A magyar nemzeti populizmus indikátorai: mutat-e valamit külön az antiszemitizmus?

MÉRÉSI KÍSÉRLETEK

2008-ban indikátorrendszert dolgoztunk ki a magyarországi politikai radikalizálódás mérésére. 2008 és 2010 között e metszetekben évente mértük a közvélemény átrétegződését. A mérések személyesen lekérdezett kérdőívekkel folytak 1500 fős reprezentatív nemzeti mintán. A kérdőív 3 részből állt. Vizsgálta a radikális jobboldal kulturális ikonjainak terjedését, felerősödését (történelmi revizinizmus, antiszemitizmus, romaellenesség, tekintélyelvű kormányzás népszerűsége általában és most, a válságok idején), térképet készített az országban észlelt konfliktusokról és magáról az észlelés dinamikájáról. Végül megkísérelte vizsgálni a társadalom tiltakozó képességét és hajlamát, tulajdonképpen egyfajta proteszt-kapacitását. Mi a leghagyományosabb 5 fokozatú Likert-skálákat alkalmaztuk.

a) A kijelentések, amelyekkel a megkérdezettnek azonosulnia kell, vagy amelyet elvet, egyenes megfogalmazásúak. Az ítéletekkel, előítéletekkel a megkérdezett itt a maguk frontális voltában találkozik. Azt nem csomagoljuk be számára, nem adagoljuk kódoltan, minden közvetlen.

b) Kérdés volt számunkra, hogy az indikátorok mennyire szórnak. Igaz-e hogy minél radikálisabb a kijelentés, annál jobban idegenkednek tőle, vagy ellentétben ezzel – a közvéleményben, a médiában nyilvánosságban olyan intenzív a zsidózás és a radikális hangok annyira nincsenek elnyomva, hogy a radikális kijelentésekre a közvéleményben könnyen ráismernek, azoknak nincsen meglepetéstartalmuk, és nem is kapcsolódik hozzájuk valamilyen büntetés képe. Sőt, a radikális kijelentésekkel könnyebben tud valamit kezdeni, mint a leplezettekkel, mert az utolsó években azokból kevesebb volt, s így nem is gyakorolta be, hogy milyen kódok mögött, milyen csoportokra gondoljon. A 90-es évek magyar jobbszélsőségesei, mint a MIÉP-törzsgárda, tudták, hogy ha valaki „galíciaiakról” beszél, akkor ott a zsidókra gondol. Tíz évvel később és a szélsőséges szubkultúrán kívül, ez azok számára sem világos, akik egyébként előítéletesek.

c ) Hasonló vizsgálatoknál a német skálákon frontálisan senki sem vállalja szívesen az antiszemitizmust, tehát a rejtettség különböző alakzatainak mérése fontossá válik, Magyarországon azonban nem. Itt a politikai rokonszenvek nagyobbrészt kulturális tömbök mentén és nem racionális érvekre hivatkozva fogalmazódnak meg, a jobboldal mérsékeltjei is az elmúlt években használtak identitásjelzőként nemzeti és keresztény jelzőket. A politikai kereszténység a 19. század óta még nem teljesen, de a 1930-as évektől egyértelműen nemzsidóként kódolódik. Sokszor ennyiben ez valóban jelenthet burkolt idegenkedést a zsidó jelenléttől valamilyen területen, azonban nem zárja ki azt, hogy párhuzamosan explicit antiszemita kijelentések is ugyanott megfogalmazódjanak.

Az MTA Szociológiai Intézet 2008–2010-es Radikalizmus Monitoringjában ezek az összefüggések pontosíthatóbbak, alaposabban bemérhetőbbekké váltak. Az adatokat nem itt mutatjuk be, de néhány megfigyelést összefoglalunk.

Egészében megállapíthatjuk, hogy míg 2008–2010 között a radikális jobboldal, (illetve az egész populista jobboldal) támogatottsága nő, ideológiai téziseinek támogatottsága mintha nem hogy nem nőne, hanem talán csökkenne is egy hajszállal. Egyrészt mintha a jobboldali mozgósítás tényét többen elfogadnák, mint a mozgósító ideológiainak fontos elemeit. Pontosabban, mintha a politikai támogatottság növekedése a nemzeti oldalon nem vagy nem elsősorban annak értékvilágának növekvő elfogadásából, hanem egyfajta gyakorlati belátásból is következett volna. A választók jelentős része igen gyorsan veszítette el hitét az aktuálisan kormányzó szocialisták kormányzóképességében, és nyugodott bele abba, hogy akkor most úgyis a másik oldalé lesz a kormányzó hatalom. És kész lesz annak elfogadására. Másrészt a vizsgált időszak alatt a magukat radikálisan jobboldaliaknak nevezők aránya ugyanakkor folyamatosan nő. Így talán ez a mozgás mintha inkább az „átállás”, az új potenciális hatalmi pólus iránti bizalom erősödéséből, mintsem a populista értékek attraktivitásának növekedéséből következik. A nemzeti oldal fő ereje, a Fidesz a vizsgált három évben elfogadta a populista nemzeti csomagot, de retorikáját mindenekelőtt az aktuális kormány működésének kritikájára koncentrálta. Karbantartotta a jobboldali populizmus ideológiai csomagját, miliőit, de nem azok erősítésére, ideológiai továbbfejlesztésére helyezte a főhangsúlyt, sőt a Jobbik színrelépésével és a kormányra kerülés lehetőségének közelkerülésével az érzelmi managementben ezek mintha valamivel a korábbiakhoz képest kisebb hangsúlyt is kaptak volna. A Jobbik pedig inkább még csak próbálta a számára legkedvezőbb nyelvet, issuekat megtalálni, s nem összefüggő ideológiát épített, vagy működtetett. Egyébként 2008–2010 mind ez idáig a romakérdéssel kapcsolatos, 1989 utáni leghevesebb konfliktusok időszakának tűnik. Eddig ismeretlen erőszakos konfliktusok jelennek meg az országos politikai napirenden. Ugyan a roma csoportok szociális helyzete, a krónikus munkanélküliség, az iskolai integráció nehézségei eddig is ismertek voltak. Azonban ezekben az években interetnikus erőszak is megjelenik, s erre a közvélemény meglehetősen jól láthatóan nagyobbrészt pánikreakciókat mutat fel (mind az emberi jogi, mind a radikális populista oldalon). A probléma, így egyértelműen az országos figyelem középpontjába kerül. Az antiszemitizmussal kapcsolatosan ugyanakkor semmilyen új jelentős konfliktust nem regisztrálnak, és nem jelentkezik olyan új geopolitikai veszély sem, amely a nemzeti függetlenséggel, a 20. századi nemzeti történelem értelmezéseivel kapcsolatban radikális mozgósításba torkolhatott volna. A roma ügyek kapcsán jelentkező populista dinamika bizonyos mértékben így azért önjáróvá vált, s talán egy fokig ki is szakadt a teljes nemzeti populista retorika szövetének egészéből.

A különböző társadalmi csoportok, kultúrák, érdekközösségek közötti ellentétek dinamikáját a 90-es évek közepétől mérjük. Itt a 2010-es mérésből mutatunk be egy részletet. A megkérdezett 17 konfliktus, ellentét közül kell kiválasztani azokat, amelyek adott pillanatban a legintenzívebbnek tűnnek. Ezek között szerepel a keresztények és a zsidók közötti ellentét is. Az antiszemitizmus természetesen nem vallások konfliktusa, de semleges kifejezést kerestünk, és a többségi csoportra sem a „magyar”, sem a „nem-zsidó” jelzőket nem tartottuk alkalmazhatónak. De az általunk használt közösségi elválasztó jelző folyamatosan működött. A zsidók és a többiek közötti konfliktust a 90-es években igen alacsony intenzitásúnak vélték, és annak megjelenése hosszú ideig lényegében nem változott. A 2000-es évek átpolitizált légkörében, ahol az újabb magyar történelemről egyre hangosabb vita folyt, néhány százalékponttal intenzívebbé vált a „zsidók körüli konfliktus” érzékelése, de még 2010-ben is azt 10% körüliek érezték nagyon erősnek, és így vagy úgy, a megkérdezettek egyharmada vélte azt, hogy ez a konfliktus azért határozottan jelen van a kor magyar világában. A legélesebb konfliktusok, az antiszemita metszetnél sokkal élesebben a közvélemény szerint mindenekelőtt a jobb- és baloldal kormányai, illetve ellenzékei, a szegények és a gazdagok, valamint a romák és a többségi társadalom között voltak érezhetőek. A közvélemény 75–90%-a itt világos frontvonalakat látott. Az antiszemitizmus különböző metszeteinek méréséhez több kifejezés elfogadásával/elvetésével próbálkoztunk, ezek között voltak egyenes antiszemita kijelentések („túl nagy a zsidók befolyása a magyar nyilvánosságban és közéletben”, „a zsidók kultúrája a magyar kultúra alapvonalához képest idegen”, „a zsidók leginkább a saját érdekeiket nézik”, „a zsidók hajlamosak arra, hogy egymást segítsék”), és mértünk közvetett diszkurzív témákat is („eleget beszéltünk a magyar felelősségről a II. világháború alatt”, „most már túl sokat beszélünk a holokausztról”). Előzetes hipotézisünk szerint a válaszoknak valamelyest szórniuk kellett volna, egyrészt annak frontálisabb vagy megengedőbb konfliktust felmutató jellegéből, másrészt az adott kérdéssel kapcsolatos esetleges aktuális sajtópolémiától függően. Arra gondoltunk, hogy a közvetlen konfrontatív kijelentéseket a megkérdezettek nehezebben vállalják el, mint a kódolt, rejtet antiszemitizmust. A kapott eredmények ezt az előzetes elképzelést lényegében nem igazolták. Az egyes kapott mérőszámok között (az adott kijelentést egy 1–5-ös skálán kellett osztályozni) a különbségek minimálisak voltak. Mindenütt többségben voltak az antiszemita kijelentéseket inkább elfogadók, az azt inkább elvetőkkel szemben, és nagyjából azt mondhatjuk, hogy az aktív elutasítók (tehát az antiszemitizmussal formálisan is szembehelyezkedők aránya valahol a minta egynegyede körül ingadozik, míg az ugyanilyen kijelentésekkel határozottan rokonszenvezők, tehát antiszemita kijelentéseket nyíltan elfogadók aránya a minta egyharmada körül ingadozik. Az indirekt kérdéseknél (magyar felelősségvállalás, holokauszt-diskurzus) a kijelentéssel azonosulók (annak a mi sémánkban 4-5-ös osztályzatot adók) többségben voltak.

A „túl nagy a zsidók befolyása a magyar nyilvánosságban és a közéletben” kijelentéssel a megkérdezettek 47%-a értett valamilyen fokig egyet, és azt határozottan csak 22% utasította el. Az ezzel kapcsolatban állást foglalók pártrokonszenvei szerint látjuk, s ez nem meglepő, hogy militáns antiszemitákból a legtöbbet a Jobbik hívei között találunk, ezeknél szerényebb, de jelentős az e tekintetben radikálisok aránya a Fideszen belül, azonban kisebb, de mégsem elhanyagolható a baloldali szocialista szavazók között. Itt is látjuk, hogy ez a közéleti idegenkedés korántsem korlátozódik a populista spektrum szélső csoportjaira, bizonyos arányokban az egész magyar politikai közvéleményben jelen van. Ugyanakkor, mint jeleztük, a jobboldalon az antiszemita előítéletek az évek előrehaladásával nem növekedtek. Az ebben a kérdésben magukat radikálisként megjelenítők aránya drámaian nem nő, de azért a 2010-es évben, tehát a Fidesz parlamenti győzelme, illetve a Jobbik bevonulása előtt a 4-5-ös osztályzatot együtt adó, felfogásunkban e metszetben határozott antiszemiták aránya azért nagymértékben nőtt.

A fenti antiszemitizmust mérő kijelentéseken túl, érdekes lehet, az árpádsávos zászló, egy az 1944–45-ös magyar fasiszták által használt zászló megítélése. Ez kétségtelenül használ középkori magyar történelmi szimbólumokat is, de ezeket modernizálva, saját szimbólumává kétségtelenül a II. világháborús nyilas párt, a magyar nácik tették igazán meg. Ebből következően egy olyan kijelentés, mely szerint ez a zászló „a magyar történelem része, ezért érthetetlen, hogy azt most miért támadják” egyenrangú lenne valami olyan elképzeléssel, hogy használjuk megint szélsőjobboldali pártok azonosítására a szvasztikát, mert az nem a nácik jelvénye volt, hanem szankszrit napszimbólum, és miért ne lehetne ma egy szélsőjobboldali párt napimádó. Ezzel az 1944-es zászló használatával azonosuló kijelentéssel erősen rokonszenveztek a 2010-ben megkérdezettek közül 43,9%, és azt határozottan elvetette 23,6%. A Jobbikkal rokonszenvezők között a zászlót üdvözlők aránya 60% fölötti volt. A zászlót határozottan elutasítók a szocialista pártban többen voltak, mint az antiszemitizmust elvetők (45% versus 35%). Egészében látjuk, hogy a 2010-es év jobboldali issue-i közül az antiszemitizmus egyébként nem tartozik a legfontosabb kérdések közé. A közvélemény mozgósítottsága más jobboldali párt- és emlékezetpolitikai kérdésekkel összehasonlítva lényegesen intenzívebb. Az erőskezű vezető igénye, az egyetlen párt szükségessége, és a romakérdés ennél közvetlenebbül és határozottabban jelentkezik. A zsidókérdéssel kapcsolatos mozgósítottság nagyjából a magyar történelem megítélésével kapcsolatos kérdésekéhez mérhető (II. világháború, szovjet megszállás, regionális szupremáció).

Tamás Pál
Tamás Pál

A hétköznapokban ezek az előítéletek az emberek napi életvezetésében nem jelentkeznek. A szomszédjába költöző csoportok közül zsidót 22,3% utasít el: lényegesen kevesebb, mint ahányan magukat a fenti metszetben antiszemitának vallották. Lényegében ugyanebben a sávban mozog a szomszéd nemzetiségek elutasítása is (szlovákok 19%, románok 24,1%). Ugyanekkor a megkérdezettjeink 57%-a utasította el a roma szomszédokat, 42%-a a moszlim családokat, és több mint 50%-uk a meleg párokat is. Ezeknek a szomszédoknak az azonosítása egyébként külön kérdést vet fel. Az erősebben elutasítottak vizuális kisebbségekhez tartoznak, a kevésbé elutasítottak pedig lényegében nem. S a nem vizuális kisebbségek az erős magyar etnonemzeti nyomás alatt igyekeznek másságukat leplezni, vagy legalábbis nem felfedni. Akkor honnan gondolják az elutasítók beazonosítani azt a román, szlovák vagy zsidó szomszédot, aki egyébként életvitelében és a hétköznapi kommunikációban nem különbözik tőlük?

Következtetések

Az antiszemita vélemények kiterjedtsége a magyar közvéleményben meglehetősen stabil és nem változik érdemlegesen a pártszimpátiák átrendeződésével. A 2008–2010-es időszakban szinte folyamatos volt a közvélemény jobbratolódása és azon belül is radikalizálódása, de ezzel nem járt az antiszemitizmus erősödése. Az lényegében megmaradt a korábbi, egyébként igen magas szinten, de nem nőtt tovább (esetleg 1-2%-kal még csökkent is).

Az antiszemitizmusról nem látszik, hogy gyakorlati helyzetekben erősödik. Tehát, hogy mondjuk olyan területeken, ahol a többségi társadalom zsidó származású csoportokkal érintkezne, ott a versenyhelyzetekből következően erősebb lenne. A közvetlen konkurensek között ilyen hatásokat, persze, nem hogy nem zárunk ki, hanem véletlenszerű empirikus tapasztalataink szerint esetenként észlelünk (például, az orvosvilág egyes pontjain, a 70–80-as években a matematikai kutatásban, de azóta ott nem, vagy a zenei élet nem-budapesti műhelyeiben). De országos felvételekben ilyesmi területenként, vagy kulturális miliőként nem kimutatható.

Igazán nem tudjuk, hogy hogyan alakította a magyar antiszemitizmust az utolsó tizenöt évben a romakérdés napirenden szereplése. Itt a jövőben két egymással ellentétes hipotézist kellene tesztelni. A mai Magyarországon köztudottan a „romakérdés” a legintenzívebben átélt etnikai-kulturális szembenállás. Az első szerint, s mi is úgy véljük, ez bizonyos mértékben „tehermentesítette az „antiszemitizmust”. A rendszerváltásnál lemaradottak vagy kárvallottak az alsó középosztályban és alatta a kudarcért felelőssé tett világból külön ellenségként ritkán emelik ki speciálisan a zsidóságot. A 90-es évek közepe óta gyűjtött konfliktustérképeinken a magyar–roma konfliktus észlelt feszültségtartalma folyamatosan nőtt. A 90-es években a magyar–zsidó konfliktus (vagy inkább az, amit a közvélemény ilyennek hihet) lényegében nem élt, s észlelése csak az általános bal–jobb konfliktusban a jobboldalon használt nemzeti retorika felélénkülésével a 2000-es évben vált valamivel intenzívebbé. Egy másik hipotézis szerint bizonyos mértékben a romakonfliktus élénkebbé teszi a zsidóság valamilyen kívülállásának észlelését. Tulajdonképpen az a pánik, amelynek nyelvén a romakonfliktusokat kezeli a magyar közvélemény, azt fogékonnyá teszi más etnikaiként megfogalmazott konfliktusok észlelésére, illetőleg megkönnyíti, hogy más társadalomszerkezeti, életvezetési nehézségeket, feszültségeket, amelyek egyébként nem etnikai eredetűek, mégis etnikaiként éljen meg. A második hipotézis egyes helyzetekben talán értelmezhető, de a mi kutatási technikánkkal egyáltalán nem vizsgálható.

A radikális jobboldalon belüli antiszemita kijelentések explicit jellege kétségtelenül erősödik. Vannak, akik ennek elsőrendű okaként a pártpolitikát, mindenekelőtt 2009-től, a Jobbik tevékenységének kiterjedését a városokra definiálják. A radikális jobbpolitizálás kétségtelenül aktívan használja az erős kifejezéseket médiahatásának, vagy egyszerűen médiajelenlétének fokozására. De mi úgy véljük, itt nem a politikai nyelv megújításáról (a retro is lehet újítás), hanem egy létező tér kihasználásáról van inkább szó, s magát a teret az elmúlt évtizedben a szabályozás és a bírósági gyakorlat a gyűlöletbeszéddel szembeni Európában meglehetősen szélsőséges magyarországi permisszivitása hozta létre, illetve szélesítette ki. Ebből következően a leplezett, vagy rejtett formák helyett a nyílt formák kerülnek előtérbe. De úgy véljük, magán az antiszemitizmus teljes kiterjedtségén a növekvő verbális erőszak – legalábbis az utolsó vizsgált 3 évben – még nem változtatott. A társadalomkritika e folyamatok vizsgálatára a „rasszizmus” gyűjtőfogalmát alkalmazza. Nem vitatjuk, hogy a populista beszédmódoknak vannak rasszista elemei Magyarországon, de úgy véljük, hogy a különböző etnofóbiaként megélt jelenségen belül ennek tartalma változó. Mint láttuk, a romákkal kapcsolatos előítéletek jelentős mértékben életmódbeliek. A romák szomszédként igen magas elutasítása azokat nem a többi etnikai csoport, hanem deviáns életmódminták képviselői közé sorolja. A zsidók elutasításának ilyen eleme kevéssé számottevő. Érdekes, egyébként egy korábbi, 2007-es vizsgálatunkban, amelyben migránsok elfogadhatóságára kérdeztünk rá, s egy hosszabb listán külön kérdeztünk rá zsidókra és izraeliekre, a „zsidók” elfogadottsága magas volt, lényegében csak kevéssel volt kevesebb, mint más közép-európai népeké, etnoszoké, addig az izraelieket – az arabokkal együtt – a közvélemény mintegy fele, tehát egy lényegesen az előbbieknél magasabb hányad nem tartotta kívánatosnak. Hitünk szerint a magyar közvéleményben Izrael elsősorban nem zsidó államként, hanem a közel-keleti konfliktus egyik aktoraként van jelen. A legszélesebb közvéleményben erről az él, hogy az állandó feszültségforrás, háborús szintér. Következésképpen, így az onnan bevándorlók is – együtt – potenciálisan zavarhatják a befogadó ország társadalmát. Érdekes, hogy az izraeli turisták, üzletemberek egyébként ugyanebben a közvéleményben „nyugatiak”, az arabok pedig nem.

Az 1945 utáni magyar–zsidó kapcsolatokat, úgy 1946–48-tól, az 1980-as évekig egy sajátságos társadalmi paktum határozta meg. 1945–49 között a holokausztot túlélő magyar zsidóságnak talán több mint fele elhagyta az országot (erős palesztin alijával, de USA, Kanada, Ausztrália irányában is). Az ő emlékezetükben, és retorikájukban, akármilyen is volt a kivándorlás formái motívuma, a magyar elitek többsége, és a szélesebb társadalomnak sem olyan kis része közreműködött a holokausztban. Az együttélési paktumot felmondta, hát akkor hogyan akarták volna azt most ők a maguk részéről újból elkezdeni. A megmaradt ortodox csoportok túlnyomó többsége, ha 1948-ig nem vándorolt ki, akkor 1956-ban hagyta el az országot. Akik maradtak, nagyon erősen integráltak, zsidó szempontból meglehetősen a kulturáltak és felvizezett vallásosságúak voltak. De legfontosabb nem ez volt, hanem az 1945–47-es évek helykeresése után, létrehoztak egy paktumot a többségi társadalommal. Mi úgy teszünk, mintha nekem fontos csoportjaitok, aktivistáitok stb. nem vettek részt a holokausztban, ti meg úgy csináltok, mintha bennünket ismét visszafogadnátok a magyar társadalomba. S persze, a kommunista rendszer kínálta kereteket belül, de elfogadtok bennünket nemzeti intézmények élén, esetenként a nemzet vezető értelmiségi intézményeinek élén. Mindkét oldal tartja a száját, és béke van. A nemzeti egység alapja az amnézia. A hetvenes években volt időszak, amikor a Budapesti Egyetem rektora, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke és a Magyar Állami Operaház igazgatója egyszerre zsidó származású volt. Az újabb magyar kultúrtörténetben ilyesmi sem korábban, sem későbben nem fordult, nem fordulhatott elő. Ehhez nem egyszerűen a pártállam apparátusa kellett, hanem az is, hogy ezek a közpolitikai személyek soha ne jelenjenek meg zsidóként sem külön, sem együtt a nyilvánosságban. Az 1970–80-as évekre már magához tért nemzeti kulturális tábornak ez persze, nem tetszett, de nyílt frontvonalakat meghirdetni ezzel a személyzeti politikával szemben nem mert. A nyolcvanas évektől azonban – elsősorban nemzetközi hatásokra, amerikai–nyugat-európai mintákat követve a magyar zsidó értelmiség fiatalabbja beszélni kezdett a holokausztról, s számos szaktudományi, irodalmi és művészeti formában elkezdte annak valamilyen feldolgozását. A másik oldal hallgatói úgy érezték, a paktumot felmondták. S megindult az emlékezetépítés – először csak a Szovjetunióban a németek oldalán harcoló magyar csapatokról, a 1945-ös civil lakossággal szembeni szovjet katonai atrocitásokról, az 1945 utáni vitákról a hazatérő zsidókkal azok tulajdonairól. Később már az 1944–45-ös magyar fasiszták, a nyilaskeresztesek is „az oroszokkal szemben Európát védték”, és személyükben is, nagy számban rehabilitálni kezdték a háború alatt is a magyar szélsőjobbhoz tartozó különböző szereplőket. Az áldozatok emléke mellett megjelent a tettesek emlékezetkultúrája is. Bár az utolsó évtizedben, különböző szakaszokban másféleképpen, de ebből merítettek (azért nem mondjuk, hogy kizárólagosan erre építettek) a magyar populizmus különböző változatai. A mai magyar közbeszédre egyszerre hat ez a két, egyébként elkülönülő nyilvánosság, az áldozatok és a tettesek leszármazottjaié, vagy az azokkal egyik, vagy másik oldalon rokonszenvezőké. Mi tulajdonképpen ezt pólusok közé rekedt emlékezetet mértük. A radikális populizmus Magyarországon nem érzi magát ellentétben sem a demokráciával, sem az alkotmányos renddel. Úgy hiszi, hogy politikai elitje mindössze 1989 naiv és nem bevált túlzásaitól szabadítja meg az új demokrácia épületét, de az is s a hívek is demokráciapártiak. Nincs szó itt frontális demokráciakritikáról, sőt mélyen meg van arról győződve, hogy ő az, aki a teljesebb, a képviseleti rendszert direkt demokratikusnak nevezett formákkal kiegészíti. De a radikális populizmust, tulajdonképpen a demokrácia határait, s az hogy azokat ki lépi át, nem nagyon izgatja. A demokráciával”, mint renddel nem is helyezkedik túlságosan szembe. Nem azért, mert olyan különösképpen érteknek tartaná, de az 1989 utáni rezsim alapjelszava a demokrácia volt, s mindent, ami korábban történt, így antidemokratikusnak nyilvánított. És most mintha a radikális populizmus sem szeretne ezen az elfogadottnak tűnő dichotomián kívül kerülni. Ugyanakkor az 1989 utáni politikai szerkezetek megerősített védelme „demokratikusként” számára idegen. Liberális politikai ellenfelei azok, akik antidemokratikusnak nevezik. A jelzővel szemben védekezik, de egyébként nem gondolja, hogy itt valamilyen túlságosan kemény rendszerhatárról lenne szó. Tudja, hogy az antidemokratikus jelző kifelé ronthatja politikai marketingjét, de belül azért azt nem tartja különösebben veszélyesnek, vagy a maga számára lejáratónak. És a zsidóság problémáját egyáltalán nem látja ide kapcsolódónak. Legfeljebb csak olyankor, amikor a populista tábort mindezért sokszor kozmopolita érveléssel liberálisok támadják. Akkor közöttük, bujtatva vagy a peremeken akár nyíltabban, nagyon gyorsan felfedezni véli a zsidó értelmiségieket.

A radikális jobboldal emlékezetpolitikája jelentős mértékben konfrontativ, elsősorban az 1945 utáni különböző pillanatokban és mértékig hivatalos történelemértelmezésekkel szemben határozza meg önmagát. A populista centrum és a populista radikálisok emlékezetkultúrája azonban két alapelemében mégis más (bár különböző átmeneti toposzok nyilvánvalóan léteznek azért közöttük). Az emlékezetpolitikát a nemzeti oldalon megalapozó centrum elsősorban az áldozatmítoszból építkezett. Felfogása szerint a szovjet megszállás, majd később függőség és az erre épülő kommunista rendszer egy genocidumhoz közeli állapotot idézett elő. A magyar identitást, a társadalom többségét megtörték, értékrendjét kikezdték. Ezzel az elnyomó erővel szemben a magyar játéktér kicsi volt. A magyarok itt nagyobbrészt passzív „elviselők” voltak. A túléléshez, 1956 néhány őszi hetét leszámítva, kényszerből a passzív elfogadást, kitérést, behódolást választották. Az extrém jobboldal az 1949 utáni történésekből keveset tud ezzel a tulajdonképpen, hagyományos nemzeti ideologemával szembeállítani. Célja ugyanakkor az aktív magyar szerepvállalás mintáinak felmutatása. A magyar nem áldozat, hanem hős, van legalábbis aktív szereplő a szovjet geropolitikával szemben. És ezek az aktív magyarok nála igen nagy tömegükben akkor is a jobbszélen küzdöttek. Azt, hogy így részt vettek a hitleri Németország haláltusájában, és gyakran egyszerű tömeggyilkosságokat követtek el, a tett ritka példaértékéhez képest másodlagos. Az igazi kérdés, a tízes évek ellenőrzött populista rendszerében végül is melyik értelmezés, vagy azoknak milyen keveréke válik meghatározóvá?

Mindebből következően a magyar populizmus antiszemitizmusának az irodalomban „új antiszemitizmusnak” nevezett toposzhoz egyelőre köze nincs, az tipikusan régi formáció, amelynek azonban a társadalmi tartalma kiürült. Azt egy teljesen más társadalmi szerepet betöltő zsidóságra, egy más modernizációs szinten álló magyar világra, egy az 1870–1930-as évek közötti gazdaságszerkezetre írták. S mindebből semmi sem maradt. Ebben az értelemben az antiszemitizmus, bármennyire is erősen van jelen a magyar közgondolkodásban, csak addig működik, amíg időhiány, intellektuális restség vagy a nemzeti értelmiség tehetségtelensége miatt nem születnek meg a korszakra és helyzetre adekvát tiltakozó ideológiák és formák. Amelyek hiányát a populista oldalon egyszerűen most antiszemitizmussal is leplezik. Ennek csökkenését így azonban nem a „felvilágosítástól”, hanem inkább az adekvát tiltakozómozgalmak megjelenésétől várhatjuk. Mindezzel együtt úgy véljük az antiszemitizmus, bár a formai jelek szerint aktív és jól látható része a mai szélsőséges populizmusnak, úgy véljük, mégis viszonylag önálló, a populizmus egészétől viszonylag függetlenül mozgó item. Kiváltható, s megélhető társadalmi konfliktusok nélkül visszafejlődik, helyére más radikális itemek léphetnek – részben az európai szélsőjobb mozgási irányaiból, részben pedig majd a tízes évek magyarországi gazdasági és politikai ütközéseiből következően.

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.