Az ember érdekel, meg a kultúra, amelyben él

Korniss Péter nemzetközi hírű fotóművész. Fontosabb folyóiratok, amelyben külföldön felvételei megjelentek: Geo Magazine (francia, német, spanyol), Epoca (olasz) Avenue (Holland), National Geographic, Fortune (USA) Tine (USA) Forbes (USA). Könyvei: Elindultam világ útján (1975) Múlt idő (1979) Vörös Felhő földjén (1982) Ősi karavánutak földjén (1985) Amszterdam (1987) A vendégmunkás (1988) International Danstheater (1991) Magyarország Európa szívében (1996) Tiszta forrásból (Novák Ferenccel, 1997) Leltár. Erdélyi képek (1998) Balaton (2000) Jászság (2001) Fényes Magyarország (2004) Ki népei vagytok? (2006) Betlehemes (2006) Kötődés 1967–2008 (2008) „Adok néktek aranyvesszőt” (Kallós Zoltánnal, 2011) Egy sor cigány – huszonnégy mai magyar (Závada Pállal, 2011). 1966-ban lett a Magyar Fotóművészek Szövetsége tagja Tizenhat országban volt egyéni kiállítása (pl. Helsinki, Párizs, Prága, Koppenhága, Amszterdam, München, Quito, New York). Dolgozott az Állami Déryné Színháznak, a Pécsi Balettnek, a Bihari János Táncegyüttesnek, a Magyar Állami Népi Együttesnek, a Honvéd Táncszínháznak és évekig Amszterdamban az International Folkloristisch Danstheaternek. 1999-ben a Magyar Művészeti Akadémiatagjává választották. Kossuth-díjas, Pulitzer-díjas, Prima-díjas, a World Photography Academy alapító tagja. A Várfok Galériában nyílt kiállítása kapcsán beszélgetünk.

A kiállítási termekben főleg az Erdélyben készült képeket láthatjuk. Azt mondta, hogy ezek a fotóriport eszközeivel készült dokumentarista képek. Mi az, hogy fotóriport kép?

Ez az én meghatározásom. Egy fotográfustól ne várjon elméleti terminus technikusokat, mindössze azt, ami a munkámból következik. A riportszerű képeken azt értem, amikor az eseményeket, az embereket követtem, amikor a mozgásban levő pillanatokat próbáltam megragadni. Ugye, egy fotóriporternek nagyon nagy rutinja van. Ez azt jelenti, hogy már mozgásban tud komponálni, már tudja, hogy mi hova kerül majd a képen. Már úgy választja ki a témát, már úgy választja ki a szemszöget, hogy ott a kompozíciós elemeket el tudja rendezni, hogy az jó legyen.

Amikor kezdett, ötven évvel ezelőtt, akkor is így volt?

Ez ugyanilyen volt. Nagyon hamar megtanultam. Amikor segédmunkásként kezdtem a FÉNYSZÖV-nél, akkor hétvégeken a Képes Sportnál dolgoztam. A sportfotózás óriási iskola volt. Aztán a fényképész szövetkezet megbízásából már a harmadik évtől kezdve a balettintézetben, vagyis a táncot fényképeztem. 1961-től a Pécsi Balettet fényképeztem, aztán 1962-től a Bihari együttessel kezdtem dolgozni, majd szinte az összes magyar néptáncegyüttessel. Táncot fényképezni, ráadásul néptáncot, ahol minden változik, ahol minden mozog, ahol az embernek hallatlanul gyorsan kell döntenie, hogy a jó pillanatban exponáljon –ez óriási rutint ad.

Táncolt?

Én nem táncoltam, de táncosok között éltem le az életemet. A feleségem is táncos. A tánc fényképezése nagyon nagy rutint ad a fotográfusnak. A tánchoz képest az, amikor a fotós kint egy domboldalban áll – a Sietve című képemre gondolok –, akkor számára az már gyerekjáték, hogy közben benézze az utat, a tájat, s látja a közeledő alakot, ilyenkor az ember már tudja, hogy komponálja meg a képet. Akkor beáll rá, és amikor az asszony odaér, ahova kell érnie és lép, akkor megnyomja a gombot. Ez persze nem ennyire egyszerű, meg nagyon sok rutin kell hozzá, sok tapasztalat, meg az, hogy az ember a történést belülről átélje. Ezt az átélést már nehezebb elmesélni.

Ami általános a Korniss-képeken az az, hogy a világ szörnyűségét valami olyan szépséggel és olyan gyöngédséggel mutatja fel, hogy ez a szörnyű világ szép. Képein csupa szépséget látunk. Csupa szépséget láttat. Hogyan sikerül ez?

Erre nem tudok válaszolni. Egyet el tudok mondani, hogy én az embereket szeretem.

Mindig könnyű dolog szeretni őket?

Hát nem is nehéz. Tényleg nem nehéz. Most már megéltem lassan hetvenöt évet, és most is, így közeledem az emberekhez. Persze, nagyon sok mindent hoztam magammal Erdélyből. Akárkivel beszélek, aki már egyszer odalátogatott, az mindig elvarázsolódva tér haza.

Megérinti az a melegség, az az emberi nyitottság, ami sokkal jellemzőbb az erdélyi emberekre, mint a magyarországiakra. Én ott nevelkedtem, ott voltam gyerek. Amikor 1949-ben Pestre költöztünk, akkor én két évre megkukultam, annyira nem találtam a helyemet. Úgy gimnazista koromban találtam csak barátokra, és találtam meg azokat a fogózkodókat, amelyektől kinyíltam. De azért ha hazamegyek, meg kell mondjam, mindig gazdagon jövök haza. Nemrég készítettem egy könyvet Kallós Zoltánnak. Megkért, hogy fényképezzem végig a múzeumát. Ezt barátságból tettem – mondani sem kell, hogy nem pénzért. Leköltöztem Válaszútra, Kallós Zoli kollégiumába, amely mellett ott a múzeum. Ott voltam tíz napig. Amikor hazajöttem, megkérdezték, hogy milyen volt. Isteni – mondom. És mit csináltál? Hát, a Kallós múzeumot fényképeztem. De mit fényképeztél? – Mondom: tárgyakat. És hol voltál még? Sehol. És mi történt, mi volt? Mondom, semmi. Hát akkor mi volt isteni? Mondom, nem tudom: az emberek, az egész. Ez szóról szóra így történt. Legutóbb is, amikor ősszel, novemberben otthon voltam, olyan gazdagon jöttem haza. És talán ez látszik a képeken. Biztos, hogy ez a fajta igény bennem van és talán ez vezérelt, hogy én az Erdély-témát negyvenöt éve lankadatlanul fényképezem. Épp most beszéltem valakivel, aki azt mondta, hogy öregem, ez nem egy divatos téma. S mondom, gondolod, hogy negyvenöt éve divatos volt? Gondolod, hogy negyvenöt évvel ezelőtt divatos akartam lenni? De hát az sem volt egy olyan nagyon divatos téma, amikor tíz éven keresztül egy ingázó munkás életét fényképeztem. Az annyira nem volt divatos, hogy nem is mertem elmondani senkinek, mert talán hülyének néznek.

Az nem megbízás volt?

Ki bízott volna meg engem 1979-ben egy ingázó munkás, meg munkásvonat fényképezésével?

Akkor hogyan jött ez az ötlet?

Tulajdonképpen az előzőekből következett. Amikor a Múlt idő című könyvemet 1978-ban befejeztem –1979 tavaszán jelent meg –, akkor úgy éreztem, hogy erről a paraszti világról, a hagyományos paraszti világról már nem tudok többet mondani. Megcsináltam két könyvet, 1967-től fényképeztem 1978-ig, s a könyvekben összefoglaltam, amit tudtam, amit fontosnak tartottam. Utána úgy éreztem, hogy kész. Nem tudok erről többet mondani. És akkor elkezdtem spekulálni, hogy mi az, ami felé az utam vezethet? Az, hogy elmegyek egy téeszbe, egy állami gazdaságba, ahova ezeknek az embereknek az élete vezetett, akik ott maradtak falun, az nem nagyon izgatott. Azoknak a sorsa érdekelt, akik kétlaki életet kényszerültek élni. Ez a tömeg akkor, 1979-ben kétszázötvenezer embert jelentett. Ehhez hozzá kell számolni még a családtagokat is. Ez nagyon sok embert érintett. Ők úgynevezett távolsági ingázók voltak, ami azt jelentette, hogy hetente- kéthetente tértek csak haza a falujukba. A hét munkanapjait pedig elsősorban a fővárosban vagy egy-egy nagyobb városban töltötték munkával. Hét közben munkásszállón éltek, csak pénteken tértek haza. Ez kezdett érdekelni, így lassan elindultam az úgynevezett fekete vonatokon én is velük.

Ön akkor a Nők Lapja fotográfusa volt, amelynek sajátos profilja volt és van….

Ezt nem a Nők Lapjának csináltam. Azt hiszem, ezt azért ebből gondolhatják. Ezeket nem megbízásból csináltam. Én voltam a magam megbízója. Egyébként fotóriporterként dolgoztam egész életemben, és hála Istennek, hogy abból meg tudtam élni, ami a szakmám, a hivatásom, amit szeretek. De ezeket a képeket, a Vendégmunkást és a negyvenöt éve fényképezett erdélyi anyagot, amit ez a kiállítás is átfog, mind a saját lelkesedésemből készíttetem.

Fölszállt a fekete vonatra ön is, és elment velük haza, az otthonukba? Hogy választotta ki a sok utazóból riportalanyait?

Nehezem. Másfél év kellett hozzá. A fekete vonat nem azt jelentette, hogy én ott már ismertem valakit is. Eleinte idegenként szálltam fel, próbáltam ismerkedni. Először ismerkedni és nem fényképezni, mert az esetleg veszélyes lett volna. Egyre többször voltam velük, egyre többeket ismertem meg, aztán elmentem a munkásszállásokra is. Próbáltam ott is ismeretségeket kötni. Végül, pár hónap után a fekete vonaton megismerkedtem egy tiszaeszlári kubikos brigáddal. Ők a Tiszaeszlár–Budapest–Tiszaeszlár utat tették meg hetente, a Fővárosi Gázműveknél dolgoztak, ennek a munkásszállásán laktak a Gyöngyike úton. Ők voltak heten vagy nyolcan, akiket követni kezdtem. Az már egyszerűbb volt, mert akkor már valakikhez tartoztam. Szóval, én mindig szerettem úgy odatartozni. Belülről szerettem fényképezni, nem tudtam soha, hogy klikk-klikk-klikk – nyomom a gombot. Az már jó volt, amikor elkísértem őket Tiszaeszlárra is. Megismerkedtem a családjaikkal, és másfél évig fényképeztem őket. És másfél év után úgy éreztem, hogy ez is sok. Ugye először kezdtem nagy általánosságban a munkásszállásokon meg a vonatokon. Az sok volt. Akkor azt leszűkítettem erre a brigádra. Ez is sok volt. És aztán a képeket nézegetve, mert abban nagyon hiszek, hogy a képekből lehet olvasni. Ezek a képek arra ébresztettek rá, hogy van egy ember ebben a tiszaeszlári brigádban, akit addig szinte észre sem vettem. De ő volt az, aki a képeken rezzenéstelenül viselte a fényképezést, akinek a figurája vizuálisan nem vitte el semmilyen irányba sem a látványt. Ezért úgy éreztem, hogy ő köré kell felépíteni a történetet. Ezért is lett a könyv az ő élete, családja, munkája, a hétköznapjainak a világa. Nagyszerű ember volt, Skarbit Andrásnak hívták, sajnos meghalt. De feleségével, lányaival, unokáival máig tartom a kapcsolatot, és ebből lett a könyv, aminek azt a címet adtam, hogy A vendégmunkás. Mégpedig azért, mert egy idő után úgy éreztem, hogy az a kulturális-gazdasági-társadalmi távolság, amely egy ilyen tiszaeszlári ingázó kubikus és Budapest, a főváros között van, az szinte akkora, mint egy portugál vagy török vendégmunkásé, aki a hazájától távol, mondjuk Berlinben él.

A kulturális távolság és az erre való fogékonyság minden képén ki- és felmutatható. A társadalmi nyilvánosság újabb idejű felgyorsulása leleplezi a kulturális távolságokat. A nagyon is különböző kultúrák együttélésére mikor figyelt fel?

Ezekre mindig lassan jövök rá, nagyon lassú ember vagyok. Ezért van az, hogy ez a negyedik kiállításom Budapesten. Az első 1974-ben a Műcsarnokban volt, ez az eltűnő paraszti világot mutatta be. A második kiállításom a Vendégmunkás volt, a harmadik 1998-ban, amelyen már megjelentek azok a kulturális ellentétek, amikről beszélt. Most, itt, ezen a kiállításon itt vannak azok a fehér-fekete képek, amelyek ezt idézik. Ezeken ott vannak az otthonokban a modern világ beszüremkedő jelei. Ott van az oroszlános-pálmafás hatalmas falvédő, ott van az amerikai hajsampon reklám, ott van a Coca-Cola, a görkorcsolya. Minden ott van már, megjelenik, ami azt mutatja, hogy ez a világ elkezdett változni körülöttük. Ott vannak együtt a régi tárgyakkal a több száz éves házakban is, miközben – és itt jön, ami nekem nagyon fontos volt –, hogy ebben a gyorsan változó világban a leglassabban változó tényező az ember maga. Ezt én – azt hiszem – elő tudtam hívni azzal, hogy a házaikba vittem be egy fényképész műtermet.

Mindjárt úgy kezdett? Beengedték? „Asszony a bubájával”, az a kép hogy született?

Először 1973-ban Kallós Zoltán, a csodálatos néprajzkutató vitt Moldvába. Akkoriban nehéz volt oda eljutni. És valóban, oda bizalom kellett, hogy egyáltalán beengedjenek a házukba, mert tulajdonképpen veszélyt hozhattam rájuk. Az idegenek fogadását a milícia nem nézte jó szemmel, Moldva mindig érzékeny terület volt. Egyébként, most is az. Az a kép 1973-ban készült, akkor fényképeztem az anyát és a bubát karjában, meg a bubát a fateknőben. Később, 1975-ben is voltam ott, aztán még egyszer, majd a kilencvenes években nem ebből a célból, hanem a francia Geo magazinnak készítettem egy riportot a történelmi Moldváról, ami az én ötletem volt.

Román iskolába jártam, román történelmet tanultam gyerekkoromban, onnan adódott ez az ötlet. A Baltikum a Szovjetunióból akkora már kivált, az volt az első láncszem. Gondoltam, hátha a következő a Moldvai Szovjet Szocialista Köztársaság lesz, és körülötte ott a történelmi Moldva Romániában, Bukovina, valamint Ukrajnában egy rész. Az jó, ha egy fotóriporter tudja, hogy merrefele mehetnek a dolgok. Így kaptam meg ezt a megbízást. Tudom, hogy ez most hosszú történet. Lényeg, hogy visszajutottam Moldvába, és akkor ellátogattam Lészpedre. Addigra már ebből a bubából meglepetésemre pelyhedző siheder lett. Bevallom, nagyon sokáig bennem az maradt, hogy biztos egy kislány, mert úgy nézett ki a pufók arcocskájával, a kendővel bekötött fejecskéjével. Azt hittem, hogy a buba egy kislány. Ez a kép pedig nekem nagyon-nagyon fontos volt, mert a második könyvemnek a Múlt időnek ez a kép volt a címlapja. A felvétel maga pedig sok kiállítási plakátomon szerepelt. Ez a kép életemnek fontos képe volt, s amikor megjelent ez a pelyhedző állú fiú, akkor majdhogynem apai érzelmeket éreztem, úgy elérzékenyültem. Mindent, ami nálam volt, nekiadtam, a zseblámpámat, a késemet, a pénzt, ami ott nálam volt, úgy meghatódtam. A legutóbbi találkozáskor is meghatódtam. Az édesanyjával megbeszéltük, hogy jövök. Addigra kiderült, hogy a fiú már nem lakik Lészpeden, hanem Bákóba költözött a feleségével. Üzentünk érte, az anyja fölhívta és mondta, hogy Józsi, itt van tudod, az az úr, vasárnap ugye, jössz haza? Igen, válaszolta. Akkor, mondtam, Anna néni mondja meg, hogy úgy öltözzön, ahogy a templomba szokott menni. Hallod Józsi, akkor kosztümben gyere, mondta. Na, megjelent a Józsi vasárnap délelőtt kosztümben, és ahogy belépett az udvaron, akkor megöleltük egymást. Ezek nagyon szép pillanatok. A régi ház állt még, és bármilyen hihetetlen – nekem is teljesen hihetetlen volt –, ugyanúgy nézett ki a szoba, amiben valamikor a gerendáról lógott a bölcső. Abban a szobában fotografáltam őket azzal a fényképpel, amit erre a célra vittem nekik bekeretezve. Ezt a képet fogják a kezükbe ezen a fényképen, ami itt is látható.

Azt mondta, hogy a házakba komoly felszereléssel beengedték önt…

…meg asszisztenssel. Ezt egyedül nem tudtam volta. Most a beállított képekről beszélünk. A kilencvenes évek végén és a kétezres években fotóztam többségüket, de még tavaly ősszel is készítettem az otthonokban képeket. Ezek beállított képek, és a hatalmas felszerelés azt a célt szolgálta, hogy egy fényképész műterem illúzióját keltsem. Azt erősítsem, hogy most ők fényképeztetik magukat, megörökíttetik magukat. Ez hívta elő belőlük azt az emléket, amit láttak a szülők, a nagyszülők, dédszülők képein, azt a tartást, azt a viselkedést. Ez volt az, amire mondtam, hogy a legkevésbé változik: az ember, ebben a változó világban. A beállásuk nagyon jó kontrasztot tudott teremteni azzal a környezettel, amely őket már körülvette, árulkodva arról, hogy a világ azért megy-megy előre. Az előre az nem biztos, csak az, hogy megy valamerre…

A kiállításon többségükben beállított képeket láthatunk. A betlehemes sorozat hogyan született?

Ezekre már azt mondanám, hogy megrendezett képek. Természetesen, ezek is beállítottak, de ez nem ugyanaz. Itt erősen az előre elképzelt képeket valósítottam meg. Decemberben az a nagy szerencse jutott osztályrészemül – mert a fotográfiában rengeteg szerencse is kell –, hogy Debrecenben már évek óta rendeznek betlehemes találkozókat. Ezekre a hagyományokat még őrző falvakból hívják a résztvevőket. Amikor elkezdtem az érdekes rendezvényt fotózni, egyik motiváló tényező volt számomra, hogy azt a hagyományt kerestem, amelyik még a legmélyebben élő napjainkban, s nemcsak Magyarországon, hanem a Kárpát-medence területén is megtalálható. Ezért vannak itt a falon Szlovákiából, a Vajdaságból és még Kárpátaljáról is képek. A különböző betlehemes csoportokban egy közös van, az, hogy nagyon archaikusak, autentikusak. Ezek a városban készült képek, de a betlehemezők mind faluról jöttek, ahol ez a játék és beöltözés még a sajátjuk. Ez nem egy iskolai színielőadás. Ezt idős emberek és asszonyok játsszák hittel maguknak. Ezeket a csoportokat szembesítettem azzal a világgal, amiben már mi élünk, amiben már élnek, ami körülveszi őket. A grafittis falú lakótelepi ház, a rideg utca-tér és benne a pláza. És egyik sem egy agyrém. A városi művelődési központban eljátszották a különböző csoportok a maguk betlehemes játékait, valamint ezeket a csoportokat küldték ki a város különböző pontjaira, hogy játsszák el iskolában, óvodában, könyvtárban, sőt még a plázában is. Két napon keresztül váltogatják egymást a betlehemesek. Ez nagyon kapóra jött, mert mentek ide-oda-amoda. Kimentem előre, végignéztem a helyszíneket, megkerestem azokat a pontokat, amelyek a legalkalmasabbak. Amikor megérkeztek, akkor megkértem őket, hogy itt egy kicsit menjünk arrébb, ide meg oda meg amoda, ahol képileg meg tudom teremteni ezt a szembesítést. A szembesítést a mai környezet és a nagyon archaikus játék között.

Ezek a képek kompozíciók. Miért fontos, hogy a kép komponálva legyen?

Még abban a fotográfiai időszakban nőttem föl, amikor a kompozíciós rend fontos volt. Ugyan segédmunkásként kezdtem a FÉNYSZÖV-nél, de a főnököm nagyon hamar kiemelt, és különböző feladatokat adott. Mindig méregette a képeket, és számon kérte rajtuk a kompozíciót. Számon kérte a dolgok rendjét. Egyébként hiszek a kompozícióban. Először is szeretem a rendet a képen, másodszor hiszek abban, hogy ez a rend arra való hogy a lényeget felmutassa, harmadszor pedig a lényeget eljuttassa a nézőhöz. Mindig így komponálok. Tudom, hogy ez nem mindig korszerű, nem feltétlenül korszerű. De hát az ember a saját útját kell hogy járja, s ne kacsingasson arra, hogy mi a korszerű és mi nem.

Nagyon korán megtalálta a saját útját. Már az első erdélyi képeken a két kultúra szembesítése volt élményszerű. A képek komponáltsága pedig azonosította a fotográfust. Fel lehet ismerni a Korniss-képeket. Voltak elvei a kompozíciónak?

Az ember nem ilyen tudatos. Nyilván volt egy iskola, amin az ember felnőtt. Ez természetes.

Volt valaki a magyar fotótörténetben, akit szeretett volna mesterének tekinteni?

A főnököm, Vassányi Béla a FÉNYSZÖV-nél nagyszerű fotográfus volt, sokat köszönhetek neki. Ő sokat formált rajtam. Aztán a hatvanas években volt egy szerencsés társulás. Fiatalként összejártunk, és megalapítottuk a Nadar stúdiót, amelyben Féner Tamástól Módos Gáborig sokan jelen voltak. Végvári Lajos művészettörténész professzor szobájában gyűltünk össze a képzőművészeti egyetemen. Ő bennünket művészettörténeti oktatásban részesített, ami ránk fért, másrészt a képekbe is beleszólt. A legfontosabb dolog az volt ebben a csoportban, hogy egymás képeit is kritizáltuk. Ez ma elképzelhetetlen. Akkoriban őszintén, minden bántás nélkül mondtuk meg a véleményünket. Még kiállításokat is rendeztünk. Ami azt jelentette, hogy zsűriztük egymás munkáját, hogy mi kerüljön a falra. Több kiállításunk is volt, Oroszlányban, Budapesten s még más helyeken. Ez nagyon jó emlékem. Azt hiszem, hogy ezek segítenek az embernek. Egyébként meg kell mondjam, hogy nagyon nagy szükségem van arra, hogy megbeszéljem a munkámat. Volt egy szerkesztő asszony, Sívó Máriának hívták, sajnos meghalt. Minden könyvemet vele készítettem. Negyven éven keresztül magázódtunk, végtelenül tiszteltem. Ő volt az, aki mindig olyan finoman, ízlésesen irányított. Ő nem szólt bele abba, hogyan komponáljak. Még az sem érdekelte, hogy éles-e a kép, vagy nem. A gondolkodásmód érdekelte egyedül, abban nagyon-nagy szükségem volt rá. A Kötődés című albumomat már nem tudtam vele befejezni, meghalt a közepénél, ezért a könyvet neki ajánlottam.

Egyébként el kell mondjam, hogy pár éve fiatal fotós társaság jár hozzám. Tizenkét-tizennégy fotós, nagyon jó nevek. Valamikor elhívtak engem is sörözni. Meghatódtam, hogy egy ilyen nem igazán fiatalt is meghívnak, és aztán beszélgettünk. Többször mentünk-találkoztunk, és megéreztem bennük, hogy van erre igény. Hozták a laptopot, megmutattak ezt azt egymásnak, és rájöttem, hogy rettenetes igényük lenne a szakmai beszélgetésekre. Most már három éve eljönnek hozzám. Hoznak egy nagy vetítőt, a falról levesszük a festményt, és oda vetítünk, és tizenkét-tizennégy fiatal mindegyike bemutatja az anyagát, a kínlódásait. Elárulom, hogy a betlehemes anyagot én is itt mutattam be két, két és fél évvel ezelőtt, amikor nem tudtam, hogy merre menjek. Megmutattam nekik, hogy most itt tartok, látjátok, ebben valami van, de fogalmam nincs, hogy mi. Részese lettem ennek a folyamatnak, megmutatjuk egymásnak a munkákat, levetítjük a képeket, beszélünk róla. Nekem is jól jöttek a gondolatok.

Nagyon sokszor fekete-fehér képeket készít. Van jelentősége annak, hogy színes a kép vagy fekete-fehér?

Biztos, hogy van. Ha úgy érzem, hogy a szín hozzátesz, akkor igen. Például ez a kép, ahol áll két pásztor a mezőn hatalmas subákban, s a subáknak teljesen olyan a színe, mint a csupasz szántóföldnek mögöttük egészen a végtelen határig. Az egyetlen, ami szikrázik színeivel ezen a képen, az alakok között a betlehem. Ehhez kellett a szín. És ugyanígy kellett ott, ahol a lakótelep előtt, egy másik épület árnyékában, mintha egy betlehemes dobozban állnának a betlehemet játszók. Ott is fontos a szín, akárcsak a műteremben készült képeknél. Ugyanakkor tavaly ősszel, ugyanabban az időben, mint ez a betlehemes, készítettem digitális fekete-fehér képeket. Az otthonaikban, ahol ugyanazt a stílust, a beállított képek stílusát vittem tovább, amit a kilencvenes évek legvégétől kezdtem, csak most már ezzel a technikával. Ott meg úgy éreztem, ez kell. Például ott van az apa a gyermekével a cifra szobából, a mérai faluból. Ugyanabban a szobában állnak, ahol én 1969-ben az édesanyját fényképeztem a lakodalmán. Abból is van a kiállításon kép. A szoba ugyanaz és a fala ugyanúgy tele van cseréptányérokkal. Most úgy éreztem, hogy ha itt most színesben készítem képet, akkor az a cseréptányérokról fog szólni és nem pedig erről a büszke apáról, aki immár egy nagyon elegáns öltönyben mutatja föl a meztelen gyermekét. Ha színes a kép, megváltozik az üzenete, mert akkor arról a gazdag háttérről fog szólni, arról a piros, harsogó kalotaszegi színkultúráról, ami itt valóban ott van a falakon. De ennél sokkalta fontosabb ezen a képen ez az apa és a meztelenül föltartott gyermek. Ilyen meggondolások miatt döntök, hogy fekete-fehér vagy színes legyen-e a kép.

Ezek a képek számomra az emberi méltóságról is szólnak, amit olyan ritkán érzékelhetünk.

Ezt talán abból érzi, hogy ez a fajta fényképezés előhívja belőlük azt a magatartást, amit láttak a szüleik, nagyszüleik, dédszüleik fényképein. Azt a magatartást, amelyért elmentek a fényképészhez. Miért mentek oda? Azért, hogy megörökíttessék magukat. És hogyan örökítették meg magukat? Méltósággal. Így akarták magukat örökbe hagyni. Ezt látja ma is, ezt a tartást. Tulajdonképpen ezek a fekete-fehér képek mind erről szólnak, erről az emberi tartásról.

Az ön képei mindig mesélnek. Egy-egy képen ott érzékeljük az egész élettörténetet. A fotóriporter a pillanat megörökítője. Nem?

A fotóriport az maga a történet. Angolul úgy mondják: photo journalist. Én igazából ebben nevelkedtem egyrészt a Nők Lapjánál, ahol harminc évet töltöttem el. Nagyon szerettem ott lenni, és büszke vagyok azokra az évekre, munkákra: a Vendégmunkás fotósorozatra, ami kemény társadalmi töltésű anyag volt, mint képriport megjelent a Nők Lapjában azzal a címmel, hogy Tiszaeszlár–Budapest–Tiszaeszlár.

Németi Irén nevét említsük meg, ő volt 1959–1987-ig a Nők Lapja főszerkesztője.

Igen, vele máig nagyon jó barátságban vagyunk, és végtelenül tisztelem. Bizony, Németi Irén időszakában egy ilyen háromrészes fekete-fehér képriport jelent meg a Nők Lapjában. Elmondhatom, hogy nagyon hálás vagyok érte. Annak is van jelentősége, hogy a nyolcvanas évek legvégén, amikor már lehetett, sokat dolgoztam Nyugaton. Először csak egy-egy témát fotóztam a Geo magazinnak, majd többször dolgoztam abban a válogatott csapatban, amely a Harper Collins Publishers megbízásából a világ egy-egy országába utazott. 1990-től 1995-ig megbízásukból többször voltam Írországban, Vietnamban, Thaiföldön, valamint a Fülöp-szigeteken. Meghívtak Hollywoodba is, de oda már nem mentem, mert volt egy New York Times-megbízásom. Ezek nagyon eredményes évek voltak: a nyolcvanas évek végétől érdekesek voltunk. A világot érdekelte, hogy mi történik Kelet-Közép-Európában. Idevalósi voltam, s innen el tudtak küldeni Prágába meg Varsóba, meg akkor még a Szovjetunióba is. Így voltam Szibériában, akkor az már Oroszország volt. Akkor még egészen jól beszéltem oroszul is. Voltam a balti államokban, az első szabad választások alatt Litvániában, de még Görögországban is. Ezt a munkát úgy hívják, hogy fotó-újságírás. Az ember megtanulta, hogy a képben legyen információ. Sok-sok információ és történet, amit el lehet olvasni. Az egész neveltetésem arról szólt, hogy olyan képeket készítsek, amelyek érdekesek és legyen bennük olvasni való. Pályám elejétől úgy dolgoztam –már az első széki képektől kezdve a Vendégmunkáson keresztül mind a mai napig –, hogy a képnek legyen üzenete.

Ez nagyon fontos. Mindig volt valami mondanivalóm is. És amiket kérdez, hogy kompozíció, meg történetmesélés, ezek tulajdonképpen mind arra szolgálnak, hogy ezt a mondanivalót az ember elmondja. Én a kiállításról is így gondolkozom. Nem véletlen, hogy Budapesten négy kiállításom volt összesen, pedig nagyon sokat dolgozó fotográfus voltam és vagyok, sok témában jelent meg könyvem. Húsz könyvem jelent meg, de abból nem csináltam kiállítást. Bemutatót csak akkor rendeztem, ha úgy éreztem, hogy az az enyém, rólam szól. Nem rólam – rosszul mondom. Arról szól, amit én mondani akarok. Akkor csináltam kiállítást, ha úgy éreztem, hogy valami fontosat akarok mondani, mert az az én mondanivalóm. Nem véletlenül még ennek a galériai kiállításnak is címe van, amelynek fontosságot tulajdonítok. Az a címe, hogy Folytatás. Ez egyrészt azt jelenti, hogy folytatom, és íme, mit folytatok. Másrészt szól arról, hogy íme: a kultúra, itt a folytatás, van, létezik, és mivel szembesül. Itt valami olyant látunk, amin el lehet gondolkodni.

Nagyon sok képén szembenéznek. Ez különösen a legutóbbi kötetében, a Závada Pállal közös Egy sor cigány címűnél nyilvánvaló. A portrék frontálisak, keményen szembenézők. Miért?

A Závada Pállal készült könyvnek volt egy határozott célja: az, hogy menjünk szembe az előítéletekkel. Már a címe is provokatív: Egy sor cigány, huszonnégy mai magyar. Be akartuk mutatni, hogy igen, sikerülhet, nehezen és nagy ára van, de fel tudunk mutatni huszonnégy olyan embert, akinél nyilvánvalóan sokkal de sokkal több van, akikre büszkék lehetünk, akikre felnézhetünk. Nem kell ahhoz Nobel-díjasnak lenni. Felnézhetünk egy szociális munkásra is. Én felnézek a vendégmunkásomra, Skarbit Andrásra is. Ilyen emberi példákat akartunk felmutatni. Ennek a vizuális megjelenítése volt ez a nagyon vállalt, szembenéző, kitárulkozó fényképezés. Azt azért elárulnám, hogy mielőtt elkezdtem volna a fotózást, ahhoz négy próbafotózást tartottam, megkérve barátokat, meg kollégákat. Ki kellett próbálnom, hogy lehet egységes minden egyes arc. Ezek a portrék ehhez a könyvhöz készültek, nem kiállításra. Kifejezetten alkalmazott fotók abban az értelemben, hogy célja van ebben a felhasználásban, és ezért minden egyes képet egységesre akartam formálni. Másrészt célom volt, hogy ezen az egységességen belül hogyan tudnak önmaguk maradni, hogyan tudom feloldani őket, hogyan tudom érzékeltetni azt, hogy ők igenis vállalják: honnan jöttek, és vállalják azt, amivé lettek és mindezt nagyon szép emberi tartással teszik. Nyilván összefüggenek a dolgok. Volt előzmény, mert a kilencvenes években már elkészítettem a beállított képeket a parasztemberek otthonában. Nyilván hoztam magammal valamit, és ezt megpróbálom átültetni. Ugyanaz az ember fotózta a portrékat és az erdélyi képeket is. Itt úgy érzem, hogy szerencsésen jutottam el a végeredményhez. Bár, mondom, négy próbafotózással. Kerestem a világítást is. Az is fontos, ahogy még sok minden.

Az utóbbi években megváltozott maga az eszköz. Az ön számára is megváltozott, vagy az eszköz nem annyira fontos?

Nekem nem. Bevallom, nem volt fontos. Soha nem éreztem azt, hogy ezen múlna. Mert miről is beszélünk? A digitális fotográfiáról. Ez valóban megváltoztatott mindent.

Ezeket a képeket analóg vagy digitális gépekkel készítette?

A fekete-fehérek között is vannak, amelyek filmre készültek és vannak, amelyek digitálisan. Nem hiszem, hogy ez hatásában bárkit is befolyásol. Senki nem veszi észre. Akit nagyon érdekel szakmailag, az odahajol, bogarászik, és a vége az, hogy megkérdezi. Változatlanul ott tartok, amit az előbb mondtam, hogy számomra az a fontos, hogy a képnek üzenete legyen. Valamiről beszéljek, valamit fölmutassak, valamit megörökítsek, valamivel szembesítsek, ami eljut a nézőhöz. Még egy szót mondanék, ami fontos nekem: hogy megérintsen. Én egy ilyen érzelmes ember vagyok. A fotográfiáimban nyilvánvalóan sok az emóció. Azt a fajta fotográfiát szeretem, ami megérint. Nézni is azt szeretem. Nekem a mai fotográfiában is az a kép kedves a szívemnek, amelyik megérint. Ez nem esztétikai kategória, de hát nem kell hogy esztéta legyek. Ezért nincsenek természeti képeim. Engem mindig az ember érdekelt és az a kultúra, amit ő teremtett, és amelyben ő él.

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.