása volt

Induljunk ki abból a mondatból, amellyel legutóbbi szombathelyi, és azt megelőző nemzeti színházi pályázatát kezdte: „Mindennek az Egyetemi Színpad az oka.” Jól érzékelem, hogy ebből bomlik ki színházi ars poeticája, és annak az inspiráló szellemi közegnek a megléte, vagy éppen hiánya vezetett pályáján a nagyjából tízévenként bekövetkező váltásokhoz, amelynek alapjait az Egyetemi Színpadon szívta magába?

Feltétlenül így van. Nagyon fiatalon csöppentem bele egy olyan nyüzsgő és lázas világba, ahol az emberek keresték egymás tekintetét, és itták egymás szavait. Ruszt József irányítása mellett előremutató produkciók születtek, amelyek számos külföldi meghívást kaptak, így csaknem egész Európát bejártuk. Másrészt olyan színházi működésben vehettünk részt, amely nem pusztán az előadások létrehozásáról szólt, hanem a közösségi létezést helyezte előtérbe. Később valóban mindenhol ezt kerestem, és amikor a pályám úgy alakult, a Merlinben próbálkoztam valami hasonló megteremtésével. A Nemzeti Színházat is ezért pályáztam meg, és pályázatom lényegi része arról szólt, hogy be kellene építeni a Duna felé néző – és egyébként semmire sem használható – szabadtéri színpadot. Olyan 160 főt befogadó, korszerű technikával felszerelt terem létesítését terveztem, ahol hetente két színházi eseményt rendeztünk volna. De sajnos nem tudtam folytatni azt a működést, ami miatt a Nemzetit megpályáztam.

Más módon, az épület más pontján nem látta megvalósíthatónak az elképzelést?

Nem. A nagyszínpadnak és a kamaraszínpadnak egyaránt megvan a maga színházi funkciója. Nem tarthattam azért kevesebb bemutatót, és nem foszthattam meg a színészeket a szerepektől, a közönséget pedig az előadásoktól, hogy valóra válthassam saját álmomat. Feltétlenül szükség lett volna ehhez egy külön helyre.

Úgy tudom, már elkészültek a tervek, és az építési engedély is rendelkezésre állt. Miért hiúsult meg végül?

Siklós Mária, aki az épületet tervezte, azonnal megértette az elképzeléseimet, és elkészítette a terveket. Megkaptuk az építési engedélyt, a banki kölcsön feltételei is adottak voltak, de a fenntartó mégsem hagyta jóvá. Végül a pénz is kevesebb lett, és tudomásul kellett vennem, hogy objektív okokból éppen azt nem tudom megvalósítani, ami a legfőbb érv volt a pályázatom mellett.

Ennek hiányában kudarcként éli meg az ott eltöltött időszakot?

Nem, egyáltalán nem. Az ember nem szívesen értékeli saját munkáját, de az mindenképpen komoly eredménynek mondható, és jót tett a színháznak, hogy a kezdeti politikai vihar hamar elcsendesedett, kizárólag a munkára tudtunk összpontosítani, és nagyon jó színházi műhely jött létre. Alföldi Róbert, valahányszor szóba kerül, mindig elmondja, hogy jó alapokra építette színházát, amit egyébként kiválóan vezetett tovább. Még valamit el kell mondanom. Hiszek a determinációban, és meggyőződésem, hogy a végső küldetésem a szombathelyi színház létrehozása volt. Azt is tudom, hogy erre közvetlenül a Merlin után nem lett volna lehetőségem, csak a Nemzeti Színház igazgatójaként érkezhettem Szombathelyre.

2008-ban Alföldi Róbert vette át öntől a Nemzeti Színházat, és erős kézzel nyúlt hozzá a repertoárhoz és a társulathoz. Hogyan szemlélte az ott folyó munkát?

Alföldi Róberttel régóta jó viszonyban vagyunk, és 2008-ban békésen, zökkenőmentesen zajlott le az átadás-átvétel folyamata. Bevallom, először magam is megriadtam, amikor láttam, hogy ellentmondást nem tűrve, radikálisan leváltott embereket, és újakat hozott helyettük. De azt gondolom – és végső soron így gondoltam akkor is, még ha vérzett is a szívem, mert barátaim estek ennek áldozatul –, hogy egy igazgatónak szuverén joga eldönteni, hogy kikkel akar dolgozni. Ebbe nem szabad beleszólni, és főleg nem kell rossz néven venni.

A Nemzeti Színház utóbbi öt éve végül őt igazolta, nem?

Abszolút. Alföldi – az első év nehézségeit leküzdve – egyrészt teljesítette a kötelező penzumot, szem előtt tartotta, amit a hagyományőrzés jelent, hiszen játszott magyar darabokat, klasszikusokat és kortársakat egyaránt, másrészt pedig olyan kísérletbe fogott, ami az európai trendhez igazította a Nemzeti Színházat. Rendkívül érdekes, izgalmas előadások születtek, miközben létrejött egy erős kohézióval rendelkező csapat. Véleményem szerint mindaz, ami ott végbement az utóbbi ciklusban, megérdemelt volna újabb öt évet.

Hogyan látja, az Alföldi Róbert által vezetett teátrum megfelel a Nemzeti Színház kritériumainak?

Én azt gondolom, hogy ahol a Bánk bánt, Az ember tragédiáját és a Csongor és Tündét játsszák számos más klasszikusnak számító magyar darab mellett, az a színház igenis nemzeti. Nem tudom, hogy mások, akik ezt kifogásolják, mit értenek Nemzeti Színház alatt.

Kerényi Imre például nemrégiben arról beszélt, hogy ő a hősöket és a katarzist hiányolja a mostani Nemzeti Színház előadásaiból, és nem tud azonosulni az Alföldi által rendezett Hamlet címszereplőjével.

Lehet, hogy sokan vannak még úgy, mint Kerényi, viszont sokan nagyon is tudnak azonosulni azzal, amit Alföldi és az általa hívott rendezők a színpadon megteremtenek, és katarzist élnek át az előadások közben. Nem biztos, hogy Kerényi színházi ízlése és elvárása tekinthető zsinórmértéknek a Nemzeti ügyében.

Valóban nem, de ő is tagja volt annak a szakmai bizottságnak, amely javaslatot tett az igazgatói kinevezést illetően. Láthatóan Vidnyánszky Attila is másképp képzeli el a Nemzeti Színház működését, mint elődje.

Vidnyánszky mellett jelentkezhettek volna még hárman-négyen, akiknek a pályázata figyelemre méltó lett volna. Nem lehet nem arra gondolni, hogy itt politikai döntés született, és abban a pillanatban értelmét veszti a morfondírozás. Mindenesetre érthetetlen, hogy miért kell szétverni egy jól működő, az előadásait telt ház előtt játszó színházat, ahol kiváló színészek boldogan vesznek részt a csapatmunkában, amelynek látványos eredményei vannak. Még akkor is nehéz megérteni, ha Vidnyánszky múltjában bőven találunk értékeket.

A változtatás – mint ön is utalt rá – elsősorban politikai, semmint szakmai. Attól a pillanattól kezdve, hogy megtudtuk, Vidnyánszky is pályázik, és fény derült a bizottság összetételére, kétség sem fért ahhoz, hogy ki lesz a befutó. Felmerül a kérdés, miért kellett ez a színjáték?

Annyira átlátszó ez a pályázatosdi, a bizottság összetétele és valamennyi körülmény, hogy teljesen értelmetlen volt ezt a mindenkihez méltatlan cirkuszt végigcsinálni. Ki kellett volna nevezni az új igazgatót, hiszen a hatalomnak joga van ahhoz, hogy a kiemelt intézményeket kézben tartsa, és azt bízzon meg vezetésükkel, akit akar.

Szombathelyre áttérve az indító gondolathoz azt is hozzátenném, hogy pályázatában misszionáriusként határozta meg önmagát, aki a kultúra nevében térít. Menynyiben tekinthető korszerűnek az ön által képviselt és az Egyetemi Színpadról magával hozott színházeszmény napjainkban, amikor az értékek devalválódásával, a kultúra, azon belül a színház társadalmi funkciójának jelentős átalakulásával kell szembesülnünk?

Mondhatjuk egyszerűen úgy is, hogy a színház válságban van. A közönség műveltségének átalakulása, a televízió és az internet térhódítása, az ingerszegény környezet, ami egyre inkább körülvesz minket, valamint a pénztelenség olyan kihívást jelent, amelyre a színházaknak reagálniuk kell. Ma már nem tehetjük meg, hogy ülünk a babérjainkon, és várjuk, hátha betévednek az emberek. Az elsők között nyitottuk ki a színházat, és kerestünk új kommunikációs csatornákat, amelyek segítségével megszólíthatjuk a jövendőbeli nézőket. Mindig arra törekedtem, hogy a színház ne csak az előadások otthona legyen, hanem valódi közösségi tér, vagyis – kedvenc szavamat használva –agora. Az elmúlt két évben is sokat tettünk ezért, de a végső célom az, hogy az emberek akkor is eljöjjenek hozzánk, ha nincs meghirdetve konkrét esemény. Talán közhelyesnek tűnik, de komolyan hiszek a változásban, és meggyőződésem, hogy ha nem tudok legalább egy kicsit változtatni azon a mikrovilágon, amelyben élek, akkor nem vagyok igazi művész. Ezt a hatást el lehet érni a Hamlet vagy a Rómeó és Júlia műsorra tűzésével, de éppúgy el lehet érni egy beszélgetéssel a tudományról, a költészetről vagy bármiről, csak meg kell szólítani az embereket, jelezni feléjük, hogy ők is tehetnek valamit a városért.

Hogyan látja, mennyit sikerült megvalósítani elképzeléseiből ezen a téren?

Nem tudom, hogy a Mount Everestre mennyi idő alatt másznék fel, de az is lehet, hogy el sem jutnék odáig. Azt sem tudom, hogy pontosan milyen magas a Mount Everest. Ha azt mondom, hogy 140 métert tettünk meg mostanáig, nehéz lenne eldönteni, hogy az sok vagy kevés. Folyamatosan haladunk előre, talán nem annyit, mint optimista álmaimban gondoltam, de kétségkívül történik valami Szombathelyen, aminek súlya van, és amiről beszélnek az emberek. Munkánk meghozta a szakmai elismeréseket is, hiszen a Szentivánéji álommal a tavalyi POSZT-ról négy díjat hoztunk el, az előadás jelmezeit és zenéjét a színikritikusok díjazták, azt megelőzően pedig a Jeles András által rendezett A kis lord részesült a színikritikusok elismerésében. A mostani évad is jól indult, tehát nem áltatom magamat, ha azt mondom, nem állunk rosszul.

Ugyanez mondható el a nézőszámról, illetve a bérletesek számáról is?

Ki tudja megmondani, hogy egy olyan városban, ahol korábban nem működött állandó társulat, és nem nagyon volt színház, mennyi idő kell ahhoz, hogy az emberek hozzászokjanak a színházhoz, és viszonyuk legyen hozzá. Most háromezer bérletesünk van, és egy-egy előadást általában négy-ötezren néznek meg.

De ön ennél több bérletest ígért pályázatában, nem?

Igen, valójában kevésnek tartom ezt a számot, és szeretném, ha több bérletesünk lenne. Mások viszont azt mondják, hogy nagyon jól haladunk, ne várjunk többet ennyi idő alatt, hiszen a város most tanulja a színházat. Gondolja meg, hogy Szombathelyen a Weöres Sándor Színház megalapítása előtt négyszázan láttak minőségi előadást a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban. A szórakoztató és zenés előadásoknak az ezer férőhellyel rendelkező Művelődési és Sportház adott otthont.

Vagyis nagyjából ezerötszázan tekintették meg az előadásokat.

Pontosan. A környező megyék színházaiba csak kevesen jutottak el, a többiek egyáltalán nem jártak színházba. Éppen ezért nem várhatjuk el, hogy a helybeliek egy csapásra színházba járók és színházat értők legyenek. Mára sikerült elérni, hogy négy-ötezer néző eljön hozzánk, ez azért komoly eredmény.

Ön szerint vannak még Szombathelyen olyanok, akik megnyerhetők a színház ügyének, és potenciális bérletvásárlók?

Hogyne. Ennek érdekében beszélgetéseket szervezek, neveket és címeket kérek ismerősöktől, olyan emberekét, akik potenciális színházba járók, vagyis megvan a szükséges felkészültségük, műveltségük és pénzük, de valamiért mégsem jutottak el hozzánk. Amikor egyegy beszélgetésre leülünk tizenvalahányan, nem az a fő témám, hogy vásároljanak bérletet, hanem – feltételezve, hogy lokálpatrióták –azon gondolkodunk, milyen eséllyel és hogyan lehetne megváltoztatni ezt a várost, szellemileg izgalmasabbá tenni, hogy legyen megtartó ereje, és ne meneküljenek el a fiatalok. Egyik esély erre a színházlátogatás.

Milyen előadások kellenek ehhez?

Mindenféle, hiszen a szombathelyi közönség mindenevő. Egyrészt meg kell találni azokat az előadásokat, amelyek azoknak szólnak, akik korábban nem jártak színházba, és elsősorban a szórakozást keresik, de szükség van olyan produkciókra is, amelyek magas szintű igényeket elégítenek ki.

Mennyire fér bele a kockázatvállalás a nagyszínpadon?

Nagyon kis mértékben fér bele, ha most a közönség teherbírására gondolunk. Óvatosan kell bánni ezzel.

Azért is kérdeztem ezt, mert a mostani évad műsortervét megnézve az látszik, hogy biztonságra törekvően állították össze.

Igen, muszáj erre törekedni.

Eközben azért a színészeknek szükségük van újabb és újabb kihívásokra.

Hogyne. Úgy látom, ezt meg is kapják. A Szigorúan ellenőrzött vonatok próbafolyamata Ivo Krobot vezetésével teljes mértékben kielégítette az igényeiket. Magam vittem színpadra Molnár Ferenc Játék a kastélyban című darabját, miközben nagyon jól és igényesen dolgoztunk. Hamvai Kornél rendezte Feydeau egyik bohózatát, ami ugyancsak inspirálta a színészeket. A La Mancha lovagja nemcsak nagy közönségsiker, de a színészek szakmailag is kaptak annyit, hogy úgy érezzék, nem volt haszontalan a próbaidőszak.

A társulat beérésének szempontjából hogyan látja az elmúlt éveket?

Nagyon örülök annak, hogy jó csapat van együtt. A harmóniát jelzi az is, hogy csak kismértékű a fluktuáció.

Dömötör Tamásék távozása nem azt mutatja, hogy voltak, akiket nem elégített ki az ön által képviselt koncepció és műsorpolitika?

Egy év után mentek el, amikor még nem volt kialakult műsorpolitika. Távozásuknak más oka lehet, de azt nem szívesen találgatnám. Dömötör úgy gondolta – látva, merre indulunk el –, hogy ez nem az ő világa. Nem a műsorpolitika játszott ebben közre, hiszen ő alapvetően mást gondol a színházról. Nagyon tehetséges művész, aki szabad akar lenni, és nehezen viseli a kötöttségeket. Nem érdekli, hogy hányszor megy le egy előadás és hányan nézik. Nem hajlandó tudomásul venni, hogy színházunk közpénzből működik, az önkormányzat tartja fenn, és ezért vannak elvárásai. Az nem járja, hogy egy előadás – legyen az bármilyen értékes kísérlet – egy 80 fős teremben hatszor menjen, s aztán lekerüljön a műsorról. Az a színházi világ, amit Dömötör nem kevés eredménnyel kialakított Szombathelyen, intézményes formában nem képzelhető el. Ha találna olyan forrást, amiből törekvéseit finanszírozhatná, továbbra is olyan remekművek születnének, mint a Czukor Show, de ez nem lehet része egy hagyományos, állami finanszírozású színház működési rendjének.

A rendezőkérdés a legtöbb színháznak gondot okoz, de önöknél láthatóan kialakult egy viszonylag állandó rendezői gárda. Jellemzően hogyan áll össze egy évad műsorterve? Először a darab van meg, vagy a rendezőt választja ki?

Talán úgy is mondhatnánk, hogy jó rendezői gárda jött létre Szombathelyen, hiszen Valló Péter, Mohácsi János, Jeles András, Béres Attila, Keszég László rendszeresen dolgozik nálunk. Mindenképpen rájuk támaszkodom a műsorterv összeállításakor, kérek tőlük ajánlatokat, hogy mely darabokkal foglalkoznának szívesen. Tekintettel kell lenni arra, hogy a közönség nagyjából azt kapja, amit szeretne, de azok se járjanak rosszul, akiknek az igénye az ország legjobb színházainak közönségéhez fogható. Ugyancsak fontos szempont, hogy minden színésznek legyen labdája, vagyis megfelelő szerepe. Nagy baj, ha valaki nem kapja meg a neki járó leckét az adott évadban, mert az egész társulat mentális állapotát el tudja rontani egy lógó orrú ember.

Ön milyen szerepet vállal Szombathelyen rendezőként és színészként? Dömötör azt írja pályázatában, hogy egyszemélyes színházat vezet. Ez kényszerből, vagy valamilyen belső igényből fakad?

Nagyon igazságtalannak tartom azt a kijelentést, miszerint kvázi kisajátítom a színházat, ráadásul úgy érzem, a társulat sem így gondolja. Nem veszek el szerepet senkitől, és tartom magam annyira jó színésznek, hogy minden évadban két szerepet el kell játszanom, sőt, rendezőként sem lógok ki a sorból.

Ettől függetlenül szükségesnek tartja, hogy a társulattal ilyen módon is dolgozzon?

Hogyne. Nekem is szükségem van erre, és a társulat is igényli, mert más nexus alakul ki, ha az igazgató rendez, és az is jót tesz a csapatnak, ha együtt játszunk, és egyenrangú partnerek vagyunk.

Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy a szombathelyi időszak egyik legfontosabb színészi munkája Az ügynök halála címszerepe. Ön is így látja?

Mindenképpen. Különösen azért, mert mára nagyon aktuális lett a darab. Amikor 1960-ban Tímár József játszotta Willy Lomant – az ő szerepformálása legnagyobb színházi élményeim közé tartozik –, Magyarországon meglehetősen távolinak tűntek a darabban megfogalmazott problémák. Ma már pontosan értjük valamennyi sorát, mert amiről és ahogyan szól, minden ízében mai. Olyan történetet meséltünk el a rendezővel, Valló Péterrel, amit Arthur Miller évtizedekkel ezelőtt írt meg, mégis magunkról, mostani közérzetünkről tudtunk beszélni.

Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy az alapítás óta eltelt öt-hat évben sokat változott a színház gazdasági környezete, és a működéshez szükséges források előteremtése egyre nehezebbé vált, a központi költségvetésből származó és a fenntartó önkormányzat által biztosított támogatások növekedésére nem számíthatnak. Hogyan pótolhatók az esetlegesen hiányzó források?

Én másképp fogalmaznék. Az a kérdés, hogyan lehet lefaragni a kiadásokat. Nem a működéshez szükséges forrás előteremtése most az elsődleges feladat, hanem a rendelkezésre álló pénz beosztása. Inkább az a lecke, hogyan lehet elvenni a díszletből, a jelmezből és egyéb kiadásokból.

Ha azonban csökkenthetők a kiadások, akkor mindig mondhatja a fenntartó, hogy tovább kell szorítani a nadrágszíjon.

Igen, de van egy alsó határ, amikor azt lehet mondani, hogy ebből már nem tudunk színházat működtetni. Bízom benne, hogy nem csökken olyan mértékben a támogatás, ami már ellehetetlenítené a munkát.

Valahol azt mondta, hogy Szombathelyt végállomásnak tekinti. Tényleg így gondolja?

Nézze, hetvenéves vagyok, és úgy érzem, itt megtaláltam a helyemet, és valóban Szombathely a végállomás.

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.