Provokatív gondolatok a demográfiai krízisről, mint legfontosabb sorskérdésről

A demográfiával, nyugdíjrendszerrel foglalkozó szakemberek régóta tudják, hogy Magyarország – hasonlóan Európa legtöbb államához–demográfiai katasztrófa felé sodródik. Hozzá vagyunk szokva a hangzatos, erős állításokhoz, és a politikai retorikák okozta torzulás a valóban erős állításokat is devalválják. Különösen igaz ez egy olyan korban, amikor egyes politikai oldalak bizonyos fogalmakat kisajátítanak, és számos problémát a „sorskérdés” szintjére küzdenek fel. A demográfiai katasztrófa kifejezés nem retorikai fogás, hanem a valós, tudományos bizonyítékokkal alátámasztott fenyegetések közé tartozik. Egész Európa jövőjét meghatározza ez a kérdés: a kultúránk, a szokásaink, de a világban betöltött szerepünk kerül veszélybe a demográfia lehetséges –és előre tudhatóan negatív–forgatókönyvei miatt. A probléma tehát nem magyar, hanem európai probléma, de Magyarországot az átlagosnál súlyosabban érinti, és az általános európai trend ráadásul tovább rontja a mi kilátásainkat is.

Magyarországot –mint általában az európai országokat– a második világháború után tartósan a lakosságszám növekedése jellemezte. Ez a tendencia –ellentétben számos nyugat-európai és volt szocialista országgal– már a 80-as évek elején megtört, és elindult a népesség tartós és folyamatos fogyása. Alacsony a születések száma, és bár a 90-es évek közepén megállt a halálozások arányának növekedése, a halálozási arányszámok még így is magas szinten stabilizálódtak.

A népességszám csökkenésének az alapja tehát az alacsony születési szám. A természetes népszaporulat ugyan csak a 80-as évek elején fordult negatívba Magyarországon, de a baj sokkal korábbi: a 70-es években került aktív reprodukciós korba a Ratkó-generáció, akiknél a pozitív családtámogatási rendszerek bevezetése –gyes, lakástámogatás– ellenére a népességfogyást megalapozó teljes termékenységi arányszám1 már a 70-es években is folyamatosan csökkenő volt, és lényegesen alacsonyabb, mint a többi szocialista országé.2 A 80-as években a Ratkó-gyermekek kikerültek a jellemzően reproduktív korból, így tovább csökkent a termékenységi mutató, ami a növekvő halálozási számokkal együtt már a népesség jelentős és tartós fogyását eredményezte. A 90-es évek (az évtized eleji optimista „meglódulás” után) durva csökkenést hoztak a termékenységi rátában, a 2000-es évek termékenységi rátája pedig Magyarországon hullámzóan stagnáló, miközben úgy a régi, mint az új tagállamok átlaga emelkedő.

A helyzet tehát súlyos, mert a demográfiai folyamatok részben kódoltak, így tartós népességfogyás prognosztizálható. Az elmúlt évek tartósan alacsony születésszáma meghatározza a közeljövő népességének korösszetételét: a 10 évvel ezelőtt meg nem születettek nem fognak 10 év múlva megjelenni a munkaerőpiacon, és főleg nem fognak tíz-húsz éven belül szülni. A Ratkó-gyerekek demográfiai bummja a közeljövőben fordul teljes egészében az eltartotti korba, de a demográfia törvényszerűségei miatt ez a hullám az „utórezgéseiben” már csillapodik és szétterül: a „Ratkó-unokák” és „-dédunokák” már nem jelentenek hasonlóan markáns demográfiai csúcsot, ezért nem teremtik meg az előző hullám időseinek az eltartásához szükséges gazdasági (többlet) alapot.

A demográfiai folyamatok hatása

Mielőtt bárki félreértene: a lakosságszám, illetve annak csökkenése nem számszaki kérdés. Nálunk sokkal kisebb országok köszönik, jól vannak. Valós gondot nem a nominális csökkenés, hanem a korösszetétel változása, az ún. eltartottsági ráta folyamatos és kódolt növekedése okozza. A Népesedéstudományi Intézet előreszámításának „alapváltozatát” bemutató ábrán jól látható a 65 év felettiek arányának várható növekedése, ami alapvetően a munkaképes korosztály rovására fog végbemenni. A helyzet várhatóan ennél rosszabb lesz, mert az alapváltozat a demográfiai premisszákból indul ki, de az életminőség, az egészségkultúra általános fejlődése (pl. a dohányzással kapcsolatos társadalmi attitűdváltás), és még inkább az egészségtudományok várható fejlődése (pl. áttörés a rák gyógyításában, a genomika eredményeinek alkalmazása) érdemben növelheti a megélhető átlagos életkort, és ezzel az idősek arányát. Ráadásul az idősek (jelenleg 65+) átlagos életkora is emelkedni fog, ami tovább növeli ennek a csoportnak az egészségügyi szükségletét a tartósan –folyamatos– kezelésre szoruló betegségek számának növekedése miatt.

A fentieket igazolja, hogy a negatív tendenciák tovább folytatódnak: a KSH legfrissebb gyorsjelentése (2011.12.21.3) szerint 2011. első tíz hónapjában az adatok tovább romlottak. 73153 gyermek született, ami 3,1%-kal kevesebb, mint egy évvel korábban, a halálozások száma 106 443 volt, ami 1,3%-os csökkenést jelent a 2010. január–októberi időszakhoz képest. A természetes fogyás így 33 290 fő volt, 930 fővel több, mint az előző év azonos időszakában. A becsült lélekszám a nemzetközi vándorlás figyelembevételével 9millió 962 ezer fő volt az időszak végén. A helyzetet tovább rontja, hogy az egyetlen kívánatos forgatókönyv (az idősek számának növekedése mellett a gyermekek számának, arányának szükséges növekedése, azaz a reprodukciós ráta normalizálódása) egy hosszabb (minimum 20 éves) átmeneti időben tovább élezi a problémát, mert a javuló korfa átmenetileg tovább növeli az eltartottsági arányt.

Ezek a tények ismertek, de arról már kevesebb szó esik, ami a fenntarthatóságot tovább feszíti, hogy az utóbbi pár évtizedben alapvetően megváltozott az idősek igénye, fogyasztása. Az idősek fogyasztása tradicionálisan a létfenntartás környékére korlátozódott, és csak egy szűk, gazdagabb réteg kísérelt meg teljesebb életet élni. Ez a helyzet az utóbbi évtizedekben alapvetően és tömegében változott meg. Egyrészt –itt most nem részletezendő technológiai és demográfiai okokból– az egészségügyi ellátás jelentkezik drámai módon megnövekedett igényként az időskorban, de kulturális okok is hozzájárulnak: a divat, a szépségipar, a kozmetika, a turizmus is felfedezte a korosztályban rejlő hatalmas piaci lehetőséget, és az idősek fogyasztási igényeit is a fiatalokéhoz, középkorúakéhoz közelítette. Ezt a fokozott életminőség-elvárást kell kielégíteni az ismertetett demográfiai körülmények és a romló gazdasági feltételek mellett…

A helyzetértékelésben nincs érdemi vita a tekintetben, hogy a demográfiai folyamatok beavatkozás nélkül –azaz változatlan, a jelen helyzetből következő trendek mellett– az alábbi alapproblémákat okozzák:

– Folyamatosan csökken a lakosságszám;

– A lakosságszám csökkenése mellett nő a gazdaságilag inaktív korúak aránya. Ez alapvetően az időskorúak arányának növekedése miatt következik be;

– Sérül a primer szociális védelmet adó intézmény, a család intézménye, szerepe, mert folyamatosan nő a válások száma, csökken a házasságkötések száma, nő a házasságon kívül született gyermekek aránya (ma már közel 40%!) és nő az egyszemélyes háztartások száma és aránya.4

A fenti primer (demográfiai) problémák hatása ennél lényegesen szélesebb, mert a demográfiai krízis társadalmi krízisbe, katasztrófába fordulhat. Ez először versenyképességi hátrányt, majd gazdasági fenntarthatósági nehézségeket okoz, és végül mindez teljes szociális-politikai katasztrófába torkolhat.

A helyzet tehát komoly, és a demográfiai krízis érdemi beavatkozás nélkül mély társadalmi válságot okozhat:

– Fenntarthatósági és versenyképességi hátrányt okoz a munkaképes korú lakosság számának abszolút csökkenése. A növekvő eltartottsági arány a járulék- és adóterhek növelésének kényszerével a kedvező versenyképességi folyamatot akaszthatja meg:

– A növekvő eltartottsági ráta miatt a munkaerő is drágul, és ez nem versenyképes a világ olyan országaival szemben, ahol nem (vagy nem ilyen mértékben) rakódnak szociális terhek az élőmunkára,

– hiába teremtődik egymillió munkahely, ha nincs, aki betöltse, és a szélesedő idős generáció nyugdíját, egészségügyi és szociális ellátásának fedezetét megtermelje.

– Fenntarthatósági és finanszírozási válságot okoz a jóléti rendszerekben az idősek arányának növekedése (nemcsak a nyugdíjrendszer, hanem az egészségügy és az ápolás problémái miatt is5);

– A családszerkezeti változások miatt a hagyományos öngondoskodási rendszerek is meggyengülnek, működésképtelenné válhatnak. (Az öngondoskodás nem egyszerűsíthető pénzügyi-előtakarékossági kérdésekre!)

Mindezek a kódolt/garantáltan prognosztizálható folyamatok durva társadalmi hatások veszélyét vetik fel. 1.Miután veszélybe kerül a javak technológiakövető és igazságos hozzáférésének biztosíthatósága (magyarul a jóléti állam és juttatásai) a demográfiai és ebből következő gazdasági folyamatok miatt, nő a társadalmi polarizáció, a társadalom kettészakadása nyertesekre és reménytelenül és újratermelődően vesztesekre, tehát megfordul a XX. század pozitív tendenciája, ami (a fehér ember világában):

– csökkentette a szociális-kulturális egyenlőtlenségeket,

– minimalizálta/érdemben és folyamatosan csökkentette a létminimum alatt élők arányát (azaz csökkentette, marginalizálta a mélyszegénységet),

– növelte a társadalmi mobilitást (ennek alapjául az oktatáshoz való széleskörű hozzáférést tette),

– a saját jövedelmi helyzetétől függetlenül, mindenki számára egyformán igénybe vehetően szakmailag korszerű, tisztességes egészségügyi ellátást biztosított.

Mindez múlttá válhat, mert az európai értékrend a régi gyakorlattal az ismert demográfiai és technológiai trendek mellett nem tartható fent.

2. Társadalmi feszültségeket, politikai instabilitást hoz.

- Szükségszerűen erősödő feszültség –és számos származtatott feszültség forrása– a generációk egymás ellen feszülése. Az idősek érdekérvényesítése folyamatosan konfliktál a gazdaságpolitikával és az aktív generáció érdekeivel: a gazdasági növekedés, a versenyképesség a redisztribúciós ráta csökkentését kívánja, a szociális/jóléti rendszerek működtetése pedig ennek emelést követeli. Az idősek –saját megközelítésükben jogosan– járulékfizetéssel megalapozott szerzett jognak tekintik mindazt, aminek a reális gazdasági alapja kétségesen teremthető meg.

Erős érdekérvényesítő képességüket –„a matuzsálemek lázadása”– a rövid távú politikai érdek tovább erősíti: a szavazati joggal rendelkező lakosság egyre nagyobb aránya tartozik ebbe a csoportba. Ez a rövid távú érdek persze a valós problémák megoldása ellen hat, ami később halmozottan éles konfliktusokat szül.

- Az egyenlőtlenségek növekedése korántsem etikai-esztétikai kérdés. A társadalmi igazságosság nem öncél, és valós –robbanásveszélyes– konfliktussá akkor válik, amikor tömegek csúsznak mélyszegénységbe –ennek minden következményével együtt– és az alsó harmad számára a társadalmi mobilitás egyirányúvá válik: a lecsúszás valós veszély, a kiemelkedés illúzió.

- A hiányzó munkaképes középgeneráció pótlása elengedhetetlen a működő gazdaságú államokban, és ez szükségszerűen munkaerőimportot, azaz bevándorlást okoz. Ez lehet szervezett vagy spontán folyamat de – mint már látjuk– etnikai-kulturális konfliktusok tömegét kódolja.

- A fentiek együtt súlyos társadalmi zavarokhoz vezethetnek. A szociális biztonság és az egyenszilárdságú egészségügyi ellátás szétzilálódása –változatlan vagy növekvő migráció mellett– súlyos járványügyi helyzeteket teremthet, és az éhséglázadás jellegű zavargások sokasodása is reális veszély a közbiztonság meggyengülése mellett.

A migrációs folyamatok enklávék kialakulását hozzák, amelyek országon belülre importálják a vallási, etnikai konfliktusokat. Ezekre a kérdésekre –mint Európa-szerte látjuk– rossz, diktatúrához és nacionalizmushoz vezető válaszok születhetnek, ami a demokráciadeficit növekedése mellett a helyi háborúk lehetőségét is erősíti.6

A pozitív forgatókönyv: a silver economy gazdasági hatása

A kép természetesen nem ilyen egyoldalú. Kutatások sora bizonyítja az új típusú idősödés gazdaságélénkítő hatását. A silver economy7 (az idősgazdaság, az idősödésipar) szerencsés esetben igen komoly gazdasági potenciállal rendelkező új terület: az idősek növekvő fogyasztása új piacokat, gazdasági növekedést, foglalkoztatásbővülést eredményez.

Ez az állítás igaz, a kérdés csupán a „miből”.

Az idősgazdaság valóban új keresletet hoz a piacra, ami gazdaságélénkítő, és ami még fontosabb: ez a szükséglet alapvetően szolgáltatáscentrikus, azaz munkahelyteremtő, tehát ennek a szektornak kiemelkedően nagy a foglalkoztatási potenciálja. De a fenntarthatóság szempontjából meg kell vizsgálnunk azt is, hogy ki és miből fedezi mindezt.

A kép árnyalt, hiszen az idősek növekvő fogyasztására alapozott a növekedésnek a fedezete jelentős részben a társadalmi újraelosztás rendszereiből táplálkozik. Valós –megalapozott– gazdasági növekedést az idősgazdaság az alábbi esetekben okoz:

– ha az aktív („bővített”) fogyasztási életszakasz kitolódásához a munkával töltött idő kitolódása is társul (azaz az idősek ugyan többet fogyasztanak, de termelnek is);

– ha olyan gazdasági növekedés van, ami az újraelosztási rendszereken keresztül tudja fedezni a növekvő fogyasztás forrásigényét;

– ha a bővített fogyasztás forrása az idősek felhalmozása, azaz nem a társadalmi újraelosztásból származik a többletigény fedezete;

– ha egy ország az idősgazdaságra épülő termék- és szolgáltatástömeget exportálja, azaz külföldi igénybevételre építi ezt az iparágat. Ez az EU-n belül ma is működik: a gazdagabb északi országok idősei megtakarításuk jelentős részét költik el az olcsóbb (és számukra kedvezőbb földrajzi adottságú) déli államokban.

Ez azt jelenti, hogy pl. Magyarország számára az idősgazdaság –mint a szolgáltatóipar, a turizmus új szegmense– megalapozhat némi gazdasági növekedést, de Európa egésze számára ez nem realitás.

A silver economy tehát –a fenti feltételek kielégítése nélkül– egy darabig gazdasági növekedést okoz, de ez alapvetően adósságnövelő, ha nincs meg a társadalmi fedezete. Ha az idősek gazdasági növekedéssel nem megalapozott fogyasztása külső erőforrásra (más országok termelésére vagy pénzére) épül, akkor az nem fenntartható. Nő az explicit és implicit államadósság (nyugdíjígéretek…) és tovább éleződik a generációk közötti feszültség, mélyülnek a gazdaság periodikus válságai és felgyorsul mindaz, amit a negatív forgatókönyvek leírnak.

A feladat

A demográfiai krízis megoldása, a kedvezőtlen trendek megfordítása tehát Magyarország legfontosabb sorskérdése. A megoldás első és legfontosabb feltétele: a problémát végre súlyának megfelelően kell kezelni. Ehhez először is le kell hántani a rárakódott tartalmaktól, politikai vitáktól, és komolyan kell venni. Fel kell fogni, hogy e nélkül minden más erőfeszítés értelmezhetetlen.

Jelen írás célja alapvetően –provokatív állításokkal és felvetésekkel– a közfigyelemnek a problémára irányítása, a várható veszélyek felfestése; az írás arra tesz kísérletet, hogy a problémát ne politikai szinten, hanem technokrata módon, fenntarthatósági kérdésként kezelje. Részletes program megfogalmazása –főleg egy nemzeti program „készítése”– nemcsak műfajilag nem lehet sajátja e dolgozatnak, de eredményes sem lehetne, mert egy valós hatású programnak társadalmi érés során konszenzus-technikákkal kell elkészülnie. Ezért e tanulmány csupán az (új) kezelési irányok, csomópontok felvázolására vállalkozik.

A problémakezelés kétirányú:

– egyrészt meg kell fordítani a demográfiai trendet, és fokozatosan, de a fenntartható társadalmi működés feltételeit biztosító korfát kell kialakítani (kármegelőző magatartás),

– másrészt a tudatosult probléma hatásait tompítani kell, azaz fel kell készülni mind egyéni, mind közösségi szinten a káros hatások kivédésére, tompítására (kármentő, kárkezelő magatartás).

Bár maga a „nemzeti program” –mint szóhasználat– leértékelődött, az okok összetettsége miatt itt valóban komplex, interdiszciplináris, nemzeti program kidolgozására van szükség.

A problémakezelés fő komponensei

1. A közgondolkodás és az értékrend átalakítása A demográfiai torzulás és az ebből fakadó problémák nem kezelhetők a közgondolkodás átalakítása nélkül. Ez a feladat is három részből áll.

Az első: ezt a kérdést ki kell vonni a politikai csaták színteréből, és nem szabad a jobb–bal rárakódott vitájaként kezelni. Valóban Magyarország sorskérdésről van szó, de a problémát egyes jobboldalhoz köthető körök –nem szakmai attitűddel– túldramatizálják, és kisajátítják a nemzet jövőjéért érzett aggódás jogát. Az elmúlt évek bizonyítják, hogy még az igazán jó szándékú, tisztelendő ilyen fellépések (pl. Fekete Gyula) is eredménytelenek, és az ultraradikális megnyilvánulások (pl. a Magyar Családtudományi Társaság fellépései) kifejezetten kontraproduktívak. Tehát a demográfiai bomba hatástalanítása valóban „nemzeti sorskérdés”, de ennek megoldása nem honfiúi/honleányi nemzetmentő kötelesség, hanem mindannyiunk (magyarok és európaiak) közös érdeke. A problémát tehát nem „faji”, hanem fenntarthatósági/nemzetbiztonsági kérdésként kell kezelni, és lehetőleg nem érzelmi, indulati, hanem technokrata módon, kerülve minden kirekesztést.

A második: ki kell mondani, hogy a demográfiai, technológiai és kulturális folyamatok miatt a II. világháború után kialakult (vagy ígért/vágyott) jóléti rendszerek az örökölt formában és örökölt szokásokkal nem tarthatók fenn.

Ez egy fájdalmas felismerés, de összességében még mindig kisebb kockázatot jelent a kimondása és tudatosítása, mint az a taktika, amelyik bagatellizálni akarja a problémát, átmenetinek tekinti, és azt állítja, hogy „megszorítások” nélkül –tisztán gazdasági növekedéssel– kezelni lehet a kérdést. Az alapfolyamatok mutatják, hogy ez nem lehetséges. Ez sajnos szerzett jogok felülvizsgálatát is követeli, ami mindig politikai feszültségek forrása. A jobboldal számára kisebb problémát jelent, a baloldal számára nehezebben fogadható el, hogy a jogbővítés, a status quo megőrzése helyett az igazságosság, a szolidaritás érvényesítése a valós feladat a megváltozó körülmények között.

Az első lépés tehát a helyzettel való szembenézés, a mindennapok szintjén is végbemenő tudatosítás. Hogy ez a folyamat mennyire –és mennyire globálisan– hiányzik, elég az Európán végigsöprő kormányválságokra utalni: a görög, az olasz és a román kormány bukásának fő oka ez. A gazdasági válságok magproblémája tudniillik nem a bankok galádsága, a hitelbuborék, hanem a demográfiai trendek mellett az állami költségvetéseket felborító jóléti rendszerek –és egyáltalán: egy megszokott, de eddig hitelből finanszírozott életszínvonal– finanszírozhatatlansága.

A társadalmak (az „emberek”) struccpolitikájának, a belátáshiánynak iskolapéldája a 2010. őszi francia események. A nyugdíjkorhatárnak a jelenlegi 60-ról fokozatosan 62-re emelése –ráadásul 8 évre elhúzottan– hihetetlen társadalmi ellenállásba ütközött. Érdemes egy pillantást vetni a mellékelt ábrára. A 60 éves nyugdíjkorhatárt 1983-ban Francois Mitterrand néhai szocialista köztársasági elnök vezette be egyik első intézkedéseként, az akkori 65 éves korhatár leszállításával. Tette ezt annak ellenére, hogy az előző tizenkét évben két és fél évvel nőtt a születéskor várható élettartam. Ezt a baloldal azóta érinthetetlen szociális vívmánynak tekintette, és ehhez mostanáig a jobboldal sem mert hozzányúlni. Most úgy határozták el a 24 (azaz huszonnégy) éve változatlan korhatár kétéves emelését, hogy közben hat és fél évvel nőtt a születéskor várható átlagos élettartam. Skandalum. És ne feledjük: a mai 62 évesek már nem a sarokban, otthonkában kötögető kedves nénikék, hanem teljes életet élő hölgyek. De ez –mint tudjuk–reggelente már nemcsak egyre több időbe kerül, hanem egyre drágább is. Ráadásul a kozmetikai, a divat- és plasztikai ipar az utóbbi években rájött arra is, hogy balgaság lenne lemondani a populáció feléről csak azért, mert férfi. Tehát a megnövekedett élettartamhoz –és az ezzel együtt növekvő nyugdíjból fedezett évekhez– a kulturális váltás miatt fokozott fogyasztási igény is társul. Ez jó, és ez lehet a gazdaság motorja is, de azzal az illúzióval végképp le kell számolni, hogy mindez –kizárólag vagy meghatározó módon– az állami újraelosztási rendszereken keresztül finanszírozható.

Értékrend-váltás, a technológiai fejlődésen alapuló fejlődés helyett a „humán fejlődésen” alapuló fejlődési pályára állás.

Nem elég a problémák beazonosítása, problémaként való elfogadása. Az adaptivitáshoz az értékrend mélyebb átalakítására is szükség van. Fel kell ismerni, el kell fogadni, megélt tudássá kell tenni, hogy a közjó –a bruttó felszabadított nemzeti endorfintömeg (BFNE)– egy szociális létminimum felett alapvetően a közösség koherenciáján és a közösségi szolgáltatások minőségén, ezek elérhetőségének teljeskörűségén, illetve a közbizalom szintjén, valamint az élet kiszámíthatóságán múlik. Ennek természetesen előfeltétele a gazdaság –a kor technológiai fejlettségéhez mért– megfelelő teljesítménye, de a tisztán egyéni hasznokra maximalizált, technológiai és gazdasági növekedésre alapozott rendszerek nem jelentenek előremenekülést, mert ez közép- és hosszú távon szociális és ökológiai okok miatt fenntarthatatlan. Versenyképességre optimalizált fejlődés a globalizált piacon csak a szociális terhek lefaragásával lehetséges, ezért a gazdasági növekedésre optimalizált fejlődés folyamatos feszültségek forrása a szociális biztonság gyengülése miatt.

Egy új egyensúlyban a közjó (BFNE) maximalizálásra kell optimalizálni, ami nem jelent növekedésellenességet, de a növekedés nem öncél, hanem a közszolgáltatások és a szociális biztonság forrása. Azt is tisztán kell látni, hogy társadalmi koherencia nélkül –értve ezt kisközösségi és nemzeti szinten is– nincs jövő. Ugyanakkor a társadalmi koherenciának a közös jövőkép mellett a szolidaritáson, az egyenlőtlenségek csökkentésén, a közös biztonságon és a magas közbizalmon kell alapulnia, és nem historizáláson vagy nacionalizmuson.

A dolog kulcsa tehát az értékváltás, amely az egyéni érdekek mellé felzárkóztatja a közösségi értékeket, a szolidaritást is. Mindez ugyanakkor –mint azt a létező szocializmus kudarcánál láttuk– csak az egyének ösztönzésének, versenyen keresztüli motiváltságának megőrzése mellett lehet tartósan működőképes: az osztogató-gondoskodó jóléti totális állam helyett –amely hiába teremti meg az egyenlőséget, ha kiöli az egyének motiváltságát, aktivitását, és szétveri a kisközösségeket– a szubszidiaritás elvén szerveződő, esélyteremtő és felzárkóztató állam kialakítása lehet a reális cél.

Az általam csupán didaktikus, szimbolikus célból használt és BFNE-nek nevezett mutató, ami a kizárólagos gazdasági növekedés helyett a közjóra való optimalizálást jelenti, korántsem fikció és korántsem új gondolat. A buddhista filozófiára épülő Bhutánban Dzsigme Keszar Namgjel Vangcsuk király már 1972-ben bevezette a Bruttó Nemzeti Boldogság mutatót (bruttó nemzeti boldogság – Gross national happiness, GNH).8

Európában az OECD-ben az 1990-es évek elején kezdtek el foglalkozni a kérdéssel, és kifejlesztették a Human Development Indexet.9 2010 novemberében jelent meg az első összefoglaló jelentés, aminek 2011-es frissítése – Human Development Report 2011 – az alábbi három dimenziót méri:

– Várható élettartam (a születéskor várható élettartam, mint a lakosság egészségének és élettartamának indexe).

– A tudás és az oktatás, (a felnőtt írástudók aránya –kétharmad súllyal– és a kombinált alap-, közép- és felsőfokú bruttó beiskolázási arány egyharmad súllyal).

– Az életszínvonal, mint az egy főre jutó bruttó hazai termék természetes logaritmusa vásárlóerő-paritáson számolva.

Ezek a mutatók nélkülözik a szubjektív elemeket („boldogság”), de az esélyegyenlőség és életminőség szempontjából fontos olyan mutatókat tartalmaznak, amelyek a „közjó” alapjának tekinthetők.

A történet ma már korántsem az utópistákról, vagy olyan „elvarázsolt” államokról szól, mint Bhután. 2008 februárjában a francia köztársasági elnök, Nicolas Sarkozy elégedetlenségét fejezte ki a gazdaságra és a társadalomra vonatkozó statisztikai tájékoztatással, és felkérte Joseph Stiglitzet, Amartya Sent és Jean-Paul Fitoussit, hogy alakítsák meg a gazdasági teljesítmény és a társadalmi haladás mérésével foglalkozó bizottságot (CMEPSP). A bizottság célja, hogy meghatározza a GDP-nek, mint a gazdasági teljesítmény és a társadalmi haladás mutatójának a korlátait, beleértve a GDP mérésével kapcsolatos problémákat; áttekintsék, hogy milyen további információkra lehet szükség a társadalmi haladást jobban jellemző indikátorok kialakításához; értékeléseket végezzenek az alternatív mérési módszerekről, és megvitassák, hogy milyen módon lehet megfelelően ismertetni a statisztikai információkat. A jelentés kulcsfontosságú üzenete, hogy a megfelelő értékelő rendszer kialakításához a gazdasági termelésről a lakosság jólétére kell helyezni a hangsúlyt, és ezt a fenntarthatóság tükrében kell vizsgálni.10

A gondolat terjed, és az elképzelések szerint a „Boldogság-index” mérné a brit jóléti rendszer teljesítményét is.11

2. A gyermekvállalási kedv növelése, a reprodukciós ráta emelése Ha nem növekszik a születések száma, a reprodukciós ráta, akkor hiába a megértés, az értékrendváltás, közép- és hosszú távon sincs remény a demográfiai helyzet kezelésére. Ezért ennek kell alárendelni számos intézkedést a gyermeknevelési támogatásoktól az adórendszer átalakításán keresztül a nagycsaládokat támogató lakásvásárlási, lakhatási konstrukciókig. Politikai hovatartozástól függetlenül, mindkét oldal számára egyformán kiemelt prioritássá kell tenni a közpolitikákban a gyermekvállalás, gyermeknevelés támogatását. Az eszközök zömmel ismertek: gyermeknevelési támogatás, gyermekek utáni adókedvezmény, a gyermeknevelés jogviszonyszerző tevékenységként való elismerése, munkaidő-kedvezmény, gyermekjóléti/gyermekfelügyeleti intézmények, kisközösségek, munkahelyek gyermekfelügyeleti munkájának támogatása, gyermekszámhoz kötött lakástámogatási rendszer stb. Nagyobb társadalmi megértés mellett, aktívabban kell élni ezekkel az eszközökkel.

Bizonyos közös alapelvek meghatározása elengedhetetlen. A támogatáspolitika nem lehet kirekesztő, kizárólag vagy elsődlegesen egyes társadalmi csoportokat támogató. A kérdést nem lehet elsődlegesen adókedvezménnyel kezelni.12 A különböző támogatástípusok (alanyi támogatás a rászorultaknak és adókedvezmény, fogyasztási kedvezmény + közösségi szolgáltatások) olyan arányát kell megtalálni, amely nem konzerválja a mélyszegénységet az alsóbb jövedelmi osztályokban a gyermekvállalás miatt, de ösztönöz az egyéni áldozatokra a magasabb jövedelmi kategóriákban a bónuszok miatt.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy a gyermekvállalás elsősorban nem pénzkérdés. Ennek legkézzelfoghatóbb bizonyítéka, hogy a gyermekszám nem arányos a család egy főre jutó jövedelmével, jövedelemmel, illetve a fordított arányosság áll közelebb az igazsághoz. Magyarországon a gyermekes családok támogatása évtizedek óta sokkal nagyobb arányú és főleg hosszabb ideig tartó, mint másutt, ennek ellenére nálunk az egyik legalacsonyabb a termékenységi ráta. A támogatási rendszerek kiterjesztése akkor eredményes, ha egy komplex program részeként jelennek meg, amely a gyermekek –családon belüli vagy intézményi– gondozási lehetőségektől a lakhatás feltételiek gyermekszámhoz – és együtt élő idősek számához– között többlettámogatási elemein keresztül a közgondolkodás átalakításáig terjed. Ez utóbbi kiemeltem fontos, mert a személyes és a közösségi pozitív jövőképbe vetett hit erősségének, a társadalmi közérzetnek stb. a tapasztalatok szerint meghatározó jelentősége van.

3. Az adaptív folyamatok támogatása, a globális és egyéni idősödés-management támogatása A biológia törvényszerűségei miatt a korfa normalizálása egy lépcsőben, rövid távon lehetetlen.13 Ezért a helyzet megoldásának egyenrangúan fontos része nemcsak a demográfiai tendenciák megfordítása, hanem az is, hogy meg kell tanulnunk együtt élni az idősödés hatásaival. Ez többszintű feladatot jelent: magának a társadalomnak fel kell készülnie, de az egyéneket is fel kell készítenie. Ennek szegmensei:

– a köz- és magánfelelősség újraértelmezése,

– a közellátási-elosztási rendszerek reformja,

– az egyéni és kisközösségi stratégiák támogatása. A probléma elfogadása egy kulturális és értékrendváltást igényel, ami a köz- és magánfelelősség újraértelmezésén alapul. Az „én rendesen fizettem az adókat és járulékokat, az állam pedig tartson el engem” mentalitás érthető, de gazdasági-társadalmi fedezet nélküli. És előbb-utóbb rá fogunk jönni, hogy e fedezethiány legfőbb oka a „generációhiány” (így 60 felé reális az önkritikus felvetés: teccettünk volna több gyereket csinálni…) A reális jövőképben egy „új egyensúlyt” kell kialakítani, ami a szociális biztonságot állami juttatások helyett egy többszintű rendszernek tételezi.

Ennek a többszintű rendszernek a két egyenrangúan fontos eleme:

– az állami újraelosztás rendszerei (ellátórendszerek, állami, társadalombiztosítási nyugdíj, központi szociálpolitika, családtámogatások, intézmény-fenntartási tevékenység) és

– az öngondoskodás. Az állami felelősség természetesen a későbbiekben sem úszható meg. Ez sajnos alapvetően nem az ellátások szinten tartásának kényszerét, hanem elsődlegesen „a nagy ellátórendszerek” reformját jelenti: a megváltozott technológiai-gazdasági környezethez kell igazítani ezeket a rendszereket. E dolgozat nem tárgyalhatja az egyes szakpolitikai részleteket, csupán az általános alapelveket foglalja össze (az egészségügyben pedig lennének részletes javaslataim…). A jóléti rendszerek tekintetében a két fő, tartós alapelv: az igazságosság és a fenntarthatóság. Tisztán kell látni azt is, hogy a közforrások csak akkor lehetnek hatékonyak, ha a magánforrásokat, erőfeszítéseket szinergista módon mobilizálják, és a közforrások felhasználásánál az egyének költségérzékenységére is építenek.14 Az egészségügyben például bizonyosan nőni fog az egyén felelősségére, együttműködési kötelezettségére épített megoldások (pl. compliance szolgáltatások) szerepe.

Az államnak nehéz, de megúszhatatlan felelőssége van a szociális egyenlőtlenségek csökkentése területén. Ezt nemcsak a szociális érzékenység udvariassága mondatja, hanem annak a felismerése, hogy ez a társadalmi koherencia, és ebből fakadóan a társadalmi béke előfeltétele. E dolgozat a demográfiai kérdések között elegánsan megkerüli a roma kérdést. Ennek alapvető oka az, hogy a szerző vélekedése szerint ezt a kérdést alapvetően nem etnikai kérdésként, hanem szegregációs, felzárkózatási kérdésként kell kezelni, aminek az alapja a tömeges és enkláve szerűen működő mélyszegénység megakadályozása/felszámolása.

Azt is alapelvként kell leszögezni, hogy kerülni kell minden olyan megoldást, amely halasztott kiadást jelent, azaz a későbbi hiány terhére konszolidálja a jelent. A jövő még kockázatosabb, ezért minden olyan lépés, amely későbbre halasztja a fizetést, rontja a gazdaság és a szociális biztonság esélyét (lásd még: a magánnyugdíj-pénztár vagy a diákhitel kérdése, és az ún. PPP-, azaz Public-Private Partnership beruházások 2010 előtti és utáni megítélése).

A technológiai fejlődés szerencsére nemcsak költségnövelő tényező, hanem problémamegoldó is: az ápolás, az egészségügyi és szociális ellátás, illetve felügyelet területén pl. az informatika, a telemedicina, a távfelügyeleti és a környezetükkel autonóm módon együttműködő, életvitelt segítő (Ambient Assisted Living, AAL) rendszerek érdemben – és elterjedésük esetén költségtakarékosan – tudnak életminőséget javítani, miközben élőmunkát pótolnak.xv

Mindez végül is a felelősségi irány megfordulását vetíti előre. Nem az alanyi juttatások kiterjesztésének kora következik, hanem a szubszidiaritás valós gyakorlattá válásának időszaka, akár (fel- és) elismerik ezt a hatalmat aktuálisan gyakorlók, akár nem. Az állam felelőssége –reálisan és megúszhatatlanul– a közszolgáltatások működtetésén túl az egyének szintjén ott kezdődik, ahol az ő öngondoskodási lehetőségük véget ért. A reális közmegjegyzés, a fenntartható szociális rendszer alapvetően a szubszidiaritás alapelvén állhat, a szolidaritási elv és gyakorlat megőrzése mellett.

Ezért az államok alapvető érdeke és feladata az öngondoskodási rendszerek támogatása, ösztönzése. Ha a társadalmak lemondanak a legfontosabb erejükről, a tagjaik öngondoskodási képességéről, akkor ez a potenciál az állami rendszereken keresztül csak igen magas költséggel, nagy társadalmi teherrel és (főleg) tökéletlenül kompenzálható.

Az öngondoskodásnak az alábbi szintjei, elemei vannak:

– szervezett előtakarékosság (önkéntes és forprofit szervezetek, pénztárak, biztosítások, támogatott egyéni előtakarékosság),

– egyéni előtakarékosság és vagyonfelhalmozás,

– a kisközösségek, a család önellátó segítsége (pénzügyi, és „szolgáltatási” értelemben egyaránt). A szervezett öngondoskodás tehát fontos, de tisztán kell látnunk azt is, hogy az öngondoskodás nem egyszerűsíthető előtakarékosságra, pénzügyi konstrukciókra, azaz nem lehet pénzen megváltani a jövőt. Ezért az előtakarékosság mellett szükség van a kisközösségek (elsődlegesen: családok) tevékenységalapú öngondoskodásának támogatására, illetve szolgáltatáscserén alapuló csoportok megteremtésére, megerősítésére is. Felborult demográfiai viszonyok mellett a probléma nem kezelhető, mert a tevékenységalapú öngondoskodás adekvát terepe elsődlegesen a család,16 másodlagosan a karitász.

Az egyéni életstratégiákat ennek megfelelően, egyre inkább a leírtak tudatában kell megtervezni. A közösséget (államot, társadalmat) csak végső „biztosítéknak” kell tekinteni, és a szubszidiaritás elvén a személyre szabott öngondoskodást kell előtérbe helyezni. Ezért az idősödésre való felkészülést (vö. egyéni idősödés-management17) már az iskolában el kell kezdeni, és a fiatal-középkor aktív részévé kell tenni. Ennek lényeges eleme a mobilitáskényszer és a változásnak, mint alapkörnyezetnek a felismertetése. Ebben fontos eszköz az életfogytig tanulás evidenciaként kezelése és az idősek képzése és átképzése.

4. A hiányzó munkaképes korosztály pótlása (a munkaképesség fogalmi átalakítása, a munkában töltött évek kitolása, valamint aktív és tudatos, a nemzeti koherenciát nem felborító migrációpolitika) A demográfiai folyamatok –a biológiai törvényszerűségek miatt– csak hosszabb távon tudják korrigálni az eltartottsági rátát a munkaképes korosztály arányának javításával. Az ország fenntartható működéséhez „addig is” szükség van a hiányzó munkaerő pótlására.

Ennek két lehetséges módja:

– A munkaképesség fogalmi átalakítása, a foglalkoztatás kibővítése.

– A munkaerő pótlása. A foglalkoztatás kibővítése, a munkaképesség fogalmi átalakítása megkezdődött. Magyarország e tekintetben komoly tartalékokkal rendelkezik. Bár a nyugdíjkorhatár nem –kirívóan– alacsony, igen magas a korhatár alatt nyugdíj jellegű ellátásban részesülők száma, magas a rokkantak száma, nem megfelelő a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatási lehetősége, viszont alacsony a nyugdíjas korúak (legális) munkavégzése.

Az új kormány ezeken a területeken radikális, de a speciális élethelyzeteket nem kezelő (fő irányaiban szükséges és ezért helyeselhető, de megoldásaiban elítélendő) változásokba kezdett. Ezeket az elveket kell reális és humánus technikákkal életszerűvé tenni, és emelni kell az igen alacsony foglalkoztatottsági rátát. Ehhez –akár a gyermekesek, akár az megváltozott munkaképességűek és az idősek munkaerőpiacra vezetése érdekében– szükség van a távmunka, a rugalmas munkaidő és a részmunkaidős megoldások kiterjesztésére. Mindennek persze a feltétele a munkaerő-piaci kereslet, mert munkahelyek nélkül nem lehet az embereket visszavezetni a munkaerőpiacra. Már rövid távon az egyik legfontosabb társadalmi feladat a nyugdíjkorhatár fokozatos emelése. Ennek persze előfeltétele a munkahelyteremtés, amit az idősek növekvő fogyasztása is támogathat. Ugyanakkor a kitolódó nyugdíjkorhatár egyre inkább azt a háromsávos modellt támogatja, amelyben egy (a mai nyugdíjkorhatárhoz hasonló életkorig) „kötelező” a munkavégzés (pontosabban nincs jogosultság öregségi ellátásra), és van egy sáv, ahol a munkavégzés és a nyugdíj melletti munkavégzés mind adó, mind foglalkoztatási szempontból is összefolyik, értelemszerűen adóztatva a nyugdíjakat. És a harmadik sáv az, ahol a meghatározó jövedelem forrása már a nyugdíj, illetve az öngondoskodási rendszerek. Ez a harmadik sáv bizonyosan valahol 70 év felett lesz, de itt meg kell teremteni az egyéni döntés és mérlegelés lehetőségét.

A másik lehetőség a hiányzó munkaerő külső pótlása, a munkaerőimport. Elvben ebben is két lehetőség van: a vendégmunkások és a migráció. A vendégmunkás (elvben) az ideális megoldás: szorgosan dolgozik, nem követel, nem akar etnikai, vallási jogokat, és ha öreg vagy beteg lesz, hazamegy, törődjön vele tovább az az ország, ahol nem dolgozott, nem adózott. Ez a modell alapvetően a gazdag országokban működik, Magyarország sajnos nem az. A migráció politikailag forró krumpli, de a probléma megkerülése nem állítja meg a folyamatot.17 Ezért a migrációs folyamatokkal szembe kell nézni, és lehetőség szerint úgy kanalizálni, hogy ez ne segítse enklávék és etnikai konfliktusok kialakulását.

Ezért a közeljövőben elkerülhetetlen egy középtávú migrációs politika kialakítása. A migrációpolitika megítélése, kialakítása más jellegű tudást igényel, így ez a tanulmány –a terület fontosságának hangsúlyozása mellett– csupán annyit jegyez meg, hogy

– a rövid távú demográfiai és munkaerő-egyensúly enélkül nem javítható,

– a migrációs folyamatok spontán is végbemennek, így szerencsésebb, ha ezek nem véletlenszerűen, hanem a nemzeti érdekeknek megfelelően, tudatosan tervezetten történnek,

– a közép- és hosszú távú hatások miatt fontos a nemzeti koherencia szempontjainak szem előtt tartása.

5. Medikális-biológiai eszközök: a termékenység elősegítésének kiemelt támogatása a kutatásokban és az orvosi eljárásokban.

Az Orbán-kormány számos társadalompolitikai eszközzel (elsősorban az adórendszer és a kommunikáció formálásával) törekszik a demográfiai folyamatok megfordítására. Ez dicsérendő, de a kormány a pénzügyi, társadalmi, intézményi eszközök fontossága mellett alulbecsüli a biomedikális eszközök, a reprodukciós medicina lehetőségeit.

A reprodukciós medicina az egészséges utódlással foglalkozó tudományterület. Célja kettős:

– a születendő gyermekek számának növelése (olyan párok, nők hozzásegítése a gyermekvállaláshoz, akiknek erre előtte nem volt lehetősége),

– a születendő gyermekek egészségének garantálása, azaz a károsodással született gyermekek számának csökkentése.

A reprodukciós medicina jelentőségét az alábbi tények emelik ki:

– a gyermekvállalás az utóbbi tíz évben egyre idősebb korra tolódott ki, emiatt általában nő a meddő párok aránya, mert az életkor előrehaladtával csökken a termékenység,

– az anya életkorával nő a veszélyeztetett terhességek, a sérült gyermekek száma,

– magas a koraszülések aránya. A születési szám növeléséhez nem elég a gyermekvállalási kedv: képesség is kell hozzá. Magyarországon alulbecsülik a meddőség szerepét a társadalmi reprodukcióban. Ebben szerepet játszik, hogy a meddőség hagyományosan stigmatizáló társadalmi megítélése miatt a meddőségek jelentős része ma rejtett meddőség. A szakemberek véleménye szerint az az állítás tűnik mértékadónak, amely szerint a reprodukciós korban levő párok 20%-a valamilyen termékenységi problémával küzd, a 35 és 45 év közötti párok esetében ez az arány már 25% feletti. Elfogadva azt a feltételezést, hogy a meddőség a gyermeket vállalni kívánókat és a gyermeket nem akarókat azonos arányban sújtja, a 95000-es évi születésszámot figyelembe véve a meddőség elvben évi 19000 (azaz: tizenkilencezer) gyermek meg nem születéséért „felelős”. Tudnunk kell, hogy a női meddőségek a korszerű technológiák alkalmazásával közel 50%-ban kezelhetők, a férfi terméketlenség az esetek 80%-ában kezelhető. A korszerű kezelések adta lehetőségek azt jelentik, hogy a meddőség miatt meg nem született évi 19000 gyermekből ma már a reprodukciós medicina korszerű eszközei képesek lennének évi 12-13000 gyermek megszületését lehetővé tenni.

Ma ez a lehetőség nincs megfelelően kihasználva. A mesterséges megtermékenyítés (IVF – in vitro fertilizáció) és az egyéb meddőségi kezelések évente ma még csak 2000–2500 gyermek születéséhez járulnak hozzá. Ezért –beleszámítva a terápia elutasításának lehetőségét is– a területben rejlő elvi potenciál ismeretében óvatos becslések szerint is 6–8000-rel lehetne évente növelni a születendő gyermekek számát.

Ezért meg kell hirdetni az „Egészséges és Tudatos Utódlás Programját” amely egyaránt szolgálja a születések számának növelését és a születendő gyermekek egészségi kockázatának csökkentését, ideértve a koraszülés megelőzését is.

Összegzés

Egy XXI. századi apokrif szerint: „50 vagy 100 év múlva a közepesen jómódú vietnami, laoszi, japán vagy kínai turisták úgy fognak Európába járni turistáskodni, mint ahogy mi járunk ma Egyiptomba vagy Tunéziába. Szegény, kicsit koszos és elmaradott országok, és bár kicsit bizonytalan a közbiztonság és a higiénia – de olcsók, ráadásul híres a történelmük, és milyen gyönyörű romjaik vannak.”

Annak, hogy ez ne így legyen, előfeltétele a negatív demográfiai trendek megfordítása. Ennek kell minden egyéb közpolitikai célt, intézkedést alárendelni, mert különben nem csupán a hagyományos európai értékrend és modell, a XX. század szociális vívmányai kerülnek veszélybe, de a társadalom alapműködése, a régió békéje is veszélybe kerül.

Európa az elmúlt évtizedek legmélyebb és legátfogóbb válságát éli át, és óriási hiba ezt pénzügyi válságként kezelni, a profithajhász bankok és szekértolóik, nemzetközi összeesküvések nyakába varrni. A válság mögött a „szinten tartó/bővített” túlfogyasztás áll, ami állami szinten a jóléti rendszerek finanszírozhatatlanságában jelentkezik. Ez –a válságokon keresztül, de anélkül is– durva szociális és politikai feszültségeket okoz, és mindennek a legvégső oka az „emberfedezet” hiánya, a demográfiai torzulás.

Ahhoz, hogy a helyzet középtávon normalizálódjon, és az addig eltelő idő is komoly károsodások nélkül legyen túlélhető, a probléma tudatosodása után egy olyan komplex programra van szükség, amelynek fő elemei a következők:

– A gyermekvállalási kedv növelése, a reprodukciós ráta emelése.

– Szemléletváltás, az adaptív folyamatok támogatása, a globális és egyéni idősödés-management támogatása.

– A hiányzó munkaképes korosztály pótlása (a munkaképesség fogalmi átalakítása, a munkában töltött évek felső korhatárának jelentős kitolása, valamint aktív és tudatos, a nemzeti koherenciát nem felborító migrációpolitika).

– Medikális-biológiai eszközök: a termékenység elősegítésének kiemelt támogatása a kutatásokban és az orvosi eljárásokban.

Mindennek feltétele, hogy a társadalom megértse, mi több, elfogadja, hogy:

– összhangba kell hozni a jóléti rendszerekkel kapcsolatos elvárásokat, és az ezért vállalt egyéni és közösségi áldozatokat.

A gazdasági fedezet nélküli elvárások és ígéretek nem hoznak sem társadalmi békét, sem fejlődést. A jövőben ezért a gazdasági fejődés és a közösségi fejlődés (kisközösségek működése, közszolgáltatások működése, hozzáférése) új egyensúlyát kell megtalálni. Gazdasági növekedés/teljesítmény nélkül nincs fenntarthatóság, mert (kis túlzással, és a végeredmény szempontjából) mindegy, hogy milyen nyugdíjrendszer van egy országban (állami vagy magán, járulék- vagy várományfedezetű) a lényeg az, hogy a jövőnek van-e gazdasági fedezete. A gazdaságfedezet alapja pedig az „emberfedezet”, azaz a demográfiai egyensúly. Ha ez megvan, akkor működhet az állami gondoskodás, és lehet hatékony az előtakarékosság is. Ha meg nincs gazdasági fedezet, nem működik a gazdaság, akkor mindegy, hogy az állam képtelen teljesíteni a kötelezettségeit, vagy az előtakarékosság váromány-fedezete füstölt, inflálódott el.

Mára már az is nyilvánvaló, hogy a kizárólag gazdasági növekedésre optimalizált társadalmi rezsim olyan közösségi károkat okoz a szociális rendszerek, a közszolgáltatások leépítésével, ami kizárja a tényleges és tartós gazdasági növekedést.19

A demográfiai folyamatok megfordítása –és a jóléti rendszerek adaptálása a kialakult helyzethez–valóban sorskérdés. A fenntartható fejlődés ma már felértékelődő érték, de ez korántsem környezeti kérdés, legalábbis Európában bizonyosan nem. Számunkra a demográfiai és technológiai trendek mellett a jóléti rendszerek átalakításának kihívása a fenntarthatóság igazi kérdése, amihez a fent leírt értékrend változásra van szükség. Ennek alapja a problémák tudatosításán alapuló közmegegyezés, és ez teheti –ha nem is sikeressé, de– elfogadottá az intézményrendszer szükségszerű átalakítását és a szerzett jogok felülvizsgálatát. Mindez bizonyosan nem megy konfliktusok nélkül. De az értelmes kormányzás inkább vállalja a társadalmi érés és megértés folyamata kapcsán rendszeresen jelentkező kisebb konfliktusokat, mint a megszorítások szükségességének tagadásából fakadó robbanásveszélyt.

Ehhez a szubszidiaritás elvén szerveződő, esélyteremtő és felzárkóztató állam kialakítására van szükség, amelynek fontos eleme az öngondoskodás. Az öngondoskodás ugyanakkor nem egyszerűsíthető pénzügyi előtakarékosságra: kisközösségekre, szolidaritásra és személyes közreműködésre van szükség a fenntartható modellhez. A nemzettudat erősítése fontos eleme a jövőképnek, de az a nemzet, amelyikben a nemzet nem hasonló identitású kisközösségekből, hanem kizárólag alattvalókból építkezik, bizonyosan sérülékeny, mert az állam sokkal drágábban, rosszabb hatásfokkal tudja pótolni a primer közösségek öngondoskodási, önellátási funkcióit.

Ehhez az értékrendváltáshoz, új gondolkodáshoz nem könnyű eljutni, de reménykedjünk abban, hogy még a súlyos, visszafordíthatatlan károsodások előtt sikerül. Ennek első lépcsője, hogy felismerjük, hogy a XXI. század egyik legfontosabb értéke az önkorlátozás.

 FELHASZNÁLT/AJÁNLOTT IRODALOM

H. Bruck–B. Dworschak: Ageing and Work in Europe – Strategies at company level and public policies in selected European countries, The „Demographic Change: Public Relations and Marketing Strategy” project, Stuttgart (2006).

Cseres-Gergely Zsombor: Active ageing strategies to strengthen social inclusion – a peer review comment paper: http://www.peer-review-social-inclusion.net/peerreviews/2007/active-ageing-strategies-to-strengthen-social-inclusion (2007):

Európa konzultációt kezdeményez az idősek önállóbb életvitelét szolgáló IKT-megoldásokról http://einclusion.hu/2010-06-03/europa-konzultcit-kezdemnyez-az-idosek-nllbb-letvitelt-szolglikt-megoldsokrl/ (2010).

Fekete Gyula: Véreim, magyar kannibálok! Vádirat a jövő megrablásáról.  http://nepesedes.hu/drupal/node/67.

Kopp Mária (szerkesztő): Magyar lelkiállapot, 2008. Esélyerősítés és életminőség a mai magyar társadalomban (2008) Semmelweis kiadó, Budapest.

Kopp Mária, Skrabski Árpád (2006): A támogató család, mint a pozitív életminőség alapja. In: Kopp M., Kovács M. (szerk.) (2006) A magyar népesség életminősége az ezredfordulón, Semmelweis kiadó, Budapest, 220–232. old.

Kopp Mária, Skrabski Árpád (2006): Gyermekvállalás és életminőség. In: Kopp M., Kovács M. (szerk.) (2006). A magyar népesség életminősége az ezredfordulón, Semmelweis Kiadó, Budapest, 253–262. old.

Kopp Mária: A család boldogságunk alapja. http://csaladhalo.hu/cikk/boldogsag/kopp-maria-csaladboldogsagunk-alapja

Koskinen, S., Joutsenniemi, K., Martelin, T., Martikainen, P.: Mortality differences according to living arrangements International Journal of Epidemiology 2007; 36: 1255–1264.

Hablicsek L.: Current and future demographic developments. In: Gál, R. I., Ichiro, I, and Széman, Zs. (2008, eds.): Assessing intergenerational equity: an interdisciplinary study of aging and pension reform in Hungary. Budapest, Akadémiai (2008):

Hablicsek László–Tóth Pál Péter: Népesedés és Népességpolitika-tanulmányok: A nemzetközi vándorlás szerepe a magyarországi népességszám megőrzésében 1999–2050 között. In: Demográfia, 43. évf. 1. sz. (2000).

Holt-Lunstad, J., Smith TB., Layton JB.: Social relationships and mortality risk: a meta analytic review, PLOS Medicine, 7,7,1-19, www.plosmedicine.org (2010).

Orbán G.–Palotai D.: Kihívások előtt a magyar nyugdíjrendszer. MNB-tanulmányok 55. (2006):

Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság, nyugdíjelemzési és statisztikai főosztály: „Nyugdíjazási életkorok az 1997–2002 közötti öregségi és öregségi jellegű nyugdíjazásoknál”, Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság, Budapest (2004).

KSH-évkönyvek és időszakos kiadványok (www.ksh.hu)

Németh György: Hogyan nézne ki az ideális nyugdíjrendszer http://netpolgar.network.hu/blog/netpolgar_avagy_digitalis_irastudo_klub_hirei/hogyan-nezne-ki-az-idealis-nyugdijrendszernemeth-gyorgy-irasa

Results of the second nationwide 2010 survey on gross national happiness http://www.grossnationalhappiness.com/

Scharle Ágota: A tényekre alapuló szakpolitika működése egy foglalkoztatást ösztönző program példáján. In: Munkaerő-piaci Tükör, 2007, MTA KTI, Budapest (2007).

Schirrmacher, Frank: A Matuzsálem-összeesküvés (Scolar kiadó, Budapest. ISBN: 978-963-953-485-8)

Simonovits András: Keresetbevallás, megtakarítás és öregségi nyugdíj: egy minimális modellcsalád. MTA, Közgazdaságtudományi Intézet, Budapest, http://econ.core.hu/file/download//simonovits.pdf (2007).

JEGYZET

1 A teljes termékenységi arányszám (TFR, Total Fertility Rate) a szülőképes korú (15–49 éves) nőkre számított hipotetikus gyermekszám. Ennyi gyermeket szülne egy nő az élete folyamán, ha az adott évi gyakoriság egész élete folyamán állandósulna. (http://hu.wikipedia.org/wiki/Teljes_term%C3%A9kenys%C3 %A9gi_ar%C3%A1nysz%C3%A1m).

2WHO HFA adatbázis alapján, 2011. januári adatai állapot szerint.

3 http://portal.ksh.hu/pls/ksh/docs/hun/xftp/gyor/nep/nep21110.pdf

4 KSK demográfiai évkönyv és népszámlálási adatok az ESKI kigyűjtése alapján.

5 A nyugdíjrendszer feszültségei (csökkenő járulékfizetők, növekvő kifizetések az idősödés miatt) ismertek és jól kalkulálhatók. A kiadásnövekedés itt folyamatos, de lassú. Az egészségügyben ugyanezek a problémák ugyanúgy megvannak, de ennél lényegesen nagyobb (nagyságrenddel nagyobb!) költségnövekedést okoz a technológiai fejlődés.

6 Hajlamosak vagyunk elfejteni, hogy a jóléti rendszerek és a demokrácia felvirágzásának századában (XX. század) voltak a legnagyobb etnikai és ideológiai alapú népirtások, és nemcsak a II. világháború kapcsán. Európában a század utolsó évtizedében is nacionalizmusra alapozott tömeges népirtással járó helyi háborúk voltak.

7 Bővebben: http://www.silvereconomy-europe.org/

8 http://www.grossnationalhappiness.com/

9 http://en.wikipedia.org/wiki/Human_Development_Index

10 Report by the Commission on the Measurement of Economic Performance and Social Progress (Joseph E. STIGLITZ, Amartya SEN, Jean-Paul FITOUSSI) www.stiglitz-sen-fitoussi.fr (A Stiglitzjelentés néven ismert dokumentum)

11  http://kitekinto.hu/europa/2010/11/29/boldogsagindex_merne_a_brit_joleti_rendszer_teljesitmenyet/

12 Ne feledjük: ha az alacsonyabb jövedelmű rétegek gyermekszülési hajlandósága régen is alacsony lett volna a kormányzati intézkedések miatt, valószínűleg nem születnek meg azoknak a szülei, akik ma a társadalmi mobilitást kizáró születésszámnövekedésen dolgoznak.

13 Ha 3 anya 9 hónap alatt szült meg 4 gyereket, akkor hány anya tud megszülni 4 hónap alatt 12 gyereket?

14 Ez a „vizitdíj”, „tandíj”, „önrész” kifejezések kulturált öncenzúrázó megkerülése.

15 Lásd pl. http://evitaplatform.hu, http://aal-europe.eu

16 Kopp Mária közlése szerint a teljes finn népesség körében végzett vizsgálatok eredményei azt mutatják, hogy az élettársi kapcsolatban élők másfélszer, az egyedülállók két és félszer nagyobb valószínűséggel halnak meg 64 éves korukig, mint a házasok. Közlése szerint a magyar vizsgálatok eredményei is azt mutatják, hogy a házas férfiak háromszor nagyobb valószínűséggel érik meg a 69. életévüket, mint a magányosak. http://www.betegvagyok.hu/cikkek/a-magany-megbetegit

17 Magyarországon Orsós Éva által meghonosított kifejezés.

18 A KSH 2011. január 26-i gyorsjelentése szerint a 2010. január–novemberi természetes fogyás 35 282 fő volt. A nemzetközi vándorlás becsült értékeinek pozitív egyenlege folytán az ország lakossága ténylegesen ennél kisebb mértékben, mintegy 20 000 fővel csökkent. Eszerint a migrációs egyenleg az időszakban 15000-es pozitív egyenleget mutat, ami igen jelentős hatású, hiszen ez a születésszám 18%-ának felel meg. A 2011. decemberi gyorsjelentés kevesebb, de még mindig közel 10 000-es pozitív migrációról beszél (33290-es természetes fogyás és 24 000-es összes fogyás mellett).

19 Lásd még Freund Tamás példabeszédét a vérszívó denevérekről, ahol az önzés génje szelekciós hátrány, az együttműködésé (a „szolidaritásé”) pedig szelekciós előny.

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.