Új autoritarianizmus Magyarországon a 21. század elején

Bevezetés

E cikk első része az „új autoritarianizmus” kialakulásával foglalkozik, mely a 21. század első évtizedében a „klasszikus autoritarianizmus” helyére került. A cikk második felében az új autoritarianizmus friss fejleményeivel foglalkozó vizsgálatunk eredményeit mutatjuk be. A harmadik részben arra teszünk kísérletet, hogy rekonstruáljuk az új autoritarianizmushoz vezető utat Magyarországon, melynek része a 2010-ben létrejött az illiberális Nemzeti Együttműködés Rendszere.

Régi és új autoritarianizmus

Az „autoritarianizmus” az „autoritás” kifejezésből származik, mely azokra a társadalmi kapcsolatokra utal, melyeket a hatalom tart egybe. Mint Castells írja: „... a hatalom az viszony, mely az egyik társadalmi cselekvőt arra képesíti, hogy egyoldalúan befolyásolja a másik cselekvő döntéseit a maga akaratának, érdekeinek és értékeinek megfelelően.” (Castells, 2011: 10). Az autoritás a hatalom speciális fajtája, mely magában foglalja a kényszerítés jogilag szentesített képességét. Az állam következésképpen hatalmat gyakorolhat polgárai felett, beleértve az erőszak gyakorlásának jogát is.

Az autoritás eredete arra a korszakra vezethető vissza, amikor az állam és a család szétvált egymástól. Arisztotelész szerint „...mert minden állam családokból áll. A család kormányzása azokra a részekre vonatkozik, melyekből egy háznép összetevődik; egy teljes háznép pedig szolgákból és szabad emberekből áll. S minthogy mindent elsősorban a legapróbb részleteiben kell vizsgálni, a háznépnek pedig legelemibb és legkisebb részei az úr és szolga, a férj és feleség, az apa és gyermekek, ezt a három viszonylatot kell majd megvizsgálnunk, hogy mi a lényegük és milyeneknek kell lenniük. Ilyen tehát az urasági és a házastársi kapcsolat (nem tudjuk külön megnevezni az asszony és a férfi együttélését), s harmadszor az apa és gyermek viszonya (erre szintén nincs külön szavunk). „. (Arisztotelész, 1969: 3–4).

Az apa ugyanolyan autoritással rendelkezett a családban, mint a király az államban. Nem véletlen, hogy az apagyilkosság és a királygyilkosság a nyugati monarchiákban egyenlő megítélés alá esett, s az elkövetőket azonos kegyetlen büntetéssel sújtották. Az autoritarianizmus, mint az elnyomás és az elnyomatás képessége a családban fejlődik ki annak érdekében, hogy az egyént az állam engedelmes alattvalójává képezzék.

Az engedelmeskedés és az alávetettség egyben viselkedési minta is, amely kemény külső és belső elfojtások következményeként alakul ki. Az autoritarianizmus gyökerei természetesen az államban vannak, de az autoritás elfogadására való készenlét család nélkül sosem jelent volna meg. Mint A tekintélyelvű személyiség c. mű szerzői írják, „... a környezeti erők hatásai a személyiség alakításában annál erőteljesebben nyilvánulnak meg, minél korábbi életkorban kerül az egyén hatókörükbe. A személyiség fejlődésére gyakorolt fő hatások a családi élet keretében megvalósuló gyermeknevelés során jönnek létre.” (Adorno, et al. 1950: 6).

Az állam és a család közötti „nem szent szövetség” révén jelentkező autoritariánus attitűd a modern nemzeti államban azért vált tömegessé, hogy az állam saját létezésének legitimálása érdekében elnyerje polgárai jóváhagyását. Az autoritartianizmus azoknak az államoknak a legitimálásában töltött be különösen fontos szerepet, amelyek elmaradottak voltak, s fel akartak zárkózni a fejlett államok sorába. A sikeres modernizáció feltételének tűnt az állampolgárok tömegeit átható engedelmeskedés, melynek révén könnyen mobilizálhatókká és irányíthatókká váltak.

Az autoritartianizmus az állami autoritás interiorizációja, mely annak következménye, hogy a gyermek autoritariánus nevelést kap a családban. Az autoritariánus személyiség kialakulása a családban a személy (főként, ha fiú) életének első évtizede alatt végbemegy. Az autoritariánus személyiség a hierarchikus, autoritariánus, kizsákmányoló szülő-gyermek kapcsolat terméke. Az állam által uralt szülőkben szükséglet alakul ki arra, hogy maguk is uralkodjanak. Gyermekeiket gyakran büntetik, ritkán jutalmazzák, feltétlen engedelmességet követelnek önkényes döntéseik és meg nem magyarázott szabályaik iránt. A szabályok és a normák a gyermek szülei elleni agresszióját elképzelhetetlenné teszik, miáltal a rossz érzések elfojtódnak vagy külső célpontokra irányulnak.

Az autoritariánus szocializáció eredménye egy olyan személyiségstruktúra kialakulása, mely a modernitás okozta bizonytalanságok ellen működő bonyolult védekező mechanizmusként szolgál (Fromm, 1993). A biztonságra vágyva, az autoritariánus személyiség önmagát a legyőzhetetlennek és hatalmasnak tűnő párttal, állammal, egyházzal azonosítja. A védekező mechanizmus részei a konvencionalizmus, a projektivitás, a rombolási hajlam és a cinizmus, az erőszakosság, az árnyalatok iránti érzéketlenség, a babonára való hajlamosság, és a homoszexualitás, valamint a szexuális kicsapongások megszállott elítélése.

Az autoritariánus személyiség egyik legfontosabb alkotó eleme az antiszemita ideológia befogadására való „készenlétként” értelmezhető, beleértve a tisztátalan elemektől megtisztított „tökéletes” társadalomba vetett utópikus hithez tartozó nézetek együttesének elfogadását. (Tisztátalan elemeknek a zsidók mellett a fogyatékosok, a homoszexuálisok, a kommunisták és a liberálisok tekinthetők). Bár céljuk a pusztítás, az autoritariánus személyek jó lelkiismerettel cselekszenek. Egészében az autoritariánus személyek „jó szándékú bűnözők”.

Az állam és a család mai realitásai erőteljesen ütköznek Arisztotelész állításával, miszerint „minden állam családokból áll”. A gyors ütemű modernizáció és globalizáció következtében az állam hatalma elenyészőben van polgárai felett. Egyrészről a nemzetközi politikai és katonai szervezetek, a multinacionális vállalatok, másrészről a regionális, lokális hatalmi központok felemelkedése a nemzeti szuverenitás visszafejlődését eredményezték, ami megakadályozza az államot abban, hogy polgárai autoritariánus módon azonosuljanak vele.

Arisztotelészt ma meglepetésként érné, ha látná, hogy a Nyugaton milyen sok háztartás van, melyeket nem lehet olyan egységekként jellemezni, amelyekben a férfiak az apa és a férj, a nők az anya és a feleség szerepeit töltik be, együtt élve gyermekeikkel. A modern társadalomban az arisztotelészi értelemen vett családok monopóliumát az együttélési formák sokfélesége váltotta fel. A 20. század második felében az autoritarianizmus második pillére, a család is elenyészett (Hobsbawm, 1998). A nők kiszabadultak a háztartás börtönéből, és sikeresek lettek a társadalomban.

A múlt század második felében az államok és a családok egyre kevésbé voltak alkalmasak arra, hogy betöltsék az autoritariánus szocializációban rájuk rótt funkciókat. Samuel Huntington az új, hidegháború utáni világot az emberek egymásközti viszonyainak multipoláris és multikulturális hálózataként írja le. Huntington szerint az emberek egymás közti megkülönböztetései a hidegháború utáni világban már nem politikai, hanem kulturális jellegűek. „Az emberek az elődök, a vallás, a nyelv, a történelem, az értékek, a szokások és intézmények fogalmaival határozzák meg magukat.” (Huntington, 2001: 17). A politikai közösségekkel való azonosulás helyett a nemzeti kultúra, az etnikum, a vallás és a civilizáció által adott csoportképző kategóriák jelentik az identitásképzés kritériumait. A civilizációs törésvonalak mentén kitört konfliktusok, a nemzetközi bűnöző maffiák feltűnése, a népirtó célzattal lebonyolított tömeggyilkosságok, a környezettel való visszaélés által okozott katasztrófák, a pénzügyi intézmények felelőtlensége együttvéve világszerte az államok szuverenitásának csonkulását, az állami tekintély elvesztését eredményezte. A családok csonkulása a „carpe diem” mentalitást, a fogyasztásra összpontosuló életstílust engedte szabadon, aminek eredményeként a Nyugat országaiban létrejött az „élménytársadalom” (Schulze, 1992).

Az autoritarianizmus klasszikus megnyilvánulásában támaszt vesztett, miközben az életünk része maradt. A szélsőjobbhoz való vonzódás, az antiszemitizmus, a xenofóbia, a homofóbia végig söpör a nyugati világon. Az új autoritarianizmus alapja paradox módon az autoritások eltűnése. A nemzetállam és a család által biztosított rend hiányában a hidegháború utáni nők és férfiak egyetemes és osztatlan anarchia légkörében nőttek föl, mely alig kínál fogódzót a világ megértéséhez, az események rendszerezéséhez és kiértékeléséhez. A hidegháború utáni világ által formált tapasztalat az elrettentő káosz képét mutatja. A kiszámíthatatlanság és bizonytalanság által uralt világban a bizonyosság keresése lett az új autoritarianizmus alapja (Hankiss, 2010).

Az új autoritarianizmus egyik mutatója az a szám, mely azok arányát mutatja az egyes országokban, akik készen állnak az antiszemitizmus, cigányellenesség, xenofóbia és homofóbia üzeneteinek el- és befogadására. A szélsőjobb nézetek iránti igény indexe (DEREX) országonként azt mutatja, hogy a reprezentatív közvélemény-kutatások során a válaszadók hány százaléka ér el magas pontszámot az alábbi négy skála közül legalább három esetben: előítéletesség, demokráciaellenesség, szélsőjobb értékorientáció és szorongás (félelem, bizalmatlanság, pesszimizmus). A DEREX index által kimutatott lakossági szegmens nem feltétlenül esik egybe a szélsőjobb politikai pártok közönségével. Az attitűdjeikben radikálisok nem azonosak a politikai radikálisokkal. Az új autoritariánusok jórészt a mérsékelt jobboldali pártokat támogatják. Ugyanakkor válság esetén az új tekintélyelvűek nem haboznak a szélsőjobb pártjaira szavazni abban a reményben, hogy létrejön egy jobboldali többség, mely bevezeti az Új Rendet, melyben nem lesznek politikai viszályok és gazdasági nehézségek, de lesz a nemzet minden „igazi” tagjára kiterjedő egyenlőség.

A DEREX index azok arányát mutatja az egyes országokban, akik a liberális demokrácia és a szabad piaci gazdaság ellen vannak.

Az új autoritarianizmus jelenléte a társadalom destabilizációja egyik legfontosabb forrásának tekinthető. Az alacsony bizalmi szint lehetetlenné teszi a kapitalista rendszer működését. A demokráciaellenesség és a gazdasági nacionalizmus elriasztja a befektetőket. A xenofóbia és az agresszív nacionalizmus mind a belső, mind a nemzetközi nyugalmat fenyegeti.

A szélsőjobb ideológiák hívei a kapitalizmus társadalmi és politikai rendje ellen lázadnak, melyet káoszként és anarchiaként észlelnek. Olyan új rend után sóvárognak, amely egyenlőséget, igazságot és igazságosságot kínál számukra. (1. térkép)

Az 1. térkép jól mutatja az európai jobboldali radikálisok eloszlásának kelet-nyugati lejtőjét. Az arány magas a kelet-európai országokban (Ukrajna, Románia, Bulgária, Görögország, Litvánia, Lettország). Magas az arány Portugáliában, mely szintén a perifériához tartozik. Közép-Európa országaiban a szélsőjobboldaliak aránya nem olyan magas, mint Kelet-Európában, de magasabb, mint Nyugat-Európában (Magyarország, Horvátország, Szlovénia, Lengyelország, Csehország, Szlovákia). Nyugat-Európa és Észak-Európa országaiban 1–4% közötti arányokat látunk. Nyugat-Európában Franciaország, Közép-Európában Ausztria a kivétel, ahol 6, illetve 4 százalék az arány. Kelet-Európában Észtország különül el ebből a szempontból, mivel a szélsőjobbos nézeteket vallók aránya szintén csak 4%.

A szélsőjobbos nézeteket vallók arányát mutató 2010-es térkép kísérteties hasonlóságot mutat azzal a térképpel, melyet Szűcs Jenő vázolt fel Európa három történeti régióját ismertető 1981-es írásában. Az European Social Survey 2008-as adatbázisa alapján végzett vizsgálat hasonló térbeli eloszlását mutatta a tipikus értékorientációknak. Az értékorientációk alapján három típust lehetett elkülöníteni. A „szenvedő” típus történeti-lélektani gyökerei a kelet-európai régióban vannak. Nietzschei értelemben szenvedőnek nevezzük azokat, akik életüket a szenvedő igeragozás paradigmája szerint élik, hiányzik belőlük az autonómia, a vállalkozás és a felelősségvállalás. Sorsukat elszenvedik, ahelyett, hogy alakítanák. A szenvedő típus mind a mai napig a szolgáló mentalitása szerint él, aki urával találkozván földig hajolt, kezelt csókolt neki, sőt a földre vetette magát, hogy az úr köntösének szegélyét is megcsókolhassa (Szűcs, 1981).

A szenvedők az új autoritariánusok tartalékhadseregét alkotják. A szenvedőkkel szemben a „cselekvők” azok a férfiak és nők, akik autonóm életet élnek, vállalják a kockázatot, szembe néznek a kor kihívásaival, és ha kell, nem restek életüket megváltoztatni. A harmadik típusba a „lázadók” sorolódtak, akik életük bajaira a tagadásban, a kivonulásban, a menekülésben keresik a megoldást. (2. térkép)

A 2. térkép szintén arról tanúskodik, hogy Európa történeti régiói ma is megvannak. A „cselekvők” jellemzően Nyugat-Európa országaiban élnek sokan, ahol az egyéni autonómia már a 12. és 13. században gyökeret vert. Szűcs Jenő is írt arról, hogy Nyugat-Európához Észak-Európa később zárkózott fel, és mára Európa vezető sikeres régiójává vált. A térkép jól mutatja, hogy Norvégiában, Svédországban, Dániában, Finnországban abszolút értékben is mennyire magas a „cselekvők” aránya. Észak-Európához képest a cselekvők arányát tekintve Nyugat-Európa rosszabbul áll. A cselekvő polgárok arányát tekintve, Közép- és Kelet-Európa (valamint Dél-Európa) országai alapos lemaradást mutatnak. Bibó István a „szabadság kis köreinek” nevezte az autonóm, cselekvő emberek hálózatait, melyben a szélsőséges politikai ideológiák nem tudnak erőre kapni. A „szenvedők” számára viszont a szélsőjobb ideológia rendet és biztonságot ígér anélkül, hogy felelősséget kellene vállalni, hogy önállóan kellene cselekedni (Csepeli–Prazsák, 2010).

A 2010-es kutatás eredményei

A 2010-ben lebonyolított kutatás során az volt a célunk, hogy feltárjuk az új tekintélyelvűség tüneteit, és leírjuk a tüneteket szervező szociálpszichológiai struktúrákat és a meghatározó szociológiai tényezőket. Az eredményeket egy 2011-ben megjelent könyvben foglaltuk össze (Csepeli et al. 2011).

A részletesen elemzett tünetegyüttes közül a leginkább relevánsnak bizonyult dimenziókra vonatkozó fontosabb eredményeket foglaljuk össze a következőkben. A dimenziók választását a kutatási eredmények alapján megfogalmazott következtetések határozták meg. A „klasszikus” kaliforniai vizsgálatok során alkalmazott kérdőívek elsődlegesen az antiszemitizmusban vélték megtalálni annak a „szélesebb ideológiai keretnek” a tünetét, melynek hordozóját „tekintélyelvű”, „antidemokratikus”, „irracionális” személyiségnek nevezték. Kutatásunk is igazolta, hogy bizonyos társadalmi csoportokra vonatkozó előítéletes tudás lényege nem csupán a csoportok előítéletes reprezentációja, hanem a kategoriális alapon létrejövő társadalmi egyenlőtlenségek igazolása. Az antidemokratikus ideológiai beállítódás magyarázatát, az új tekintélyelvűség forrását az etnikai alapú szociális dominancia orientációként azonosítottuk. Ezért indokolt, hogy viszonylag részletesen tárgyaljuk a szociális dominanciára vonatkozó eredményeinket.

Szociális dominancia

Az elméletre épülő és a szociális dominancia orientáció (social dominance orientation, SDO) skálát alkalmazó empirikus kutatások nem vizsgálták, következésképpen sem nem igazolhatták, sem nem cáfolhatták a TAP tekintélyelvűségre vonatkozó olyan markáns következtetéseit, mint a gyermeknevelési szokások, illetve a pszichoanalitikus modell magyarázó szerepe vagy a tekintélyelvű gondolkodásmód patologikus jellege. Ezzel szemben az empirikus kutatási eredmények bizonyították az általános etnocentrizmus létezését, illetve a tekintélyelvűség konzisztens kapcsolódását a dominanciához és az elnyomáshoz, illetve pozitív kapcsolatát a politikai konzervativizmussal (Sidanius–Pratto, 2005).

A sokféle változatban alkalmazott skálát saját kutatásunk céljából módosítottuk, és csak azokat az állításokat tartottuk meg, melyek az elővizsgálatok során megfelelőnek bizonyultak. Minden állítás esetében a válaszadóknak ötfokozatú Likert-skálán kellett kifejezésre juttatniuk, hogy az adott állítással milyen mértékben értenek vagy nem értenek egyet. Az állítások minősítése alapján kapott átlagértékeket az 1. táblázat tartalmazza.

Az első hat állítás (1–6.) esetében az egyetértés a társadalmi-uralmi beállítódásra utal, míg az egyet nem értés azt mutatja, hogy a válaszadóban nem működik ez a beállítódás. A következő öt állítás (7–11.) esetében fordított a helyzet: aki egyetért ezekkel az állításokkal, az olyan társadalmat szeretne maga körül látni, ahol az emberek egyenlők, míg annak, aki nem ért egyet ezekkel az állításokkal, annak jobban megfelel egy olyan világ, ahol egyesek előnyösebb gazdasági-társadalmi-politikai helyzetben vannak másokkal szemben.

Az országos felnőtt minta tagjai legnagyobb mértékben azt az állítást utasították el, mely szerint „Jogos, hogy egyeseknek több esélyük van az életben”. Leginkább azzal az állítással értettek egyet, mely szerint „Mindenkinek egyenlő esélyt kell adni az életben”. Azt mondhatjuk, hogy a felnőtt magyar lakosságra a társadalmi dominancia gondolatát helyeslő állítások esetében az egyet nem értés, míg az elutasító állítások esetében az egyetértés a jellemző. Másként fogalmazva: a mai magyar társadalomban a társadalmi egyenlőség uralkodó érték.

A szociális dominancia két típusa

A további elemzések során a szociális dominancia két típusát különítettük el, annak megfelelően, hogy a válaszadók az emberek közötti egyenlőtlenséget etnikai (7–11. állításokat tartalmazó főkomponens) vagy osztály alapon (1–5. állításokat tartalmazó főkomponens) fogadják el a társadalomban. Arra törekedtünk, hogy elkülönítsük azokat a válaszadókat, akik se etnikai, se osztály alapon nem fogadnak el semmilyen egyenlőtlenséget az emberek között. E csoporthoz képest mások etnikai alapon elfogadják az egyenlőtlenséget, de nem fogadják el azt osztály alapon. A harmadik eset, amikor valaki etnikai alapon nem fogadja el az egyenlőtlenséget, de elfogadja osztály alapon. Természetesen lesznek olyanok is, akik mind etnikai, mind osztály alapon legitimnek tartják az emberek közötti egyenlőtlenségeket a társadalomban. A szociális dominancia két típusát képviselő, osztály alapú szociális dominancia (O-SDO), illetve az etnikai alapú szociális dominancia (E-SDO) főkomponensek bevonásával elvégzett klaszteranalízis eredményét a következő, 2. táblázat tartalmazza.

Eredményeink alapján a magyar társadalom legnagyobb része elfogad valamilyen típusú emberek közötti egyenlőtlenséget, a kétféle egyenlőtlenséget elutasítók kisebbségben vannak (38%), míg minden ötödik (19%) felnőtt számára mindkét típusú egyenlőtlenség elfogadható.

Dogmatizmus

Rokeach a múlt század 50-es éveiben fejlesztette azt a skálát, melynek segítségével a tekintélyelvűségtől elválaszthatatlan merev, megalkuvást nem tűrő, az ellenérvekkel és a kritikával szemben elutasító, „zárt” gondolkodásmódra való hajlandóságot mérte (Rokeach, 1960). E zártság magva a szorongás, mely a világban magát magányosnak, kiszolgáltatottnak, tehetetlennek érző embert elfogja.

A kutatás kérdőívébe 12 állítást vettünk át az eredeti skálából. Az állításokra adott válaszok átlagait zárójelben közöljük (* lásd az 5. old.). Az egyes itemek átlagai és a további elemzések eredményei is alátámasztják, hogy a magyarokra egyáltalán nem jellemző, hogy bizalommal tekintenek a jövőbe. Annyira általánosnak mondható a jövőtől való félelem, hogy a 12 item bevonásával elvégzett főkomponenselemzés során ez a kijelentés egyik főkomponensbe sem illeszkedett. Az első minta (főkomponens) a „romantikus” nevet kapta, mivel itt találjuk a hősiességre és a nagyságra vonatkozó elképzeléseket. (10., 9., 12., 11. item). A második főkomponensben együtt van jelen a klasszikus „zárt gondolkodás” tünetcsoport valamennyi eleme (7., 5., 2. item). A „zárt gondolkodás” kényelmes és biztos pozíciót biztosít az embernek, mivel fel sem merül, hogy esetleg az ellenfélnek is igaza lehet egy s másban, miként az igazság sem lehet más, mint a nem igazság (hazugság, tévedés) szöges ellentéte. A harmadik főkomponens a „magány”, amely a szorongást és az abból kivezető útra vonatkozó kijelentéseket tartalmazza (8., 4., 6., 3. item).

Nemzeti identitás

A tekintélyelvűség lényegénél fogva a nemzeti hovatartozás kizáró, merev és érzelmileg intenzív átélésére hajlamosít. Ebbe nem férnek bele a legkülönfélébb keresztkategorizációk révén létrejött identitások, akár a személy saját identitásáról, akár azoknak az identitásáról van szó, akikkel közvetlenül vagy mediatizált formában találkozik. A tekintélyelvűség feltárására vállalkozó korábbi vizsgálatok mind Magyarországon, mind külföldön egyértelmű kapcsolatot mutattak ki a tekintélyelvűség és a nemzeti azonosságérzet kizáró, merev, érzelmileg szélsőségesen pozitív irányú megélése között (Stone et al. 1993, Fábián 1999; Enyedi et al. 2002, Blank, 2003). A nemzeti érzés- és tudatvilág empirikus leírására vállalkozó szakirodalom szerint a nemzeti identitás két véglete között számos változat van, melyek azonosítása akkor lehetséges, ha tudjuk, hogy hol van a határ, melyen innen a természetes nemzeti identitás alakzatai találhatók, s melyen túl már a megszállott, kizárólagosságot sugalló nemzeti identitásalakzatok vannak (Dekker–Malova, 1995; Csepeli, 1992).

A kutatás tervezése során arra törekedtünk, hogy megkülönböztessük a nemzeti érzés természetes, „patrióta”, valamint megszállott, kizáró, „sovén” változatait, s ezt követően megvizsgáljuk, hogy a létrejött változatok miként köthetők a korábban már bemutatott autoritarianizmus jellemzőkhöz.

Magyarként azonosítás

Az „állampolgár” a közép-kelet-európai nemzeti diskurzusokban nem jelenik meg önálló dimenzióként (Bibó, 1986a; Hroch, 1985). A közép-kelet-európai nemzetek esetében az „állampolgár” tartalmát felülírja a „származás” és az „anyanyelv”, melyek együttesen egy inkább kizáró, semmint befogadó jellegű nemzetfelfogásnak felelnek meg. Eredményeink ezt igazolták, mivel a magyar felnőttek a magyarként való nemzeti kategorizáció során előnyben részesítik a hagyományosan „kultúrnemzeti” tartalmakat, melyek nem választás útján, hanem sorsszerűen határozzák meg azt, hogy valaki magyar-e vagy sem. Az önbesorolás és a bevándorlás –mint nemzeti kategorizációs szempont – lényegesen kisebb arányban fordult elő.

Magyarként azonosulás

A nemzeti identitás affektív és kognitív elemeinek vizsgálata során arra törekedtünk, hogy elkülöníthessük a nemzeti identitás „patrióta” és „sovén” változatait. A nemzeti hovatartozás lehetséges kritériumait tartalmazó 20 kijelentés (Dekker–Malova, 1995) a Csepeli által leírt modell dimenzióihoz kapcsolódtak (Csepeli, 1992).

A mindennapi életvilág természetes nemzeti érzésétől a szélsőségesen nacionalista kijelentésekig terjedő állításokat együtt kezelve, a többváltozós elemzés alapján két nemzetfelfogás típust különítettünk el. Az inkluzív nemzetfelfogás olyan affektív elemeket tartalmaz, melyek a magyarság „kultúrnemzeti” felfogásához állnak közel. Legerőteljesebben Magyarország szeretete, az országra való büszkeség és Magyarországgal, illetve a magyarsággal kapcsolatos érzések dominálnak, melyeket a magyar nyelv szeretete követ. A magyar állampolgárság, mint a büszkeség forrása is része az inkluzív nemzetfelfogásnak, ami arra utal, hogy a magyar nemzetfelfogásban az állampolgárság a klasszikus államnemzeti modellel szemben nemcsak jogi, hanem érzelmi identitásképző kategória is egyben. A főkomponenst azért tekintjük az inkluzív nemzetfelfogást mérő eszköznek, mivel egyetlen összetevője sincs, mely bárkit, aki magyarnak vallja magát, kirekesztene a magyarok közösségéből. Sőt, ez a gondolkodási sokkal inkább azt hangsúlyozza, hogy nincs annál jobb, mint magyarnak lenni. Ebben az esetben a nemzettudatot nem más nemzetekkel szembeni elkülönülés, hanem a magyarság belső értékei melletti érzelmi azonosulás határozza meg. Nem úgy a másik főkomponens esetében, melyben gyakorlatilag egyetlen olyan állítás sincs, melynek elfogadása ne a magyarság földrajzi és kulturális elkülönülését hangsúlyozná, azaz kettős tagadással élve azt mondaná, hogy aki magyar, az nem „nem-magyar”. Az exkluzív nemzetfelfogás meghatározó eleme a más nemzetektől való elkülönülés. Az eredendően zárt exkluzív nemzetfelfogás követői nem tartják igaz magyarnak azokat, akik másokkal keverednek, akik nem Magyarországon élnek, és akik más országokból jövőkkel szívesebben érintkeznek, mint a Magyarországon élőkkel. Ennek a kognitív struktúrának a része a nemzet „tisztasága” is, amire azok törekszenek, akik úgy vélik, hogy jobb lenne, ha a nem magyarok elköltöznének Magyarországról.

Nemzeti jelképek

A jelképek minden nemzet életében fontos, mással nem pótolható szerepet töltenek be, melynek lényege, hogy a nemzetet, mint érzelmi közösséget jelenítik meg a nemzeten kívül és belül állók számára egyaránt. Az egyes jelképek integráló ereje attól függ, hogy milyen mértékben képesek aktiválni a kollektív narratív emlékezetben rögzült „kognitív archeológiai” rétegeket.

A kérdőívben 12 nemzeti jelképet soroltunk fel, s mindegyik esetben megkérdeztük, hogy a válaszadók szerint milyen mértékben jelképezik leginkább a magyarságot. Az egyes felkínált jelképek elfogadása, illetve elutasítása alapján különböző mértékben egységesek a magyarok. A Himnusz, a nemzeti lobogó, a címer, a Szózat és a Szent Korona elfogadása széles körű és egységes. A szűkebb körben elfogadott jelképek (vérszerződés, turulmadár, aranybulla, 1849-es függetlenségi nyilatkozat, Nagy-Magyarország térképe, az 1989-ben elfogadott alkotmány, árpádsávos zászló) egyben megosztóak is, mivel az ezekkel a jelképekkel kapcsolatos vélemények szórása (polarizáltsága) a legnagyobb.

A több változó elemzés (főkomponens-analízis) segítségével az egyes jelképek nemzeti integrációs erejével kapcsolatos vélekedéseket három különböző gondolkodási mintával jellemezhetjük.

A „narratív” minta azokat jelképeket fogja össze, melyek ereje elsősorban a szöveg, mely nemzedékeken át újra meg újra képes volt eljuttatni az összetartozás-logikán túlmutató, kollektív érzéseket mozgósító üzenetét. A „narratív” minta leghangsúlyosabb összetevője az 1849-es függetlenségi nyilatkozat nemzeti jelképként való elfogadása, illetve elutasítása.

A „Gemeinschaft” (közösségi) minta azokat a jelképeket rendezi egy dimenzióba, amelyek a történeti közösségi együvé tartozás érzéseit képesek mozgósítani, természetesen nem a racionalitás jegyében. Ezeknek a jelképeknek a kódja (színek, állatok) jellegzetesen analóg, bár az alkalmazott természetes jelek egykori jelentései a mai nemzeti tudatban már elhomályosultak. A „Gemeinschaft” jelképek elfogadását, illetve elutasítását megragadó kognitív minta leghangsúlyosabb összetevője a Nagy-Magyarországtérkép és a turulmadár.

A „modern” minta a ma is használatos (bár éppen napjainkban változó) nemzeti jelképek együttese, mely eredeténél fogva ugyancsak utal a múltra, mint a „Gemeinschaft” minta jelképei. A két minta között a különbség csak annyi, hogy a „modern” minta jelképeit a hivatalos nemzeti liturgia átvette, míg a „Gemeinschaft” jelképek a nemzeti ellenzéki szubkultúra körében váltak használatossá.

Diszkrimináció és intolerancia (antiszemitizmus, cigányellenesség)

A csoportközi diszkrimináció jellemzésére a legnagyobb létszámú és a leginkább elutasított etnikai kisebbség, a cigányság mellett az antiszemitizmus célcsoportjával, a zsidósággal foglalkoztunk. A két kisebbség nevét különböző kontextusokba helyezve, a tekintélyelvűség tünetcsoportjának szerves részét képező társadalmi távolságérzést, sztereotipizálást és előítéletességet külön-külön vizsgáltuk.

Társadalmi távolság

A magyarországi empirikus kutatások többségéhez hasonlóan, a távolságérzetet egy leegyszerűsített Bogardus-skála segítségével mértük. A cigányok elfogadottsága mindhárom fokozat esetében kisebb, mint a zsidók elfogadottsága. Ugyanakkor a cigányok elutasítása egyedül a „partner” kategóriában jelentős arányú (76%) és itt a legnagyobb különbség a zsidók javára, akiket a magyar lakosság 59 százaléka nem fogadna el partnernek. (3. táblázat)

Cigányokkal szembeni sztereotípiák és előítéletek

Az Ők csoportról alkotott kollektív képek esetében nehéz megkülönböztetni a sztereotípiát és az előítéletet. Sztereotípiáról akkor beszélünk, ha az elképzelés az adott csoport külsejére vagy lelki-szellemi konstrukciójára vonatkozik. Az előítéletben a motivációs elem dominál, mely igazolásként használja fel az egyébként nem túl informatív, erősen általánosító kognitív elemet. A romákkal szembeni sztereotipizáló, előítéletes három megnyilvánulás közül a válaszadók leginkább a következő állítással értettek egyet: „sok cigány nem tanulja meg családjában a tulajdon tiszteletét”. Az állítással való egyetértést ötfokozatú skálán lehetett jelölni, ahol az 5-ös osztályzatot azok adták, akik szerint a cigányokra ráillik a más kutatásokból jól ismert „tolvaj” sztereotípia (Csepeli, 2010). Az egyetértés átlaga 3,9 volt. A másik állítás („a cigányoknak vérükben van a bűnözés”) esetén csupán kismértékben kisebb az átlag (3,4). A két vádaskodó („tolvajok”, „bűnözők”) kijelentéssel szemben a harmadik állítás fordított logikából indult ki, mivel nem vádolja, inkább felmenti a cigányokat: „a nyomor kényszeríti a cigányokat a bűnözésre”. A két korábbi állítás támogatásának ismeretében nem meglepő, hogy a felmentő állítással a válaszadók inkább nem értettek egyet (2,3).

Cigányfóbia

A cigányokra vonatkozó ellenséges közbeszéd gyakori mondatával („a cigányok gyakran megfélemlítik a békés embereket”) a válaszadók fele (53%) egyetértett, míg az egyet nem értők aránya 38% volt. Az ötfokozatú skálának megfelelő átlag: 3,7.

Politikai antiszemitizmus

A hungarista Nyilaskeresztes Párt 1944-es programjának egyik programpontja a következő volt: „Zsidómentes Magyarország”. Ezzel az extrém követeléssel a felnőtt magyar lakosságot reprezentáló minta 13 százaléka azonosult. Ennek tükrében nem meglepő, hogy a szélsőséges politikai kijelentések egyikét – Magyarország romlásának egyik oka „a zsidó nagytőkések kizsákmányolása” – a válaszadók inkább támogatják, mint elutasítják. (2,07 átlag, ahol 1: teljes mértékben elutasítja, 3: teljes mértékben elfogadja).

A magyarság nemzeti tragédiájának listáján ott szerepelt az 1944-es zsidóüldözés (holokauszt), mellyel kapcsolatosan a megkérdezetteket arra kértük, hogy döntsék el, besorolható-e vagy sem a magyar történelem legnagyobb nemzeti tragédiái közé. A megkérdezettek 64 százaléka szerint a holokauszt nincs a három legnagyobb nemzeti tragédia között.

Szélsőséges politikai antiszemitizmus

A legszélsőségesebb politikai antiszemitizmus mutatójának azt tekintettük, ha valaki helyeselte a „»zsidómentes Magyarország« programját”, és egyidejűleg úgy vélte, hogy magukat a zsidókat is felelősség terheli azért, hogy 1944-ben sor került gettóba zárásukra és deportálásukra. Az országos reprezentatív minta 70 százaléka mindkét kérdésre tagadóan válaszolt. A két kérdés közül az egyikkel egyetért a megkérdezettek 18 százaléka és csupán 3% volt azok aránya, akik mindkét kérdésre a politikai antiszemitizmus jegyében válaszoltak.

Az új autoritarianizmushoz vezető magyar út (1989–2012)

Kezdetben úgy tűnt, hogy az 1989-es csodálatos év alapvetően megváltoztatja Közép- és Kelet-Európa polgárainak életét. A reményt az is táplálta, hogy a Szovjetunió összeomlásával történelem lett a hidegháború. A „csodálatos év” elmúltát követően hamarosan kiderült, hogy Közép- és Kelet-Európa népei a Nyugat perifériájára kerülve kényszerülnek szembenézni a sok pólus és sok civilizáció által szétszakított világ kihívásaival (Kubik–Bernhard, 2013).

„Szenvedő igeragozásban”

Az államszocializmusból a liberális demokráciába és piacgazdaságba való átmenet gyors és váratlan volt. Az átmenetet Magyarországon a „szenvedő mentalitás” hagyománya határozta meg, melyre cikkünk korábbi részében utaltunk. Ez a mentalitás lehetetlenné tette, hogy a változást a magyarok közösségi cselekvés eredményeként elért forradalmi eseményként éljék át. Ehelyett a változást úgy élték át, mint az időjárás-változást, nem látták a maguk helyét és szerepét.

A sorsfordító történelmi események okainak tulajdonításakor a magyarok eleve hajlamosak arra, hogy külső okokat keressenek, mint például a végzet vagy az idegen hatalmak beavatkozása. A felelősségvállalás, a kockázatvállalás, a racionális mérlegelés alapján végzett cselekvés a magyarok történelmileg kondicionált mentalitásától idegen. Az államszocializmus összeomlása meglepetésként érte a magyarokat, a külső okokon kívül más életképes magyarázat nem kínálkozott a változásra.

A vonatkoztatási keret megváltozása

Az államszocializmusból a liberális demokráciába és piacgazdaságba való átmenet Magyarországon tömeges elégedetlenségbe torkollt (Pataki, 2013). Az elégedetlenség egyik forrása a magyarok vonatkoztatási keretének hirtelen megváltozása volt. Az átmenetet megelőzően hazájukat a magyarok a „béketábor” többi országához hasonlították. Az összehasonlítás eredményként született meg a „béketábor legvidámabb barakkja” érzés, mely széles néprétegek (de nem az értelmiségiek) számára biztosított elégedettséget. Az átmenet évét követően, a kapitalizmusra való áttéréshez fűzött irreális várakozások miatt, a magyarok megváltoztatták a vonatkoztatási keretet, s immár nem a közép- és kelet-európai régió országaihoz hasonlították magukat: Nyugat-Európa vált a viszonyítás új alapjává. A nyugati vonatkoztatási keret alkalmazása következtében a „béketábor legvidámabb barakkjából” a „Nyugat legszomorúbb bevásárlóközpontja” lett.

Egzisztenciális bizonytalanság

Az átmenet nyomán támadt tömeges elégedetlenség korántsem magyarázható kizárólagosan a vonatkoztatási keret megváltozásával. Az elégedetlenség és a csalódottság más, alapvetőbb okokkal magyarázható. Az okok sorában mindenekelőtt a létbiztonság elvesztését kell említenünk.

Az államszocializmusból a liberális demokráciába és a piacgazdaságba való átmenetet követően két olyan alapvető változás következett be, melyre nem volt példa az előző 40 év államszocialista időszaka alatt. Az államszocialista ipar és a szövetkezeti mezőgazdaság összeomlása következtében rövid idő alatt másfél millió ember veszítette el munkahelyét. Megjelent a tömeges munkanélküliség, mely korábban elképzelhetetlen volt. A tényleges munkanélküliség azok számára is fenyegetést jelentett, akiknek volt munkájuk, hiszen mások munkanélkülisége számukra fenyegető lehetőség volt.

A változás másik újdonsága a vállalkozás volt. Az új vállalkozóknak azonban csak egy töredéke volt sikeres, többségük megbukott. Az új társadalomban csak a nyugdíjasok és a közalkalmazottak érezhették magukat biztonságban, de ők a társadalom kisebbségét alkották.

Episztemológiai bizonytalanság

A létbizonytalanság mellett a változás episztemológiai bizonytalanságot is magával hozott. Az államszocializmus hosszú évtizedei alatt senkinek sem lehetett kétsége afelől, hogy van igazság. Az államszocialista rendszer hívei és ellenzői egyaránt hittek abban, hogy van igazság. A rendszer haszonélvezői és „hasznos idiótái” hittek abban, hogy a „legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus”, míg a rendszer ellenzői hittek abba, amit Václav Havel oly egyértelműen és hangosan mondott: a kommunisták hazugságban élnek, s az igazság az ellenzéké (Havel, 1990).

Az átmenetet követően azonnal megszületett a szabad nyilvánosság, mely tarthatatlanná tette az igazságba vetett hitet, bárhonnan származott is. Mindenről minden elmondhatóvá vált. Korábban hősnek beállított személyekről kiderült, hogy szörnyetegek, s a korábban szörnyetegnek hitt személyekből hősök lettek. Az ideológiák szabad versenyében az emberek elvesztették orientációs pontjaikat és összezavarodtak. A bizonyosság korát a zavar kora követte. Sajnálatos módon az átmenet alapja, a demokrácia fogalma is a megzavarodás áldozatává vált. Magyarország népe (mint a többi közép- és kelet-európai ország népe) azt a rendszert tartotta demokratikusnak, mely időről időre lehetővé teszi a szabad és tisztességes választást. A demokratikusan választott rendszerek azonban, ha nélkülözik az alkotmány erejével biztosított fékeket és ellensúlyokat, hajlamosok arra, hogy figyelmen kívül hagyják a hatalommal szemben szükséges korlátozásokat, és megfosszák polgáraikat alapvető emberi jogaiktól (Zakaria, 1997).

A társadalmi igazságtalanság érzése

Az 1989/90-ben kialakult politikai és gazdasági rendszerrel szemben feléledt elégedetlenség nem lett volna oly elsöprő erejű, ha nem társult volna hozzá a társadalmi egyenlőtlenségek megnövekedése által okozott társadalmi igazságtalanságérzet. Ennek látszólag ellent mond, hogy az összehasonlító szociológiai vizsgálatok eredményei egyáltalán nem támasztják alá a társadalmi egyenlőtlenségek drámai megnövekedésének tapasztalatát (Keller–Tóth, 2011). A mindennapokban élő emberek azonban nem olvasnak szociológiai cikkeket. Ehelyett saját tapasztalataikra hagyatkoznak, és megdöbbennek a szegénység és a gazdagság egyszerre látható jelein. A társadalmi rétegződéssel foglalkozó szociológiai vizsgálatok mit sem mondanak a szegénység és a gazdagság közötti óriási különbség látványa okozta felháborodásról, melyet mélyít, hogy a különbséget az emberek igazolatlannak tartják. A társadalmi igazságosság észlelésével kapcsolatos nemzetközi összehasonlító vizsgálatok azt mutatják, hogy az emberek a társadalmi egyenlőtlenségeket különösen Magyarországon nem tartják igazolhatónak (Örkény–Székelyi, 1998).

Társadalmi bizalmatlanság

A széleskörű társadalmi igazságtalanságérzet is okozhatja, hogy a magyar társadalom tagjai képtelenek egymással a türelem, az együttműködés és a bizalom jegyében kommunikálni és ügyeket bonyolítani. Az időről időre végzett európai összehasonlító értékvizsgálatok eredményei azt mutatják, a magyarok között igen gyakori a türelmetlenség, a xenofóbia, az anómia más európai országok lakosaihoz képest (Tóth, 2010). A civil társadalom, mely az államszocializmus négy évtizede alatt elsorvadt, a rendszerváltozás nyomán elmélyült társadalmi bizonytalanság légkörében nem volt képes az újjászerveződésre (Miszlivetz, 1999).

A gazdaság kudarca

Az átmenet két évtizede alatt a magyar gazdaság nem volt képes arra, hogy a magyar munkaerő által létrehozott hozzáadott érték bázisán fenntarthatóan növekedjék. Ami növekedés volt, annak alapja a külföldi tőke révén létrehozott beruházások által keletkezett ipari és szolgáltatási tevékenység volt, melynek előnyei rettenetesen egyenlőtlenül oszlottak el mind területileg, mind társadalmilag. Ehhez társult, hogy a keletkezett egyenlőtlenségek kezelését célzó közpénzből finanszírozott beruházások és intézmények hatástalanok maradtak, miközben az állam adósságát elviselhetetlen mértékben növelték.

Történelmi narratívák összeütközése

A közvélemény a gazdasági egyhelyben állás és a társadalmi egyenlőtlenségek egyidejű megnövekedését botrányosnak látta, melynek okait senki nem tudta – és nem is akarta – érthetően és hitelesen megmagyarázni. Az átmenet évtizedeiben keletkező rossz érzés okozta kognitív feszültség a múlt feldolgozatlan konfliktusai irányába fordult, melyek úgy múltak el, hogy a fejekben és a szívekben megmaradtak. A konfliktusok egyik forrása a független magyar államot megteremtő 1920-as trianoni békeszerződés volt. A magyar állam 1526-ban elveszítette függetlenségét, és jóllehet a nép számos függetlenségi harcot vívott, az állam függetlensége csak 1920-ban állt helyre teljes egészében. A függetlenség visszanyerése azonban nem a büszkeség és az elégedettség, hanem a gyász és a szégyen érzéseit keltette fel. A trianoni békeszerződés a magyar állam határait oly módon vonta meg, hogy több millió magyar kívül került a határokon, s az ország területe jóval kisebb lett annál, mint amire a magyarok történetileg igényt tartottak volna. Az államszocializmus időszaka alatt a trianoni békeszerződés ellen nem lehetett szót emelni, mivel azt a hatalom a „béketábor” egységének megbontási kísérleteként értékelte. Ugyanakkor, mint hamu alatt a parázs, a trianoni békeszerződéssel kapcsolatos nemzeti igazságtalanságérzés változatlanul fennállt.

A szabad nyilvánosság nem meglepő módon kiszabadította a szellemet a palackból. Az első szabadon megválasztott magyar miniszterelnök, Antall József megválasztását követően nyomban kijelentette, hogy nem a Magyarországon élő tízmillió magyar állampolgár, hanem a trianoni békeszerződés előtt létező, az Osztrák–Magyar Monarchia részét képező egykori Nagy-Magyarország területén elő 15 millió magyar miniszterelnöke akar lenni. Amint a liberális demokráciába és a piacgazdaságba való átmenet kudarcai egyre nyilvánvalóbbá váltak, a „Trianon-narratíva” vonzereje egyre nőtt. Ma már alig van autó, melynek hátán ne lenne Nagy-Magyarország képét mutató matrica.

A „Trianon-narratíva” ugyanakkor elválaszthatatlan a „holokausztnarratívától, mely tragikus módon szembe megy vele. A trianoni békeszerződésbe belenyugodni nem tudó magyar politikai elit szövetségre lépett a nemzetiszocialista Németországgal, melyben készséges támogatót talált arra, hogy a trianoni békeszereződés területi rendelkezései Magyarország javára módosuljanak. 1938-ban, 1940-ben, 1941-ben sorra kerültek vissza az országhoz területek, melyek a trianoni békeszerződés előtt az Osztrák–Magyar Monarchia részét képező történeti Magyarországhoz tartoztak (Pastor, 2013). A visszaszerzett területeken magyarok, szlovákok, románok, szerbek és zsidók éltek. A zsidók különösen rosszul jártak a területek visszatérésével, mert amikor ezek a területek magyar fennhatóság alá kerültek, akkor rájuk is hatályosak lettek a zsidóellenes törvények, melyek a zsidókat megfosztották az 1867-ben elnyert jogaiktól. A második világháború előrehaladtával a nemzetiszocialista Németországgal szövetségben egyre nagyobbá vált Magyarországba vetett német bizalom megingott, s 1944-ben Hitler parancsára a Wehrmacht megszállta az országot. A megszállás után a kormányzó új kormányt nevezett ki, mely hihetetlen gyorsasággal, hat hét alatt megszervezte az újra „nagy” Magyarországon élő zsidók deportálását az auschwitz-birkenaui megsemmisítő táborba. A szenvedésekből és a megpróbáltatásokból nem, de a deportálási folyamatból csak a fővárosi zsidók maradtak ki (Braham, 1997).

Az Auschwitz-Birkenauba deportált zsidók jelentős része azokon a területeken élt, amelyek 1938 és 1941 között német támogatással a magyar állam fennhatósága alá kerültek. Akiket nem érintettek a zsidótörvények, azok számára viszont ezek az évek a gyűlölt trianoni békeszerződés rendelkezéseit megsemmisítő diadal évei voltak. A „Trianon-narratíva” és a „holokausztnarratíva” között kibékíthetetlen ellentmondás támadt. A „Trianon-narratíva” nem vesz tudomást a magyar társadalom felelősségéről a megnagyobbodott Magyarországon élő zsidónak minősített személyek deportálásáért, míg a „holokausztnarratíva” nem vesz tudomást a sikeres határrevízió okozta nemzeti örömről, s a magyar állam szervezeteit okolja a majdnem félmilliónyi zsidónak minősített magyar állampolgár jogfosztásáért, kirablásáért és deportálásáért.

Politikai és ideológiai szekértáborok szembenállása

A két ütköző történelmi narratívát két, a politikai és az ideológiai törésvonalak mentén különböző szekértábor élteti, melyek tagjai képtelenek kommunikálni egymással. S ami a legfeltűnőbb, a politikailag baloldali és a politikailag jobboldali szekértáborok között középen nincs senki.

A politikai jobboldal mérsékelt és szélsőséges szárnyai egyaránt a „Trianon-narratíva” foglyai és ellenzik a „holokausztnarratívát.” A „holokausztnarratíva” nem tud eltekinteni az 1944-es tragikus végkifejlettől, melyért a két világháború közötti „keresztény-nemzeti” Magyarország antiszemitizmusát hibáztatja. A jobboldali többség attól függ, hogy a mérsékelt és a szélsőséges szárnyak egymásra találjanak. Orbán Viktor, a jobboldali többség által a 2010-ben hatalomra juttatott miniszterelnök egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy udvaroljon a szélsőjobboldali nézeteket valló szavazóknak. Erre példa 2012. szeptember 29-i beszéde, melyet a misztikus turulmadárnak állított szobor felállítása alkalmából mondott. Ebben a beszédben a „Trianon-narratíva” legkedveltebb témáit ismételgette: „A turul őskép a magyarok ősképe. Beleszületünk, akár csak a nyelvünkbe és a történelmünkbe. Az őskép a vérhez és a szülőföldhöz tartozik. Onnantól, hogy magyarként világra jövünk, a mi hét törzsünk köt vérszövetséget, a mi Szent István királyunk alapít államot, a mi seregeink vesztenek csatát Mohácsnál, a turulmadár pedig a mi, a most élő, a már meghalt és az ezután megszülető magyarok nemzeti azonosságának jelképe.” A jelenlegi nacionalista szélsőjobb első számú ellensége a roma kisebbség. Az antiszemitizmus, mint korábban azt be is mutattuk, az új autoritariánusok számára másodlagosan fontos. A kisebbségek észlelésének esetében érvényesülő illuzórikus korreláció következtében a roma kisebbséget a közvéleménye homogén, negatív kontextusba ágyazott csoportként képzeli el, melynek tagjai bűnözők, élősködők, alkoholisták, szerencsejátékosok és kábítószerezők. A szélsőjobboldal által kezdeményezett politikai diskurzus kihasználja a nem roma többség körében keletkezett nyugtalanságot, melynek okait a távoli, gettószerű kis településeken élő a roma „underclass” tagjai viselkedésére vezetnek vissza.

Az átmenet vesztesei és győztesei

Az 1989 és 2010 között eltelt évtizedekben évente végzett közvélemény-kutatások eredményei szerint az átmenet veszteseinek száma mindig nagyobb volt mint az átmenet győzteseinek száma. Egy 2010-ben végzett közvélemény-kutatás eredményei azt mutatták, hogy az országos reprezentatív minta tagjainak 67%-a az átmenet veszteseként határozta meg magát. A „vesztes” önmeghatározás számos magyarázatot tesz lehetővé, melyek mindegyike önfelmentést ad a kudarcért. A magyarázatok többsége más csoportokat hibáztatását foglalja magában. A saját kudarcok okozói között találjuk a zsidókat, a kapitalistákat, a vállalkozókat, a kommunistákat. A vesztesek kudarcaik magyarázatakor önmagukra nem gondolnak.

Elveszett illúziók

A remény pillanata volt, amikor 2004. május 1-jén Magyarország a közép-kelet-európai régió más országaival együtt felvételt nyert az Európai Unióba. 2007-re a teljes régió az EU része lett. A határsorompók eltűntek, a határok többé nem zavarták az utazást egyik országból a másikba. Az EU-hoz való csatlakozást a közép- és kelet-európai országok morális elégtételként fogták fel azért az állítólagos szolgálatokért, melyeket Nyugat-Európa országaiért tettek, megvédve azokat a tatárok, a törökök és a szovjetek dúlásai elől. A megnagyobbodott unió azonban nem elégítette ki a felfűtött várakozásokat.

Az EU strukturális és kohéziós alapjaiból az egyes országokba eljuttatott összeg semmiféle hatást nem gyakorolt a gazdasági növekedésre. Magyarországon a pénz jelentős részét lehívni sem sikerült, de ami megérkezett, azt is fölösleges építkezésekre fordították. Kikövezték a városok főtereit, felújították a várbástyákat és a kastélyokat, soksok szökőkutat, forgó várostornyokat, kutyamenhelyeket építettek. A nyugat-európai országok ellenséges hangulatot keltettek a kelet-európai munkaerő bevándorlásával szemben.

Demokrácia demokraták nélkül

Ha jellemezni akarnánk az 1989 és 2010 között Magyarországon lezajló átmenetet, akkor azt mondhatnánk, hogy ez a két évtized a liberális demokráciából az illiberális demokráciába való átmenet időszaka volt. A magyarok létrehoztak egy politikai rendszert, mely megfelel a hétköznapi értelemben vett demokrácia kritériumainak. Minden négy évben több párt részvételével versenyalapú választásokat tartottak, melyek győztese kormányt alakított. Működött a parlament. Hasonló elvet követve létrejöttek a helyi önkormányzatok is. Demokrácia azonban nem működhet demokraták nélkül. A két évtized alatt történtek próbálkozások, hogy létrejöjjenek a demokratikus politikai szocializáció intézményei, melyek alkalmasak arra, hogy a „szenvedő” alattvalókat „cselekvő” polgárokká neveljék már az iskolás korban (Csepeli et al., 1994). A polgárok, szemben az alattvalókkal, az egyéni autonómia és az emberi méltóság elkötelezettjei, akik ellen állnak minden autoritás pszichológiai és fizikai kényszerével szemben, legyen annak forrása állam, egyház vagy párt.

A magyarok 1989-ben létrehoztak egy demokraták nélküli demokráciát, mely csak a kormányzásra kiszemeltek kiválasztására jó, de nem törődik a kormányzás céljaival. A demokraták ethosza Európa nyugati régiójának még az antik időkre visszanyúló hagyományaira nyúlik vissza. A demokrata ethosz szerint az emberi lényeknek elidegeníthetetlen jogaik vannak, melyeket semmilyen kormány nem vehet el és nem sérthet meg. Zakaria szerint a Magna Charta, Connecticut Alapvető Rendelkezései, az amerikai alkotmány és a helsinki záró egyezmény tekinthetők az alkotmányos liberális demokrácia leghitelesebb kifejezőinek. (Zakaria, 1997).

A demokratikus politikai szocializáció kudarca

A átmenet két évtizede alatt végzett, politikai szocializációval foglalkozó kutatások eredményei azt mutatták, hogy a fiatalok elfogadják az alapvető demokratikus értékeket, de elutasítják a politikai pártokat és a politikusokat (Csákó, 2011). A fiatalok számára a legfontosabbak az egyéni jogok, melyeket saját jogaikként értelmeznek. Ehhez képest kevésbé fontosak számukra mások jogai, s még kevésbé fontosak a kisebbségi jogok. Nem értik a saját jogok elismertetése és mások jogainak figyelmen kívül hagyása közötti ellentmondást. A fiatalok a politikai döntések befolyásolásának képességét és lehetőségét nem tartják fontosnak és teljesen idegen tőlük a demokratikus rendszer minőségét meghatározó tényezők fontosságának elismerése. Ez arra utal, hogy a magyar fiatalokban nem alakult ki a demokrácia legalapvetőbb értéke iránti ragaszkodás.

Nemzeti szocializmus

Az átmenet veszteseinek megsegítését célzó állami beavatkozások nem vezettek sikerre. A vesztesek frusztrált tömege végül is 2010-ben egy olyan pártot segített abszolút hatalomra, mely nyíltan ellenezte a liberális demokrácia és a piacgazdaság elveit. A 2010-ben hatalomra jutott kormány meghallotta a tömegek hangját, mely a biztonságot, az egyenlőséget és az idegen befolyás korlátozását biztosító erős államot követelt. A kormány szabadságharcos szerepben pózolva úgy tett, mintha a nemzeti érdekeket az IMF és EU ellenében védte volna.

Az államszocializmus etatista, xenofób és nacionalista öröksége különösen erősen élt azokban, akik a piacgazdaságra való átmenet folytán elvesztették létbiztonságukat és segélyre, előre hozott nyugdíjra, rokkantnyugdíjra szorultak. A létbiztonság elvesztése ezeket az embereket egyszer és mindenkorra kiábrándította a kapitalizmusból. A demokratikus szabadságjogok visszanyerése nem kárpótolta őket a létbiztonság elvesztéséért.

Magyarország alaptörvénye, az elé illesztett nemzeti hitvallással nem felel meg a liberális demokráciával szemben támasztott elvárásoknak. Az alaptörvény az 1989-ben elfogadott köztársasági alkotmányt váltotta fel. Az alaptörvény elfogadása a posztszocialista liberális korszak végét jelentette. Az igazságra és igazságosságra vágyakozó szavazók egy olyan alaptörvény megalkotásához nyújtottal segédkezet, amely figyelmen kívül hagyja a jogállami elveket, a hatalmi ágak szétválasztását, a nem védi a szólás, a gyülekezés, a vallás és a tulajdon szabadságát. A demokratikusan megválasztott parlamentben a kétharmados többséggel rendelkező politikai pártok a liberális alkotmányt az illiberális alaptörvénnyel váltották fel, felrúgva a „reálisan létező demokráciát” (Schmitter, 2007). A „valóságosan létező” demokrácia kísérleti úton történő javítása elveszítette értelmét.

Nemzeti abszolutizmus

A 2010-ben lezajlott országgyűlési választások következményeként Magyarország pártállam lett. A demokratikusan megválasztott parlament kétharmados többsége gyorsan felszámolta a liberális demokráciát, melynek helyére a nemzeti abszolutizmus illiberális rendszere került. Az új alaptörvény nyíltan felrúgta a jogállamiság és a hatalmi ágak szétválasztásának elveit. Az alaptörvény demokratikus alapjogokat korlátozott. Az etnikai alapú nacionalizmus jegyében a Magyarország határain kívül élő magyarok számára lehetővé vált a magyar állampolgárság felvétele, melynek révén kettős állampolgárrá válhattak. A kettős állampolgárság a nemzeti identitás két alakzatát vegyítette. A magyar állampolgárság elnyerésével a Magyarország határain kívül élő magyarok a kulturális értelemben felfogott nemzet tagjaiként a politikai értelemben felfogott nemzet tagjaivá válnak, anélkül, hogy kötelezettségeik lennének.

A nemzeti abszolutizmus az olasz fasiszta hagyományt követően Nemzeti Együttműködési Rendszernek nevezte magát. A NER a társadalom új rétegződését teremtette meg. A középpontban áll az Első Személy és az Udvar. Az Első Személlyel és az Udvarral legközvetlenebbül együttműködők a Karok és a Rendek, melyek tagjait az Első Személy nem a hozzáértés, hanem a megbízhatóság szerint válogatja ki. Az Első Személy postai úton kiküldött kérdőívek révén rendszeresen megkérdezi a polgárokat, aminek következtében mind a válaszolókról, mind a nem válaszolókról adatbázis jön létre. A kérdőívre válaszolók alkotják a Népet. A nem válaszolókra a marginalizáció és a kriminalizáció vár.

A nemzeti abszolutizmus alapjai a gazdasági hatalom legfontosabb forrásainak az államosítása révén jönnek létre. Ha az államosítás lehetetlen, akkor a nemzeti kapitalisták helyzetbe hozása következik, akik ezáltal kiszorítják a profitot külföldre síboló karvalytőkéseket.

A NER két év alatt magába olvasztotta a közoktatási rendszert, a felsőoktatási intézményeket, az egészségügyi ellátó szervezetet, a kulturális intézményeket, felszámolta az önkormányzati autonómiát. Éltető eszméje az állam mindenhatósága és a populista, nacionalista demagógia.

Élet a NER után

Az átmenet során három fő megoldatlan probléma keletkezett a magyar társadalomban. A NER ezeknek a megoldatlan problémáknak a terméke, miközben láthatóan képtelen a megoldásukra.

Az első probléma a társadalmi egyenlőtlenség kiéleződése. A közpolitika művészete az egyenlőség és az egyenlőtlenség közötti kényes egyensúly megteremtése a társadalomban. A túlzott egyenlőség visszahúzza a teljesítményt, az előbbre jutás motivációit lefokozza. A túlzott egyenlőtlenség elviselhetetlen társadalmi légkört teremt, melyben a gazdagok sem érzik magukat jól.

Az egyenlőtlenségek kezelésére vállalkozó közpolitikának az esélyek egyenlőségének biztosítását kell középpontba állítani. A munkanélküliség enyhítése, a készségek, képességek kínálata és kereslete közötti összhang megteremtése, a területi mobilitás elősegítése és mindenekelőtt az életbe lépő fiatal nemzedékek iskolázása a legfontosabb feladat.

A második kezelendő társadalmi probléma a roma és a nem roma népesség közötti konfliktus, mely az ország egyes régióiban (Észak-Magyarországon) elviselhetetlen léptéket öltött. A megoldás érdekében feltárandók a konfliktus kulturális gyökerei mindkét oldalon. A roma népesség belső tagoltsága következtében országos kiterjedésű programok helyett helyi akció terveket kell készíteni és végrehajtani, rendszeresen monitorozva a változásokat, törekedve a konfliktusok kialakulásának megelőzésére. A hosszú távú megoldás az élet minden területét átfogó, testre szabott, az infokommunikációs eszközök adta lehetőségeket maximálisan kihasználó élethossziglan tartó képzési rendszer kiépítésétől várható.

A harmadik probléma a demokratikus politikai szocializációs deficit felszámolása. Annak érdekében, hogy Magyarországon „reálisan létező demokrácia” legyen, demokratákra van szükség. Csak demokraták képesek arra, hogy megvédjék az egyén elidegeníthetetlen jogait. A demokratikus értékrend meggyökereztetése a fiatalokban a köznevelés feladata. Van mit megtanítani. A magyar liberális hagyomány része Széchenyi István, Kossuth Lajos, Eötvös József, Bibó István, Hankiss Elemér munkássága, hogy csak a legkiemelkedőbbeket említsük (Gerő, 1999). A demokratikus polgári nevelés során nem mellőzhetők Thomas Hobbes, John Locke, Montesquieu, John Stuart Mill és Isaiah Berlin művei.

Ha ez a három probléma a demagóg, populista retorika foglyaként megoldatlan marad, akkor a magyar gazdaság és társadalom lemaradása megállíthatatlan lesz.

 

* A dogmatizmust mérő állítások (ötfokozatú – 1: egyáltalán nem ért egyet, 5: teljes mértékben egyetért – skálaá

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.