Nyitni kék, nyitni kék

1990 januárjában, Mainzban Genscher NSZK külügyminiszter köszöntötte a keletnémet menekültek Nyugatra engedéséért Stresemann-aranyéremmel kitüntetett Horn Gyulát: „És ön végül is döntött az emlékezetes 1989. szeptember 10-én. Egyedül volt a döntésével –és mégis önnel volt minden európai, német szövetségi köztársaságbeli és mindenekelőtt az NDK-beli német –, a német egység így öltött testet a hálában és a reményben. Ön Európa jövője, a teljesen oszthatatlan Európa mellett döntött. Lefektette az európai egység alapkövét. Azzal, hogy Európa megosztottsága ellen döntött, mindenki másnál többet tett Európa megosztottságának leküzdéséért. Az ön döntése nélkül Európa ma másképp, rosszabbul nézne ki. Mert minden, ami ezután jött, ennek a döntésnek a következménye.”

És még egy idézett a fenti újságcikkből: „Ki mondhatja el magáról, hogy fenekestől felforgatta Európát – és ha akadt is ilyen, ezeknek a felforgatóknak Napóleontól Hitlerig és Sztálinig semmi okuk nem volt a büszkeségre. Alighanem csak egy alacsony, kis kezű és kanti koponyájú ember állíthatja ezt elégtétellel magáról, ám nem teszi. Horn Gyulának a sors adta a kezébe az emeltyűt, amellyel mindent felforgatott a vén kontinens második világháború utáni rendjében, melyet a nagyhatalmak a győztesek jogán a nagy mészárlás után alakítottak ki, és amelyet azóta sem tudtak állítólagosán legnagyobb erőfeszítéseik ellenére sem megszabadítani fogoly voltától. Ám az a mód, ahogyan ő gyakorolt nyomást az emeltyűvel, senkinek nem került az életébe, ezrek előtt nyitott utat, százezreknek adott új esélyt, és milliókat töltött el reménnyel… Ám Gorbacsov égisze alatt sem volt sehol megírva, hogy éppen ez az alacsony magyar merje megtenni azt, amit sem a szuperhatalmak, sem a viszonylag nagy német államok nem mertek.”1

Georg Paul Hefty fenti cikke fél évvel a keletnémetek kiengedése után jelent meg a Frankfurter Allgemeine Zeitungban. A Horn Gyula történelmi szerepét taglaló írás címe: „Egy döntés, amely mindent megváltoztatott.” Tizennyolc évvel később Andreas Oplatka, azaz Oplatka András, az Andrássy Egyetem professzora, aki 1989-ben a Neue Zürcher Zeitung budapesti tudósítójaként a rendszerváltozás egyik krónikása volt. 2008-ban jelent meg saját fordításában magyarul a határnyitás történetéről írott, minden részletre kiterjedő könyve, címe: „Egy döntés története. Magyar határnyitás – 1989. szeptember 11. nulla óra.”2 E témában az ő műve a legfőbb forrásunk, ebből idézünk, ennek a kutatási eredményeit ismertetjük most és végig igen sokszor: „A határnyitás sikertörténet. Ennek eredménye azonban az az elkeseredett vita is, ami gyakran (kerek évszámú emléknapokon polemikusan) fel-fellobban, és arról szól, hogy ami történt, az kinek az érdeme. A kérdés ilyen formában elhibázott, mert nem egyéni, hanem kollektív teljesítményt kell méltatnunk. A főszerepet minden kétséget kizárólag Németh Miklós játszotta. A kormányfő szorgalmazta és sürgette a munkát a megoldás érdekében, és hivatalának megfelelően ő volt az, aki a döntést meghozta, s érte a politikai felelősséget vállalta.” Másik részlet: „Történetünkben Horn nem az a személyiség, aki önmagát későbbi írásaiban és nyilatkozataiban bemutatta, és akinek a legendáját a hálás német közvélemény lelkesen még tovább szépítette. Nem az az államférfi, aki kinyitotta a vasfüggönyt és egyes-egyedül bátran döntött arról, hogy kiengedi az NDK-s menekülteket nyugatra. A következőkben nemegyszer leszünk kénytelenek azt a felettébb megbízhatatlan ábrázolást helyesbíteni, melyet Horn a Cölöpök című könyvében az eseményekről ad. Ám az kétségtelen, hogy Horn – Németh miniszterelnök és Horváth belügyminiszter után – történetünk harmadik kulcsfigurája.3

Oplatka András alapossága, pontossága, széles körű kutatásai, beszélgetéssorozata minden érintettel – köztük Horn Gyulával is –, kizárja, hogy alapvetően más következtetésre jussunk, mint ő. E könyv szerzőjének nyújtott segítsége, a két Horn-beszélgetése magnetofonszalagjának átadása sem indokolhatja azonban, hogy a köszönet mellett ne tegyük szóvá: kicsit elfogult Hornnal szemben. Ez persze nem kérdőjelezi meg a volt miniszterelnök döntő szerepét az ügyben, ám maga Németh is tehet arról, hogy e világpolitikai jelentőségű történetet ki lehetett siklatni. Ha ő Horn kérése dacára sem egyezik bele, hogy a külügyminiszter jelentse be a magyar – ezzel a világ televízióiban is –, hogy kinyitják a nyugati határt, nemigen lett volna szükség Oplatka könyvére. Bár a mű több kiadást is megélt, németül eljuthatott a világ négy sarkába, az igazság minden híve megnyugodhatott, ám a hatás csekély: eső után köpönyeg! Németország, de Magyarország érintett lakosságának a zöme Horn Gyula nevéhez köti a határnyitást, és feltehetően fogja kötni ezután is. Oktatnivaló példája ez a televízió mindenhatóságának. A keletnémet menekültek magyarországi táborainak tévé előtt zokogó lakói számára életfogytiglan Horn Gyula az isten. A határnyitás arca. Maga Oplatka is azt írta: „Szeptember 11-étől kezdve, amikor Magyarországon volt az egész nyugat-európai sajtó, mindenki tülekedett, hogy Horn Gyulától kapjon interjút, hiszen ő volt ennek a kérdésnek a gazdája. Ettől kezdve a nyugati médiában ő jelent meg. mint a határnyitás atyja. Aki ezt a szerepet, jó politikusként, azonnal el is fogadta.”4 Pici retus: nem azonnal fogadta el. Közvetlenül a határnyitás után azt nyilatkozta, hogy két helyettesével, Kovács Lászlóval és Somogyi Ferenccel, valamint Németh Miklós kormányfővel együtt döntöttek arról, hogy Magyarországon keresztül a keletnémetek ezrei háborítatlanul Nyugatra távozhatnak. Hozzátette, hogy bár folyamatosan tájékoztatták az MSZMP-t, a kormány döntött, nem a párt.5 Nem tudjuk, hogy keveredett ide Somogyi, bár külügyi államtitkárként közel volt a tűzhöz. Arra a kérdésre, hogy melyik főnöke vitte a döntő szerepet, Somogyi így válaszolt: „Szerintem egyikőjük nélkül sem ment volna, vagy legalábbis nem így. A miniszterelnök, Németh Miklós volt a meghatározó személy. Az ötletek pedig értelemszerűen jórészt a külügyminisztertől jöttek, akinek igen erős egyénisége jelentős hatással volt a konkrét döntések jó részére is. A határnyitásról egyébként nem a minisztertanács formális ülésén, hanem informális körben, a Külügyminisztériumban (a kormányfő szobájában! – a szerző), Németh Miklós, Horn Gyula és még néhány más részvevő jelenlétében született meg a végső döntés. Bár magam nem voltam ott, azt biztosra veszem, hogy habitusánál fogva ebben a társaságban Horn Gyula vitte a prímet, de végül is Németh Miklós döntött. Horn egyébként igen nyitott ember, egyfajta ötletgyáros volt, aki kész volt kockázatokat is vállalni és természetesen motiválta a várható elismerés is.”6

Horn malmára hajtotta a vizet egy másik jelképes esemény is: még június 27-én az osztrák és a magyar külügyminiszter – az utóbbi életlen drótvágó ollóval birkózva – „megnyitotta a vasfüggönyt”. Bár alig találtak már ép szakaszt a lebontott határzáron a szöges drót nyiszeteléséhez, az erről készült fotó bejárta a világot, a The New York Times címoldalán hozta. (Keresett szuvenír lett a díszdobozos magyar szögesdrót-darabka. Hamarosan mellé kerülhetett a polcra a „Kommunizmus utolsó lehelete” feliratú üres moszkvai konzervdoboz.) „Amit Horn és Mock véghezvittek, nem volt több mint egy szimbolikus cselekedet. De a szimbólumok politikai kisugárzása nemegyszer erősebb, mint a tetteké. A magyar külügyminiszter 1989 augusztusában és szeptemberében kétségtelenül kivette részét a menekültügyi válság megoldásából. Azt a hírnevet azonban, mely szerint a keletnémet menekültek előtt egyes-egyedül ő nyitotta meg a határt, kitűnő politikai ösztönének köszönheti, annak, hogy jó érzékkel használta ki a hatásos jeleneteket. De persze a szükséges bátorsága is megvolt ahhoz, hogy efféle nagy fellépéseket vállaljon.”7

Volt ennek az eseménynek egy másik jelképes előzménye. Horn, Cölöpök: Mock meghívta Bécsbe és előadást tartott az Osztrák Külügyi Társaságban. Még Budapesten elhatározta, hogy az állami politika szintjére emeli az 1867-es magyar–osztrák kiegyezés pozitív értékelését. Szerinte ugyanis évtizedeken át az volt a hivatalos verzió, hogy a kiegyezés a magyar szabadságharc elárulásának a jelképe, mert a dualista államszövetséggel „feladta a magyar függetlenség utolsó maradványát is” az „ősellenség” Ausztriával szemben. Holott a kiegyezés nélkül Magyarország nem csatlakozhatott volna az európai fejlődéshez. Ezután jött csak a szöges drót…

Horn miért ismertebb és elismertebb Németországban, mint Németh kérdésre Horst Teltschik, Kohl kancellár külpolitikai tanácsadója így felelt: „Mindig a kormányfőé a vezető szerep… Ha a miniszterelnök nem hoz meg egy döntést, nem hozhatja meg a külügyminiszter. Az természetesen fontos volt, hogy Horn támogatta Némethet. Amikor Horn Némethtel nálunk járt, mindig Németh vitte a szót – de Horn gyakran egyedül is jött… Ami a Németországhoz fűződő kapcsolatokat illeti, sosem láttam álláspontjuk között különbséget. Tapasztalataim szerint Németh Miklós rendkívül tisztességes, igen komoly politikus – és nem showman. Nem is írt könyvet, amit Németországban bemutatott volna. Horn viszont azonnal megírta a maga könyvét és azt azonnal be is mutatták nálunk. Egyáltalán, Horn gyakran járt Németországban, sok konferencián vett részt – Németh nem tette ezt.” Georg Paul Hefty, a FAZ újságírója szélesebb spektrumon veti össze a két főszereplőt: „Lényeges különbség kettőjük között, hogy Horn régebb óta volt aktív. A budapesti Külpolitikai Intézet adta ki a Külpolitika című folyóiratot… Arra, hogy egy Horn Gyula meg egy Berecz János nevű ember miket írnak egy úgymond tudományos folyóiratban, felfigyeltek Németországban… Tehát Horn neve sokkal régebben forgott, mint Németh Miklósé. Ami a későbbieket illeti: az, hogy a németek számára Horn a határnyitó, olyan adottsággal függ össze, amely Hornban megvolt, Némethből hiányzott. Horn híres lett ’89 kora nyarán a drótsövény átvágásával Pedig ez nem az ő illetékessége volt, Horváth István belügyminiszterhez tartozott a határőrség… Ha nagyon gorombán fogalmazok: hiányzott a bátorság. (Osztrák részről is a külügyminiszter nyiszált. Hefty Horváthot minősítette gyávának, igaztalanul – a szerző.) Horn pedig mert erre vállalkozni. Amikor osztrák kollégájával, Alois Mockkal átvágta a drótsövényt, senki nem tudta, mihez vezet ez – de Horn ráadta magát. Ugyanezt tette tulajdonképpen szeptember 10-én a határnyitással. A döntés felelőssége Németh Miklósnál, mint miniszterelnöknél volt. És nem is biztos, hogy Horn a határnyitás élharcosai közé tartozott. De ő merte vállalni a világ szeme előtt, hogy elmondja a tv-ben: megnyitjuk a határt. A Hétben Németh Miklóst éppolyan szívesen kérdezték volna meg – csak ő nem állt a kamera elé. Ebből származik Horn előnye: ő nemcsak dönteni mert, hanem a határozatot ki is merte hirdetni a világnak… kérdés az: miért bízza meg a miniszterelnök a külügyminisztert egy világpolitikai jelentőségű döntés kihirdetésével? Kohl kancellár bizonyosan nem bízta volna meg Genschert…” 8

A kancellár és külügyminisztere meg társaik nyilván tisztában voltak egy kormány tagjainak intézkedési, cselekvési lehetőségeivel, mégsem csitították Horn magasztalását, nem léptek fel kitüntetésáradata ellen. Legendával nem kötekednek? A modern – manipulált – világban a történetek gyakran futnak egy igaz és egy hamis –populáris? – vágányon. Nem volt ez máshogy Kossuth, Széchenyi, Görgey, Károlyi Mihály, Horthy, vagy Kádár korában és esetében sem.

– Utólag könnyű okosnak lenni! – mondta a faramuci vitáról Kiss Elemér államtitkár, miniszter. – A parlamentben tett kemény bejelentései után Németh Miklóst nem lehet gyávasággal vádolni, az óvatosságot viszont a kor követelte meg. Olyan típusú átalakulásban voltunk, amire nem volt példa. Itt állomásoztak még a szovjet csapatok, Gorbacsovtól sem tudtunk sokat, és a táboron belül az NDK, Románia egészen másban voltak érdekeltek. A németek kiengedését nem lehetett csak úgy lezongorázni, hogy nyugi, egy rossz szót sem fognak szólni. Politikai ésszerűség is lehetett abban, hogy nem a miniszterelnöknek kell ezt bejelentenie, mert, ha baj lesz, még lehet visszakozni, ám ha ő szerepel, erre nincs lehetőség. Szóval többféle szempont mérlegelhető. Mindenesetre az a döntés született, hogy a külügyminiszter jelentse be ezt az egyébként is külügyi intézkedést. Csak utána nem kellett volna Gyulának szó nélkül elfogadnia, hogy ő a határnyitó, és kisajátítania mindent.

Ez az európai esemény egy tollvonással kezdődik: Németh Miklós, az üres kasszájú ország gazdája a költségvetés bogarászása közben ráakadt a nyugati határ elektromos jelzőrendszere karbantartási költségére, és egyszerűen kihúzta. Tiltakozás egy szál sem, mert a berendezés már olyan ócska volt, hogy a határőrség régen szeretett volna megszabadulni tőle. A tollvonás logikus következménye lett a „vasfüggöny” megszüntetése. Jellemző, hogy a kormány, csak bő két héttel a bontás elkezdése után döntött erről, nehogy a nyakukba szakadjon egy szovjet vétó. Gyanítható persze, hogy Moszkva tudott mindenről, hiszen bőséggel voltak itt emberei – magyarok is –, ám megvolt nekik a maguk baja is. Az ENSZ menekültügyi konvenciójában a magyar tagság júniusban lépett érvénybe, és kiderült, hogy ez részben a keletnémeteket is érintheti. Akiket a nyugati határon elfogtak, azok a két ország közötti megállapodás alapján kiadatási fogságba kerültek, és amint elegen gyűltek össze, az Interflug hazaröpítette őket. Útlevelükben ott virított a büntető bélyegző, hogy tiltott határátlépést kíséreltek meg. Ennek a gyakorlatnak a megszüntetését magasabb rendű nemzetközi egyezmény is indokolta. De a bélyegzés miatt utazott Budapestre Hans-Dietrich Genscher külügyminiszter és arra kérte kollégáját, Horn Gyulát, valamint Németh Miklóst, hogy szüntessék be a keletnémetek hazadeportálását. Tekintsenek el az útlevélbe pecsételéstől is, mert ez a megbélyegzés a bőrükre megy. Horn megígérte, hogy teljesíti a kérést. Ám az NSZK budapesti nagykövete, Arnot szerint másfél hónapig „nem történt semmi, továbbra is letartóztattak menekülőket és visszavitték őket NDK-ba”.9

E könyv második mondata így szól: Horn Gyula ötven körül kezdett átlábalni a létező szocializmus lecövekelt árnyain – és persze a sajátján is –, méghozzá öles léptekkel. Most eljutottunk oda, hogy vagy a saját árnyékának átlépése, vagy ennek gyorsasága, vagy más okból ő majdnem egész életében gyanús volt. Gyanús volt, mert 1956. november 4-e előtt és után is fegyveresen védte a hatalmat; gyanús volt a termete miatt. Gyanús volt apja 1919-es szerepe, még 1944-es kinyírása is. Gyanús volt, mert a Szovjetunióban diplomázott, mert plagizált. Meggyanúsították, hogy nem is tud; hogy csupán azért ajánlotta a NATO-csatlakozást, mert át akarta menteni magát. meggyanúsították, hogy elvtelenül hajbókolt Kádárnak, Grósznak, Németh Miklósnak; gyanús volt, mert álruhás bolsevik; meggyanúsították a házépítése miatt…

Gyanúsan sikeres volt.

Az egyik meglepő gyanúsítást Német Miklós és Pozsgay Imre említette Oplatkának. Eszerint Grósz Károlyt irritálták Horn szovjet kapcsolatai, rendre is utasította: fölöslegesek a szüntelen moszkvai konzultációi, a szovjet kapcsolatok ápolása a főtitkár feladata, és ő ezt a legfelsőbb szinten teljesíti, állandó eszmecserében áll Gorbacsovval.

Érthető lett volna, ha Horn igazán Genscher és Helmut Kohl kancellár számára gyanús, de mint említettük ők bizalmas viszonyban voltak vele. Horst Teltschik, a kancellár tanácsadója, barátja felidézte, hogy egy alkalommal „Horn Gyula Bonnba érkezett, csak azért, hogy velem találkozzék és figyelmeztessen: a vele, illetve Németh Miklóssal folytatott tárgyalásainkról semmiképp ne adjunk tovább tájékoztatást. Sem a német külügyminisztériumnak, sem a budapesti NSZK-nagykövetségnek. Tudniillik minden, amiről tárgyalunk, Kelet-Berlinbe kerül.”10 Teltschik még kényesebb ügyet is említett, ezt már Oplatkának: Hornt kérték meg, puhatolja ki, Moszkva meddig jegeli a kapcsolatait az NSZK-val. És ő szállította a bizalmas információt: a szovjet fél megvárja az 1987-es parlamenti választást, és ha Kohl győz, készek elfelejteni, hogy fél évvel korábban, egy interjúban meggondolatlanul összevetette Gorbacsov és Goebbels propagandisztikus fellépését. „Bonnban 1989-ben, amikor a tét a keletnémet menekültek sorsa volt, az ilyen történetekre emlékeztek… Németh és Horn 1989 nyarán ugyan egyetértésben működtek együtt, de a kormányfő környezetében mégis az volt a vélemény, hogy a Miniszterelnöki Hivatal és a Külügyminisztérium nem azonos ütemben mozog.” Németh egyik tanácsadója tesztnek tekintette a külügyminiszter részvételét a menekültügyben: amíg ő közreműködik, addig bízni lehet, hogy a Kreml nem fog Magyarország fejére koppintani.11

Gyanúsításait nyilván maga Horn is érezte, és ahol, és ahogy tudott kitért előle.

Sorsa folytán – akárcsak csóró környezetének – neki sem igen volt köze a hithez, a valláshoz. Meglepő hát kétszeresen is különös kapcsolata Kozma Imre atyával. A külügyminiszter és az atya kapcsolata a keletnémetek ügyében kezdődött. Ha Horn Gyulának jutott volna ideje a Magyarországon meghúzódó menekült tízezrek elhelyezésével is foglalkozni, rájött volna, hogy Csilla von Boeselager (Fényes Csilla, Budapest, 1941). „Európa legjobb koldusa” volt a Magyar Máltai Szeretetszolgálat (MMSZ) igazi alapítója, és egy kicsit Kozma atya megteremtője is. „Budapest angyala” teherautó számra hordta a németek adományát Magyarországra. Paskai László bíboros el akarta tanácsolni ettől, mert veszélyes! Ám az előszobájában Mária nővér Kozma Imréhez irányította: ő segít az elosztásban.

1988 decemberében alakult meg az NSZK-ban az Ungarischer Malteser Caritas-Dienst, az elnök Csilla asszony, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat két hónappal később, elnöke Kozma atya, Csilla asszony a névadó. Mikor a keletnémet menekültek megszállták a nyugatnémet követséget a bonni kormány Budapestre küldte különmegbízottját, dr. Gunter Mulackot. Ő mondta Csillának, hogy tehetetlenek a menekültáradattal szemben. Kötelesek lennének nekik útlevelet adni, de nem merik megtenni, mert a magyar reformállammal egyre jobb a kapcsolatuk, és a keletnémetekkel sem akarják tovább feszíteni a húrt. Csilla azt mondta, lenne egy átmeneti megoldás: az általa alapított magyar és német–magyar máltaiak segítségül hívják a Német Máltai Segélyszolgálatot, mivel egyedül az képes ezrek ellátására. Dr. Mulack húsz év múltán is hangsúlyozta: „von Boeselager asszony terve nyújtott lehetőséget arra, hogy a kritikus politikai probléma részben humanitárius kérdéssé váljon”.

A zugligeti plébánia kertje pillanatok alatt megtelt a menekültekkel. A Német Máltai Segélyszervezet teherautó-konvoja két napon belül befutott, és gyorsan felállították a sátrakat, ágyakat, fürdő- és WC-konténereket. Ez volt az első olyan tábor, amely egy testvéri ország menekültjeit fogadta! A vezetője Csilla volt. A plébánián megjelentek a követségi emberek máltai karszalaggal, mert a Stasi figyelte és fényképezte a tábort. Ez a „konzulátus” titokban készítette az NSZK-s útleveleket a menekülteknek. Éjjelenként aztán tucatjával vágtak neki a határnak, ami akkor elég porózus volt. 1989 augusztusa és novembere között a Magyar Máltai Szeretetszolgálat négy táborában 50 ezer keletnémet menekültet láttak el a német Malteser Hilfsdienst támogatásával.

Szeptember 10-én, vasárnap este a tévé A Hét című műsorában Horn Gyula bejelentette, hogy a magyar hatóságok átengedik a határon azokat az NDK-s állampolgárokat, akiket Ausztria vízum nélkül befogad. A zugligeti tábor tévéje előtt Csilla asszony fordította nekik a külügyminiszter szavait, és a hallgatóság üdvrivalgásba tört ki. (Azon az éjszakán becslések szerint ötezren lépték át a határt.)

A huszadik évforduló alkalmából a Der Spiegel és a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung is interjút készített Kozma atyával. Ő nem is említette Csilla von Boeselagert. A mi atyánk az ő érdemeit sajátította ki. („És a Stasi bénultan figyelte a zugligeti plébánost, aki helytállt a német–német viszályban.”) Végignyilatkozta a hazai és külföldi médiát: „Itt Európa szinte minden vezető politikusa megfordult. Például eljött Kohl kancellár, Genscher külügyminiszter, francia, osztrák és más politikusok. A templom konyhájában állva kanalazták a levest és dicsérték a háziasszonyunkat, aki nemcsak főzni tudott, de öt nyelven beszélt.” Ám Kohl kancellárnak – és Európa vezető politikusainak – volt annyi politikai érzéke, hogy abban a kényes helyzetben akkor sem tették volna be a lábukat a menekültek közé, de még Magyarországra se nagyon, ha maga a pápa kérte volna erre őket.

Genscher 1994-ben, Csilla asszony temetésére azt írta: „Csilla Freifrau von Boeselager neve örökké összeforrt az 1989-es történelmi eseményekkel. Magyarországi fellépése, bátorsága, elkötelezettsége, szervezőkészsége, emberszeretete felejthetetlen… A zugligeti tábor szimbóluma kétségen kívül Csilla von Boeselager volt… Senki sem sejtette, hogy 1988 óta ráktól szenved, nem lehetett rajta észrevenni. Ellenkezőleg: segítőkészséget és akaraterőt sugárzott…”12 Látni azért lehetett, hiszen a végén tolókocsiban utazva is hozta, amit csak tudott!

A nyugati határszélen augusztus elsejére megszűnt a műszaki zár. Ekkor már gyülekeztek keletnémet menekültek az NSZK-követségen, akikből a válság tetőzésekor még a csillárra is jutott. Budapest ráébredt, sürgősen tenni kell valamit. Tízezreket már nem toloncolhatott haza, de akkor mit kezdjen velük? Nekik Magyarország csak átszállóhely, nem cél. Bár a Reuters szerint augusztus első felében 1100 NDK-állampolgár szökött át Ausztriába, nem lehetett remélni, hogy lassan elfogynak. A Miniszterelnöki Hivatalban, a Külügy-, Belügy- és Igazságügy-minisztériumban gyöngyöztek a homlokok. Bő másfél évtizeddel később Oplatka András úgy találta, hogy az emlékek és vélemények az ellentmondások sűrű erdejébe vezetnek. Mikor a kormányfő egy vendégség után a német követség előtt utcán fekvő németekbe botlott, elhatározta, kézbe veszi az ügyet. Az érintett minisztériumokat utasította, készítsenek „mit tehetünk” elemzéseket. Horn és Horváth nem emlékszik erre.13

Augusztus közepén a nyugatnémet államtitkár személyes érdeklődésekor Horn Gyula telefonált Genfbe, és a Nemzetközi Vöröskereszt elnökének a segítségét kérte a követségen meghúzódók Ausztriába menekítéséhez. A tarthatatlan helyzet miatt augusztus 13-án bezárták a Szövetségi Köztársaság külképviseletét, és másnap megnyílt a zugligeti tábor. (A szeretetszolgálat augusztus 14-ét a befogadás napjaként ünnepli. Hajlékotthont építettek: ez a Befogadás Háza.)

A külügyminiszter az NSZK-követségen tartózkodó 181 menekültről tanácskozott mindkét ország képviselőjével, hiszen a megoldás az ő dolguk. A magyarul jól beszélő NDK-nagykövet Vehresnek erősen fájt a zugligeti menekülttábor léte; a szerződések betartását követelte, és fenyegetőzött. Ha azt is tudja, hogy a miniszter a vöröskereszthez fordult, még jobban kiabáltak volna egymással.

A minisztertanács augusztus 17-i ülésén szinte mellékesen kerültek szóba a menekültek. Horn azt állította, mindössze ezren nem kívánnak hazatérni. A vöröskeresztet nem említetve utalt rá, hogy a követséget megszállók eljuthatnak Ausztriába. A menekültekkel, mondta, hivatalosan nem foglalkozik a kormány, ez a vöröskereszt és a társadalmi szervezetek dolga.14

Akadt is egy ellenzéki párt, az MDF, amelyik kitalálta: szalonnasütésnyi időre nyissanak egy kis kaput a magyar–osztrák határon. Mikor a páneurópai pikniket tervezni kezdték még szó sem volt német „turistákról”. Végül augusztus 19-én Sopronpusztánál szimbolikus átkelő nyílt, és hatszáznál több keletnémet szökött nyugatra valami jótékony, ám veszélyes szervezkedésnek köszönhetően. Nem tudni, ki sokszorosította, terjesztette a német nyelvű, térképes piknikmeghívót, amit a zugligeti kempingben is osztogattak.

A kormányfő számára a piknik a szovjetek tesztelésére szolgált; vajon miképp reagálnak ők erre a „surranóra”. Németh megegyezett Horváth Istvánnal, hogy a határőrség szolgálati szabályzatát augusztus 19-ére hatályon kívül helyezik. Ám a belügyminiszter nem tud erről, nem is adott utasítást arra, hogy a piknik alatt a határőrség szökni engedje az NDK polgárait. Oplatka: „A tényállás mindenesetre roppant különös. A miniszterelnök a határnyitás próbáját tervezi, mire is a védnökök, Habsburg Ottó és Pozsgay Imre már két héttel az ünnepség előtt lemondják személyes részvételüket; röpcédulák terjednek az országban, német nyelvű meghívók készülnek a piknikre; a zugligeti menekülttáborban számos keletnémettől elbúcsúznak, s térképeket nyújtanak át nekik – ám a belügyminiszter éppoly kevéssé számol tömeges meneküléssel, mint helyettese, aki a titkosszolgálatok felügyelője.” Isteni szerencse, hogy a jelenlévő határőr alezredes nem vesztette el a fejét.

A Szovjetunió meg sem rezzent. Miután már háromszor megerősítette, hogy a Brezsnyevdoktrina levéltárba került, arca elvesztése nélkül nem mozdulhatott rá a határon átrohanó zabolázatlan tömegre. Ez talán még a néhai főtitkár számára is képtelenség lett volna. Gorbacsov a dorgálást sem vállalhatta, hiszen nem akart feszültséget szítani Európa közepén; és az NSZK-val szemben a csókos Honecker mellé állni. Németh Miklós később arról beszélt, folyamatosan aggodalmat keltett, hogy Gorbacsovot félreállítják a keményvonalasok. Alexander Arnot nagykövet: „Annyit mindenesetre mondhatunk, hogy a soproni áttörés egész Európa számára demonstratív, drámai jelzést adott arról, hogy az NDK polgárai ki akarnak jutni, hogy utazási szabadságot kívánnak.” De ezt a drámai jelzést már megadta a berlini falon lelőttek tragédiája.

Horn Gyulát nem vonták be a piknik előkészületeibe. Az előestén megjósolta kollégáinak, hogy a keletnémetek tömege fog átszökni a határon. Később is úgy vélte: túlzás, hogy a piknik döntő szerepet játszott a válság leküzdésében. Korrekt jogi megoldás kell, nem pedig „most rohanjunk”!

Augusztus 21-én Kőszeg közelében bekövetkezett a várható tragédia. Egy menekült el akarta venni a határőr fegyverét, az véletlenül elsült és megölte az erőszakoskodót. Ekkor állítólag javasolta Horn, hogy a határőrök forduljanak el, ha NDK-sok közelednek… A belügyminiszter visszakérdezett: honnan tudhatják éjszaka, hogy keletnémetekkel, bolgárokkal vagy románokkal állnak-e szemben?

Az átmenet és a bizonytalanság közepette mintha a vagabund Horn Gyulának is akadt volna egy megingása. Németh Miklós telefonon első számú érvként említette nekem a „hős határnyitó” ellen, hogy amikor Horn helyettese, Őszi István javasolta, hogy a válságot a határ megnyitásával oldják meg, Horn Gyula azt vágta oda: ránk akarjátok szabadítani az oroszokat? Oplatka kevésbé volt magabiztos: „Munkatársai egybehangzóan (? – a szerző) mondják, hogy a Külügyminisztériumban a menekültkérdés miatt heves összetűzésekre került sor. Horn haragosan reagált a javaslatra, miszerint az NDK-s polgárokat ki kell engedni, szemére hányva a többieknek, hogy megint az ország nyakára akarják hozni az oroszokat. Nem zárhatjuk ki, hogy Horn borúlátó ítélete olyan információkon alapult, amelyekbe csak neki volt bepillantása.” Volt ilyen! 1989 júniusában egy MSZMP-ben készült, nem közhírré tett elemzése szerint, ha a Szovjetunióban fordulat következik be – magyarul, megbuktatják Gorbacsovot –, nem zárható ki az egy- vagy többoldalú katonai akció „a szocializmus védelmére”. A külügyminiszter szemlélete, de a Brezsnyev-doktrina elvetéséről szóló kijelentései alapján is szinte tudható volt, hogy Horn Moszkva júniusi jeges lehelete miatt nem gombolkozhatott be annyira, hogy abból heves veszekedések adódjanak. Oplatka szövege mégis így folytatódik: „Tény mindenesetre, hogy későbbi hírnevével ellentétben nem tartozott azok közé, akik már kezdetben a határnyitás mellett kardoskodtak. Avagy ahogy egyik kollégája a maga diplomatikus (? – a szerző) nyelvén fogalmazott: a nyitás híveinek rangsorában Horn nem került az első hármat megillető, dobogós helyre.” (Oplatka lábjegyzetei: „363. Beszélgetések Őszi Istvánnal, Kovács Lászlóval és Horváth István nagykövettel. 364. Horváth István nagykövet szerint Őszi István helyettes külügyminiszter javasolta elsőként, hogy a válságot a határ megnyitásával oldják meg.”) Ha eddig nem derült volna ki, a szerző – noha ez esetben nemigen van értelme az olimpiai versenynek – a második helyre tenné Hornt, amit a körülmények aranyéremmé stilizáltak, és ő maga nem tiltakozott emiatt. 15

– A németek kiengedésének egész ügye a Külügyminisztériumban zajlott, mint Horn helyettese részletesen ismertem a dolgok menetét – állítja Kovács László. – A határnyitás éceszgébere és végrehajtója alapvető természete és meggyőződése folytán is Horn Gyula volt, jóváhagyója Németh Miklós. Oplatka könyve elfogultan miniszterelnök párti, néhány ferdítése miatt káromkodva tettem le. Nem tudok arról, hogy Őszi István helyettes külügyminiszter javasolta elsőként, hogy a válságot a határ megnyitásával oldják meg. Arra emlékszem, hogy Hornnál véletlenszerűen összejöttünk négyen-öten –ez nem egy alkalommal megtörtént, ki ezért, ki amazért jött hozzá, aztán ott ragadt –, és ő kérte, dolgozzunk ki javaslatokat a menekültügy megoldására. Nevetve kérdeztem: miért, van más megoldás is, mint kiengedni őket? Arról nem tudok, hogy a minisztériumban Horn Gyula és közöttünk éles vita lett volna azon, hogy a határnyitás az oroszok beavatkozásával fog-e járni vagy sem. Abban, hogy Őszi István Gyula ellen és Németh Miklós mellett foglalt állást, talán szerepet játszhatott, hogy István a házassága révén rokoni kapcsolatba került Németh Miklóssal.

„A magyarok tselekedeteivel” utólag Sevardnadze szovjet külügyminiszter is egyetértett. Ám a Fehér Házban Bushék – bár akadt néhány tanácsadójuk – pánikba estek, hogy a határnyitás után leomlott a berlini fal: akkor most mi lesz? Augusztus 22-én megbeszélést tartottak a Külügyminisztériumban, ugyanis Németh Miklós forgatókönyveket kért a megoldásra. Említettük már, hogy Horn visszaemlékezése szerint, hosszú éjszakai töprengés után jutott arra az elhatározásra, hogy lehetővé kell tenni a németek távozását. Ettől kezdve Németh szerint is lojálisan támogatta a döntést. Nem is volt más kiút. A határ szüntelen támadás alatt állt. Az augusztus 19–20-án vagy másfél ezren szöktek át Ausztriába, ami csak úgy lehetséges, hogy a határőrök mégis elfordultak. Három nap múlva egész pályás letámadás zajlott: végig a határon egyszerre több százan indultak el toronyiránt Nyugatra.

A Külügyminisztérium egyik nemzetközi jogásza szerint Horn mindig igyekezett jogi alapon dönteni. Ő mondta, hogy Magyarország egy időre hatályon kívül helyezheti a keletnémet szerződés egy részét, és ezzel szabad kezet kap. Horn felhívta Némethet: megvan a megoldás! A kormányfő kérte, délután menjen át hozzá, ő odahívatja a többieket. 1989. augusztus 22-én a következő kör döntött: Németh Miklós kormányfő, Horváth István belügyminiszter, Horn Gyula külügyminiszter, Borics Gyula igazságügyi államtitkár, valamint a kormányfő két munkatársa. (Ők vitán kívül – de korábban mindketten javasolták a miniszterelnöknek, hogy nyissa meg a határt – írta Oplatka.)

Szerencse, hogy eddig egy halálos áldozattal megúszták – állapították meg. Németh Miklós megkérdezte, mi a határnyitás lehetősége és következménye. Horn: a külpolitikai kockázat vállalható. Horváth: garantált a határőrség és az állambiztonság együttműködése. Borics megerősítette: az NDK-val kötött szerződés két pontja felfüggeszthető. Ekkor döntötte el a kormányfő, hogy megnyitják a határt. Horváth megkérdezte: „Ez azt jelenti, a két német állam vitájában mi most a nyugatnémet oldalra álltunk?” A miniszterelnök azt felelte: „Igen, ez pontosan azt jelenti.”

Na, de hogyan, mikor, milyen eszközökkel és milyen biztonsági intézkedések mellett utaznak majd a menekültek? Ki szállítja őket? Mivel indokolják a döntést itthon és külföldön? Ezek a kérdések még hosszú ideig nyitva maradtak. Oplatka: „A későbbi presztízsvita, amely arról folyt, hogy a keletnémetek kiengedése kinek az érdeme, esetleg (és többek között) a tisztázatlan fogalmakra vezethető vissza. Mert »határnyitáson« lehet a politikai, elvi döntést, de a »megoldás« tárgyi előkészítését és biztosítását is érteni.” Ám a kocka el volt vetve. Még két döntés született. Először is a magyar nagykövet kérjen a német kancellárián sürgős, bizalmas találkozót Németh és Horn számára. Másrészt a követségről a menekülteket még a bonni látogatásuk előtt ki kell juttatni.

A Nemzetközi Vöröskereszt elnöke szerint, ha az NDK-t is bevonják az akcióba, arra keresztet vethetnek: ez nem politikai, hanem humanitárius akció. Mivel a magyar állambiztonság tartott attól, hogy az NSZK-követséggel szemközti román követségről lefényképezik, vagy filmre veszik a kiürítés jeleneteit, ponyvás teherautókkal takarták el a kilátásukat. A vöröskereszt szabályainak megfelelően mindenkinek aláírásával és ujjlenyomatával kellett igazolnia, hogy önként utazik. Fényképezésre már nem volt idő, de úti okmányt kaptak. Az autóbuszok egyenesen a repülőgéphez hajtottak. Az izgalom tetőzött is, oldódott is, mikor a gépen meglátták a svájci keresztet. Végül 101 NDK-polgárt röpítettek Bécsbe, nem tudni, hetvenen mikor és hová tűntek.

Reggel hivatalos közlemény jelent meg arról, hogy a keletnémet polgárok elhagyták a követséget. Délután Horn Gyula sajtóértekezleten elmondta, hogy a vöröskereszt gépe szállította őket Bécsbe. A korábbi pontatlan számokkal ellentétben, már azt közölte – változatlanul pontatlanul –, hogy a Magyarországon tartózkodó 150–200 ezer keletnémet közül legalább húszezer nem kíván hazatérni. Hangsúlyozta, hogy létszámuk növekedése nem érdekünk, és hozzátette: igyekeznek humanitárius elvek szerint eljárni. Nincs módjukban azonban a nyugatnémet követség által kiállított útleveleket elismerni, mert ezzel kétségbe vonnák az NDK szuverenitását. A megoldást a két német államnak kell megtalálnia. A vöröskereszt nemzetközi bizottsága „technikai jellegű segítségnyújtásnak” minősítette a történteket. Több mint negyven éve szokásos eljárásról van szó, útleveket csak akkor állítanak ki, ha ezzel mindkét ország – ahonnan távoznak, és ahová utaznak – egyetért.16

Megjött az üzenet: Kohl kancellár augusztus 25-én délelőtt várja Némethet és Hornt. A kancellár és a miniszterelnök szerint a magyar kormányfő közölte, megnyitják a határt a menekültek előtt. Horn azt írta, hogy Németh a belpolitikai és gazdasági gondokról számolt be, míg a menekültkérdésről ő tájékoztatta Kohlt és Genschert. A kancellár így idézte fel Németh Miklós szavait: „A menekültek visszatoloncolása az NDK-ba szóba sem jöhet. Kinyitjuk a határt. Ha külső katonai vagy politikai erő nem kényszerít minket arra, hogy álláspontunkat megváltoztassuk, akkor a határt az NDK-s polgárok előtt nyitva tartjuk… Könnyek szöktek a szemembe, amikor Németh ezt kimondta.” A meghatódott Kohl többször is érdeklődött, milyen ellenszolgáltatást várnak a vendégek? Németh mindannyiszor azzal hárította el a kérdést: „Magyarország nem ad el embereket.”

A résztvevők megegyeztek, hogy a találkozójukat diszkréten kezelik. Ezzel szemben a magyarok kommünikét adtak ki a találkozóról, megemlítve, hogy NDK-s polgárok sorsáról is tárgyaltak, Kohl pedig állítólag Gorbacsovnál érdeklődött: rendben van-e ez a terv? A szovjet pártfőnök rövid hallgatás után azt felelte: „A magyarok jó emberek.” Gorbacsov szerint azt mondta: „A magyar miniszterelnök, Németh Miklós jó ember.” Kohl jobb keze, Horst Teltschik: „nem tudom elképzelni, hogy a tárgyalás után Kohl felhívja Gorbacsovot és azt mondja: figyelj már, tudsz róla, hogy a magyarok meg akarják nyitni a határt?… Úgy vélem, vagy Kohl, vagy ennek az emlékiratnak a szerzői kicsit összekeverték a dolgokat. Hiszen Kohl nem maga írta a memoárt; diktálta az emlékezéseit és a kötetet a szerkesztők állították össze”17 – így kerülhetett bele ez a zagyva „sztori”.

Sokan elképzelhetetlennek tartják, hogy nem az oroszok tudtával folyt ez a világraszóló história. Horn csak tizenöt évvel később hallott Kohl moszkvai telefonálásáról, és még akkor sem öntötte el az öröm. Neki ebben az ügyben is az volt a véleménye, ha a politikában valamit el akar érni, helyzetet kell teremteni. Ha támogatást vagy tanácsot kértek volna a szovjetektől, akkor elbuknak. Nem azért, amit a Kreml tett volna, hanem amiatt, hogy akkor Gorbacsovék kénytelenek figyelembe venni a szövetséges országok érdekét is. Főképpen a szovjeteket nem volt szabad az ügybe beavatni. Abban a pillanatban, hogy tájékoztatják Moszkvát, ők nyomban értesítik a VSZ többi tagját is, elindul az NDK, elindul Ceausescu, akik úgy utálták a magyarokat, mint a bűnüket; ők retorziót követeltek volna. Ezért Horn Németh Miklós, Horváth István lelkére kötötte nehogy beszéljenek bárkivel is, mert abban a pillanatban vége annak, amit összerakosgattak! Vállalni kellett a kockázatot. Az ő alapelve, hogy a politika tudatos. Az előre nem látható dolgok, a véletlen, a rögtönzés: bukás. Készült egy lista arról, hogy a VSZ részéről milyen ellenlépésekre számíthatnak, ezek között szerepelt a katonai invázió is. Ha még Brezsnyev állt volna a Szovjetunió élén, másként alakult volna a történelem. Németh Miklós a december közepén Budapestre látogató Helmut Kohl kancellárnak is többek között arról beszélt, hogy kül- és belpolitikai lépéseinkkel elsőnek próbáltuk ki a Szovjetunió toleranciájának határait, a többiek most gyorsabban és könnyebben haladhatnak.18 Szóval nem volt moszkvai engedély!

Hazatérésük után pár nappal Horn a keletnémet menekültek sorsáról nyilatkozott a televízióban; növekvő áradatuk fokozódó aggodalmat vált ki az NDK-ban és az Szovjetunióban is. Ők hivatalosan nem is menekültek, közülük senki nem folyamodott ezért a státuszért. Magyarország humanitárius megoldást szeretne. Beszélt a gymnichi tárgyalásról is, ahol Németh Miklóssal együtt ismét közölték az NSZK vezetőivel, hogy akarata ellenére egyetlen keletnémet menekültet sem küldenek vissza az NDK-ba. Tájékoztatóját az AP és a Reuters is átvette.19

Miután egyenesbe került a menekültügy, Németh Miklós a további teendőket a külügy- és a belügyminiszterre bízta, figyelmét teljes erővel a drámai gazdasági helyzetre koncentrálta.20

Augusztus végén a Külügyminisztériumban az a szólás járta: „Páros napokon a keletnémet, páratlanokon a nyugatnémet nagykövet jelenik meg nálunk.” Horn szerint az NDK budapesti nagykövete, a viszonylag nyitott fiatalember nagyon agresszív volt, és napról napra zaklatta őket. Neki nem tetszett a stílusa, és ha őt elfutotta a méreg, nagyon csúnyákat mondott az exellenciás elvtársnak. 28-án nemcsak válaszjegyzékkel fogadta Vehres nagykövetet, hanem heves támadással is embereik „hullafosztogatása” miatt. A keletnémet állambiztonság technikusai ugyanis a nyugati határ közelében hátrahagyott NDK-s rendszámú kocsikat elvontatják, hogy ne biztassanak szökésre. Horn elárulta neki bonni látogatásuk pár mellékes részletét, vendége a szemére vetette, hogy az NDK polgárairól a nyugatiakkal tárgyalnak, nem velük! Igaza volt. Horn közölte, kész Kelet-Berlinbe utazni – bár nem fűlött a foga hozzá. De a diplomáciának is vannak kényszerei; igazság szerint a miniszterelnökkel kettesben kellett volna menniük.

– Németh Miklós is bejelentkezett Kelet-Berlinbe tárgyalni – mondta el a magyar külképviselet egy befolyásos tagja. – A nagykövet elő is készítette a látogatást, de amikor megvolt az időpont, Németh betegségre hivatkozva lemondta az utat. Legfeljebb ő tudja, hogy ez csak politikai betegség volt-e. Mi arra gondoltunk, hogy ő nem mert a német útra vállalkozni. A partnerek is enyhe mosollyal fogadták a bejelentést. – Pedig tény, hogy a minisztertanács következő ülését Medgyessy Péter vezette az influenzás kormányfő helyett.

Vehres részben cáfolta Horn visszaemlékezését, német kollégájával folytatott szóváltásról, ami végül gorombává vált, de a magánkívüli, gyámoltalanul levegő után kapkodó Fischer figurája karikatúra. Horn nem tárgyalt, csupán közölte kormánya eltökélt döntését. Ultimátumát ki is kérte magának a címzett. Ám Horn nem visszakozott, hanem hazardírozni kezdett: ajánlotta, hogy az NDK deklarálja: jóakarattal megvizsgálja az országba visszatérők kitelepülési kérvényét. Biztos volt benne, hogy ebbe nem mennek bele, nem hagyják magukat zsarolni.

A külügyminiszter szerette a történeteket maga felé hajlítani. Vajon miért nem jutott tudomására, hogy berlini látogatása során egyik partnere „reményének adott kifejezést a tekintetben, hogy Hornt előbb vagy utóbb a nemzetközi munkásmozgalom akasztófáján látja viszont. A fagyos légkörű tárgyalásnak egy témánkba vágó (titkosszolgálati) következménye lett. Bizalmas megállapodás született arról, hogy a Stasi munkatársainak egy csoportja egy hetet kap arra, hogy Magyarországon vakációzó polgártársaikat meggyőzze: térjenek vissza az NDK-ba. Ezt a hetet úgy nyerte Horn, hogy a határnyitás dátumaként egy héttel korábbi időt mondott, majd gálánsan nekik adta ezt a hetet. Utólag ugyan vita folyt erről a húzásról is, de a lényeget ez nem igazán érinti. Az akasztást egyébként Vehres sem említette… A stasisok hiába strapálták magukat, eltökélt honfitársaik közül eddig már hatezren szöktek át Ausztriába. „A magyar belügyi statisztika szerint augusztusban 5366, szeptemberben 19464, októberben 21943, novemberben 2636 keletnémet lépte át az osztrák határt. (Év végéig összesen 50640 fő.)21

Nem tudni, ki kívánt hősünknek akasztófát, de pontosan megérezte, hogy a döntés a határnyitásról a Német Szocialista Egységpárt, sőt az NDK végét is jelenti.

Akkora volt ez a konc – és mekkora lett! –, hogy mindenki igyekezett magának kaparni belőle. Karsten Voigt nyugatnémet szociáldemokrata politikusnak Nyers Rezső és Kovács László is megsúgta a menekítés nem publikus tervét és az ő első dolga volt ezt nyilvánosságra hozni. Indiszkrécióján felháborodott Németh Miklós, és ő (is) szeptember 10-ére halasztotta a határnyitás időpontját. A külügyminiszter 7-én közölte az NSZK nagykövetével, meg Genscher megbízottjával, hogy a határ szeptember 10-én éjfélkor nyílik ki; erről a televízióban este 19 órakor nyilatkozik. A keletnémet pártfőnök, Erich Honecker még a veszett fejsze nyele után kapott: Horn szerint pimasz hangú levelet írt kollégájának, Nyers Rezsőnek, persze hiába.

Horn bejelentése után a ZDF televízió vasárnap esti műsorában Hans-Dietrich Genscher, az NSZK alkancellárja és külügyminisztere köszönetet mondott a magyar kormánynak és a magyar népnek az NDK állampolgárok iránt megnyilvánult segítőkészségéért és vendégszeretetéért. Elmondta, a magyar fél sohasem jelezte, hogy bármiféle gazdasági elvárásai lennének a menekültek kiengedéséért, és ők sem ígértek semmi ilyesmit. Más kérdés, hogy az NSZK régóta elhatározta, hogy támogatja a Varsói Szerződés reformer erőit, és a reformpolitikában Magyarország és Lengyelország halad leginkább.22 Horn Gyula a televíziós bejelentéssel „végképp megalapozta hírnevét, mint az az államférfi, aki a határt – úgymond – kinyitotta… Németh tanácsadói azt mondják, annak idején a miniszterelnök értésére adták, hogy súlyos hibát követ el, ha Hornnak engedi át az elsőbbséget. A Némethhez közel álló Glatz Ferenc hasonló véleményen volt, de arra is emlékszik, hogy Némethet bizonyos személyes kockázatokra figyelmeztette.” Engem a hírnév sosem érdekelt, mondta Németh Oplatkának. A kockázattal pedig maga is tisztában volt, hiszen Kohlnak is azt mondta: „ha a külső katonai vagy politikai erő nem kényszerít minket arra, hogy álláspontunkat megváltoztassuk…”

Szeptember 11-én, hétfő reggel a menekültek négy magyarországi táborába 75 vöröskeresztes autóbusz érkezett Ausztriából, és négyezer utasát már nyugatnémet táborokba vitte.

Németh Miklósnak és társainak meg sem fordult a fejében, hogy fénysebességre vált a história és ők lesznek azok, akik akaratukon kívül kiverték az első téglát (© Kohl) az örökéletűnek tűnő berlini falból. Az esemény helyi értékét érzékelteti Lakatos Ernő esete. Mikor Magyarország kelet-berlini nagykövete 1989. november 9-én autóval a Checkpoint Charlie-nál áthajtott Nyugat-Berlinbe, a tömeg felismerte autója piros-fehér-zöld zászlójáról, vadul ünnepelni kezdte, és kocsijával együtt a levegőbe emelte. 23 A keményvonalas Lakatos korábban az MSZMP KB, az újságírók körében legkevésbé kedvelt agitációs és propagandaosztálya, az APO vezetője volt: fő ráncba szedőjük és kioktatójuk.

Magyarok nem kevesellték a megbecsülést. G. Bush igen: „Úgy gondolom, hogy a határnyitás fontos fejlemény volt és úgy vélem, Magyarország soha nem kapta meg ezért a megfelelő elismerést.” (Az egyéves évfordulón Németh Miklós is erről beszélt: az NDK-sok kiengedése nem fizetődött ki. Választókerületében aratott győzelme ellenére elvesztették a hatalmat, a szocialista pártot pedig a választók kis ellenzéki párttá fokozták le.)24

Az évfordulón ért csúcspontra a Németh–Horn perpatvar. A volt miniszterelnök az Oxford környéki Blenheim kastélyban kétszáz főnyi hallgatóság előtt arról beszélt, hogy 1989 nyarán titokban tájékoztatta Kohl nyugatnémet kancellárt a magyar kormány döntéséről, hogy távozni engedik Magyarországról a keletnémetek ezreit. (Oplatka, 211.: „Németh Miklós már augusztus 21-e előtt felhívta Kohlt… és tudatta vele: mindent megtesz annak érdekében, hogy saját akarata ellenére egyetlen németet se küldjenek vissza az NDK-ba.”). Németh Miklós elmondása szerint titokban jutott el a gymnichi kastélyba, és azért tájékoztatta lépésükről a kancellárt, hogy felkészülhessenek a vasfüggöny megnyitásából fakadó politikai változásokra. Soha nem fogom elfelejteni Kohl reagálását: szemmel láthatóan meghatódott, és így szólt: a német nép soha nem fogja elfelejteni, amit önök cselekedtek –idézte fel. Amikor a kancellár azt kérdezte, mit akarok cserébe, azt feleltem: el kell kerülnünk, hogy bármivel is összekapcsoljuk a döntést.

Az utazást azért kellett titokban tartani, mert a keletnémet sajtó megneszelt valamit. Elhalasztottak egy olyan hitelcsomagot is, amelyről korábban már döntöttek. Egyébként a határnyitásról fél óra alatt határoztak azon a kormányülésen, melyen hatan vettek részt. A lépést Horváth István belügyminiszter ellenezte. – Tudatában voltunk annak, hogy döntésünk révén a nyugatnémet kormány szövetségesévé válunk. Ebből fakadóan biztos voltam abban, hogy éles támadásoknak leszünk kitéve Kelet-Berlin, Prága és Bukarest részéről – mondta a volt magyar kormányfő.

Sajnos ez az egész hírügynökségi szöveg legalább annyira ellentmondásos, mint Horn visszaemlékezései, ám mivel ezt nem a volt kormányfő írta, nem tudható, hogy az AP tudósítója, a fordító, a szerkesztő a ludas-e a zagyva bakitengerben. Már a cím is értelmetlen: „Németh a berlini falbontásról” – amiről szó sincs, hiszen arról nem a magyarok döntöttek. Másrészt, ha a miniszterelnök nyáron már értesítette a határnyitásról Kohlt, akkor minek kellett a keletnémetek elől bújócskázva kiutaznia, a Stasi Ausztria fölött akarta lelőni a repülőt? Senkinek sem tűnt fel, miféle kormányülés az, ahol hatan vannak? És hol maradt Németh karakterisztikus – Ceauba is rúgó – mondata: „Magyarország nem ad el embereket.”?

Újságírói kérésre a másnapi Népszabadságban Horn Gyula sajnos kommentálta a nyilatkozatot. Túl sok mondandója maradt még neki is: „Valóban volt egy találkozó a gymnichi kastélyban. Kohl kancellár, Genscher külügyminiszter, Németh Miklós és jómagam arról tárgyaltunk, miként lehetne könnyíteni a Magyarországra menekült NDK-polgárok helyzetén.” Állítja, akkor még meg sem fordult a fejükben, hogy megnyitják a határt. Szerinte a találkozón Németh Miklós elemezte a gazdasági helyzetet, ő pedig a menekültügyet, amihez Németh nem is igen szólt hozzá, „hisz ezt a szakterületet nem ismerte”. Abban állapodtak meg, hogy semmiképpen sem adják vissza a menekülteket az NDK-nak. „A Németh Miklós által említett titkosságról pedig csak ennyit: a találkozóról közlemény jelent meg a lapokban.” Döntést csak jóval a találkozó után és nem fél óra alatt hozták meg, nem kormányülésen, hanem sokkal szűkebb körben. Mint „tudjuk”, éjszakai töprengés közben pattant ki a Horn fejéből a szikra, jóval Gymnich után, amit munkatársai szelídítettek törvényes lépéssé. Az ő változatában a kormányfőnél Horváth István belügyminiszterrel hármasban ültek össze és Horn Németh Miklós jóváhagyását kérte javaslatához. A miniszterelnök azt mondta: „Tényleg igazad van.” Hát elég suta mondat. Horváth István pedig tőle kérdezte és nem Némethtől: „Tudod-e, Gyula, hogy ezzel a döntéssel az NSZK oldalára állunk?” Nem az NSZK oldalára, hanem a németek oldalára, válaszolta ő. Amúgy pedig Horváth Istvánnak semmiféle ellenvetése nem volt a döntéssel szemben.

„Miként vélekedik Németh Miklós visszaemlékezéséről?” – kérdezte Horntól az újságíró.

„Amikor elolvastam a tudósítást, a következőkre gondoltam: 1. Lehet, hogy a hírügynökség a ludas, nem pontosan adta vissza a volt kormányfő szavait. 2. Mámoros állapotban lehetett, máskülönben nem mondott volna ilyeneket. 3. Amnéziáiban, emlékezetkiesésben szenved, amit – ha így lenne – nagyon sajnálatosnak tartanék.” Az interjút záró, kiemelt mondat: „Kapcsolatba léptünk az AP hírügynökség budapesti kirendeltségével; felhívták londoni irodájukat is, ahol megerősítették: eredeti tudósításuk minden szempontból korrekt.” Nem igaz, ennyi fordítási hiba nincs, válaszuk hazugság, ettől nem lettünk okosabbak. Inkább a Londonban dolgozó Németh Miklóst kellett volna megkérdezni, tudja, mit adtak a szájába? Hornnak kellett volna erre kérnie a lapot, ha nekik ez nem jutott eszükbe. Hornnak tudnia kellett volna – már a címből! –, hogy ennyi blődséget nem hordhatott össze a volt főnöke.

– Horn Gyula találva érezte magát, azért válaszolta, hogy Németh biztosan részeg volt –mondta a volt miniszterelnök a szerzőnek telefonba, majd így folytatta: – Magából indult ki! Kíváncsi lennék, ki az, aki engem részegen látott. Szomorú szövegek.

Miklós hívta Gyulát a kormányába. Ez a két ember éveken át tisztelte, becsülte egymást.

Horn Gyula mintha rájött volna, kár volt kötekednie, két nappal később helyreigazította magát a Népszabadságban. Kijelentette: az akkori kormányfő nélkül „a német menekültek kiengedése nem történt volna meg”. Németh viszont, amikor Horn már három éve kórházban volt, megtagadta őt. 2010 novemberében, Szőcs Géza kulturális államtitkár meghívására Balatonfüreden, Pozsgayval együtt pletykaestet tartottak. Ezen a volt miniszterelnök elmondta, hogy egy nagyon szűk csapat zongorázta le, mikor és miként engedik ki a nyugati határon az NDK-sokat. „Horn Gyula, akkori külügyminiszter nem tartozott a »szűk csapatba«” – állította.25 A készülő Horn-életrajznak ezt a fejezetét is – azóta előkerült pár mozzanat híján – elküldtem kiegészítésre, eszmecserére Németh Miklósnak. Ő nagyot csalódott bennem, ezért ebben a munkában nem kívánt részt venni. Kár.

– Hasonló íven futott a pályájuk a pártközpontban – foglalta össze ezt a szomorú történetet Kovács László –, Németh Miklós a gazdasági kérdések, Horn Gyula a külügyek első számú reformere lett, illetve ő, Némethtel ellentétben, rendszeresen és lényegre törően foglalkozott gazdasági kérdésekkel is. Ezzel együtt jó kapcsolatban voltak. Viszonyuk a határnyitás miatt romlott meg. A képlet egyszerű: az ötletek Gyulától származtak, Miklós hagyta őket jóvá. Miklósnak arra a kijelentésére, hogy nem volt kommunista, nem emlékszem, de arra igen, amit a Magyar Nemzetnek nyilatkozott, hogy a feleségével titokban templomi esküvőt tartottak. Azt hiszem, KB-titkárrá, PB-taggá választásakor el kellett volna mondani, hogy elvtársak én így… Ő méltatlanul bánt Gyulával, amikor 2010-ben kitagadta a válaszra képtelen beteg embert a határnyitó csapatból.

JEGYZET

1 G. P. Hefty idézett cikke.

2 Helikon, Budapest, 2008, 2010. 344 old., ill. Paul Zsolnay Verlag, Wien, 2008, 2010.

3 Oplatka i. m. 263–264., ill. 85. old.

4 Elbeszélt történelem. i. m. Interjú Oplatka Andrással.

5 Horn Gyula nyilatkozata a The Financial Timesban. Népszabadság, 1989. szeptember 13.

6 U. o. Oral History: Interjú Somogyi Ferenccel, 2009. 10. 30.

7 Oplatka András i. m. 112–114. old.

8 Elbeszélt történelem. i. m. Interjú Horst Teltschikkel, ill. Georg Paul Heftyvel.

9 Oplatka i. m. 103–105. old., ill. Elbeszélt történelem… i. m. interjú A. Arnot-val.

10 Elbeszélt történelem. i. m. Teltschik-interjú.

11 Oplatka i. m. 89–91. old.

12 Pünkösti Árpád: A kereszt gombja. Az ORFI esete az Istenes Szent János Betegápoló Renddel. Budapest, Osiris Kiadó, 2010. 368 old. Elsősorban A mi atyánk című fejezet: 319–354. old.

13 Oplatka i. m. 130–137., ill. 148–150. old.

14 U. o. 157–159. old., ill. 161–164. old.

15 U. o. 193–194. old., ill. Oplatka András 2004. augusztus 23-i beszélgetése Horn Gyulával. Továbbá MOL M-KS 288. f. 62/5. ő. e.

16 U. o. 169–207. old., ill. DPA/Népszabadság 1989. augusztus 26.

17 Zalai István: Bonnban bizalommal vannak a magyar kormány iránt. Horn Gyula nyilatkozata a Népszabadságnak. 1989. augusztus 26., ill. Elbeszélt történelem. i. m. Teltschik-interjú.

18 Oplatka András második beszélgetése Horn Gyulával, 2005. március 11.

19 Magyarország humanitárius megoldást keres a több ezer NDK állampolgár számára. Népszabadság, AP, Reuters, 1989. augusztus 28.

20 Oplatka i. m. 209–217. old.

21 Gyarmati György: A vasfüggöny és a magyar állambiztonsági szervek alkonya 1989-ben, Múltunk, 2009/4. 52. old.

22 Összefoglaló a határnyitásról. Népszabadság, 1989. szept. 11.

23 Értelemszerűen az egész hosszú rész Oplatka i. m. 129., ill. 220–231., végül a 265. oldala alapján íródott.

24 Elbeszélt történelem. i. m. Bush-interjú. Németh Miklós a határnyitásról. FAZ, 1990. szeptember 27.

25 Németh a berlini falbontásról. AP/Népszabadság, 1990. szeptember 24., illetve Bartha Szabó József: Nem akkor, nem azt, nem úgy. Horn Gyula Németh Miklós visszaemlékezéséről. Népszabadság, 1990. szeptember

26. Továbbá: Németh Miklós nélkül nem. Népszabadság, 1990. szeptember

27. Illetve Horn megtagadása:

MTI/http://index.hu/belfold/2010/11/23/kadar_janos_ papot_hivott_halala_elott/

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.